Remek karácsonyi történetet osztott meg velünk a Fehér Holló Vadmentő Alapítvány és Természetvédelmi Mentőközpont, a főszerepben Izékével, a sztori kezdetén egy erdőben, az avaron haldokolva heverő, földimogyoró/gumicukor/ujjbegy méretű, az embriókoron alig túllevő, csupasz kis állattal, akiről ekkor még azt sem tudták, hogy milyen fajhoz tartozik. 

A sztoriban főszerepet játszó házaspár egy augusztusi napon egy kávézó teraszán éppen kifújta magát. Hogy mibe fáradtak bele?

“Túl a fiókaszezon javán, elengedtünk huszonsok felcseperedet fiókát, cinegéket, verebet, pintyet, rigót és ki tudja még hány fajt, számolni is sok lenne. Örültünk, hogy végre nem kell óránként etetnünk, nevelnünk valami csupasz, kétes kimenetelű létformát.”

Természetesen ebben a szent pillanatban jött a telefonos üzenet egy ismerőstől, hogy újszülött mókust talált az erdőben és tanácsot kérne a felneveléséhez. 

Az alany konkrétan így nézett ki:

Hősnőnk egyfelől gyakorló állatmentő, másrészt kíméletlenül őszinte ember, ezért gyorsan visszaírt a dolog négy legfontosabb buktatójáról:

1. "Közel sem biztos, hogy ez a Valami (méginkább Valamicske) egy mókus."
2. "Ha az is, a túlélési esélye kicsivel kevesebb, mint a nulla, hiszen amíg mi itt beszélgetünk, Ő éppen rohamosan veszíti a nemlétező testhőjét."
3. "Speciális tápszer nélkül belekezdeni sem érdemes. (Ui: ez bizony marha drága szer)"
4. "Üríteni nem tud egyedül, ezért a genitáliás tájékát stimulálni kell, mint egy kiscicának teszi az anyukája."

A vége persze az lett, hogy a kis vakarcs náluk landolt. Hiszen egy abszolúte civil ember hogy is tudna megküzdeni ilyen problémákkal:

“Egy vattapamacsban érkezett, és ahogy kézbevettem, percekre bénított le a látványa. Ez az áttetsző, pár centis, fején vérző valami, ÉL! Azonnal nekiláttunk izzítani a sütkérező lámpát (az infra megölte volna), melegedett a tápszer és ketten háromfelé futottunk, hogy ugyan mégis mi fog beleférni ennek az Izének a szájába.”

A gyakorlat mellett persze az sem ártott, hogy néha az Izékének elnevezett apró lény is besegített:

“Nem mi oldottuk meg ezt sem. Ő. A szájára csepegtetett tejet egyszerűen lenyalogatta. Miután evett, döbbenten tapasztaltuk, hogy irgalmatlan küzdéssel bevonszolja magát a lámpa melege alá és köszönte, Ő jól is volt.”

Ezután az is kiderült, hogy nagynéha az internet is jó valamire a funkciótlan beszólogatáson kívül: 

“Oké, legalább teli hassal és melegben hal meg - gondoltam, ám ez a gumimaci állatka, akinek hasában éppen áttetszett a beltartalom, sokkal nagyobb küzdő volt, mint mi azt tippeltük. Kitettem gyorsan az internetre, hátha akad valaki, aki nálunk tapasztaltabb és segíteni tud, hogy ki lehet az ápoltunk.”

Na jó, azt persze igazából mindenki csak tippelgetni tudta, hogy milyen fajba tartozik a kölyök, de mégis jól esett, hogy innentől ezreket érdekelt Izéke sorsa. Pedig nem volt könnyű menet ezután sem:

“Tettük a dolgunkat. Óráról órára, grammról grammra küzdötte be magát ez a kis élőlény a világunkba és a szívünkbe. Nem csak szerettem,de tiszteltem is ezért a küzdelemért. Nekünk csak pár hét virrasztás, de Ő mindenét rátette erre az egy lehetőségre és úgy küzdött, mint egy oroszlán.”

Mármint ilyen méretű oroszlán:

Most lehet tippelni, csalni nem ér: milyen állat Izéke? Mókus? Menyét? Pele? Patkány? Erdei egér? Pocok? Cickány? Valami más? 

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Itt van még egy kép segítségnek:

A megoldás:

“Bár tényleg dimenziót váltottam a fáradtságtól, Izéke csodaszép nagy pelévé cseperedett. Megcáfolt minden ésszerűséget, minden fizikai törvényt ,és ha Ő él, akkor nekem nincs mitől feladnom, mert ezen a világon bármi megtörténhet!”

Ezzel el is értünk a jelenidőbe:

“Ma is rém büszke vagyok. Most is, ezekben a percekben is, mikor hallom, hogy mennyire döngeti a helyén a faágakat, amin rohangál fel és alá, mert bizony Izéke, a mai napig is a családom illusztris tagja.”

Az egész remek karácsonyi történet itt olvasható el.