Angola volt elnökének lánya, Afrika leggazdagabb nője családi kapcsolatait kihasználva, hazáját kifosztva, nyugati cégek és tanácsadók segítségével szerezte a vagyonát. Ezt bizonyították be az Angola fővárosáról „Luanda Leaks”-nek elnevezett kiszivárgott dokumentumok, amiket az ICIJ (Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma) hozott nyilvánosságra, és amelyek feldolgozásán több tucat nyugati sajtótermék dolgozott, a BBC-től a New York Times-on át a Guardianig. Isabel dos Santos 2.8 milliárd dolláros (850 milliárd forintos) vagyonának, eredettörténete azért keltette fel ilyen sokak figyelmét, mert azon keresztül tökéletesen lehet szemléltetni, hogy működik egy olyan kleptokrácia, ahol a teljes államgépezet szinte csak azon dolgozik, hogy egy szűk kör minél jobban meggazdagodjon.

Az Afrika délnyugati részén található, Magyarországnál tizenkétszer nagyobb, de csak 25 millió lakosú Angola kifosztását persze nem a dos Santos család kezdte. A Portugáliától csak 1975-ben függetlenné váló ország három évtizeden át váltakozó intenzitással vívott polgárháború foglya volt. Az elnöki széket 1979-től José Eduardo dos Santos töltötte be, aki a 2002-es békekötéstől kezdve elképesztő sebességgel gazdagodó országot vezethetett. A következő évtizedben Angola gazdasága évente átlagosan 11,1 százalékkal növekedett, de jobb években 20 százalék felett volt a szám – köszönhetően elsősorban az ország olajtartalékainak és egyéb természeti kincseinek, például a híres gyémántbányáknak. 

A 2000-es évek elején az ország és fővárosa olyan ütemben fejlődött, hogy egy ideig Luandát tartották nyilván a világ legdrágább városaként, ahol kacsalábon forgó felhőkarcolókban szolgálták fel a francia pezsgőt és az orosz kaviárt. Azonban hiába áramlott iszonyatos tempóban borzasztóan sok pénz az országba, abból az angolaiak milliói semmit nem láttak. Az ország minden nemzetközi rangsorban a legrosszabbak között szerepel, akár korrupcióról, akár gyermekhalandóságról van szó.

Így nem meglepő, hogy amikor José Eduardo dos Santos 2017-ben átadta az elnöki széket saját maga által kiválasztott utódjának, az többek közt a közélet megtisztítását ígérte a népének, valamint annak feltárását, hogy hova tűnt az országból a pénz. Az viszont már sokakat meglepett, hogy João Lourenço a tisztogatást elődje családjával kezdte, akik közül a legnagyobb vagyont az 1973-as születésű Isabelnek, valamint férjének, a kongói-dán származású Sindika Dokolónak sikerült felhalmoznia, többek közt a bank és telekommunikációs szektoron, gyémánt-, cement-, kisekereskedelmi- és ingatlanberuházásokon keresztül.

2018 júliusában az angolai ügyészség megkereste az elnök lányát azzal, hogy szeretnének neki feltenni néhány kérdést, dos Santos azonban ezek után alig néhány órával elhagyta az országot. Bár tagadja, hogy hozzá érkezett volna ilyen megkeresés, de tény, hogy azóta sem tért vissza hazájába, és ideje nagy részét Londonban tölti, ahol több értékes ingatlanja is van. Isabel egyik féltestvére, Welwitschia dos Santos, aki egyébként angolai parlamenti képviselő, szintén elmenekült az országból, egy másik, José Filoméno dos Santos pedig jelenleg eljárás alatt áll, mert a vád szerint 500 millió dollárt próbált meg ellopni az ország szuverén vagyonalapjából.

Hogy Isabel pontosat hogy és mennyit lopott, az ICIJ által publikált 715 000 dokumentum nyilvánosságra hozataláig nem volt egészen világos. Érdekes egyébként azt is megemlíteni, hogy az ICIJ attól a PPLAAF nevű szervezettől (Afrikai Szivárogtatókat Védő Platform) szerezte ezeket, amelynek komoly szerepe volt Jacob Zuma dél-afrikai elnök 2018-as bukásában. A most publikált emailekből, szerződésekből, mindenféle céges feljegyzésekből szépen kirajzolódik, hogy vándorolt át minimum több száz millió dollár az angolai államkasszából ahhoz a nagyjából 400 tagból álló, részben offshore céghálózathoz, amelynek szálai Isabel dos Santos és Sindika Dokolo kezében futottak össze.

Az egyik legegyértelműbb eset az angolai olajvagyont menedzselő Sonangollal kapcsolatos, amelynek 2016-tól kezdve éppen Isabel dos Santos volt a vezetője, és amely dollármilliókat fizetett ki „tanácsadásért” olyan cégeknek, amik semmilyen dokumentálható munkát nem végeztek, viszont egyértelműen az elnök lányának ismerőseihez voltak köthetők. A Sonangol volt az a cég egyébként, amely korábban baráti 11 millió dollárért passzolta le dos Santosnak azt az érdekeltségét a Galp portugál állami olajvállalatban, amelyet ma 750 millió dollárra értékelnek.

Az ICIJ dokumentumaiból szemezgető lapok számtalan hasonló ügyre találtak. Az angolai adófizetők 200 millió dollárral támogattak egy részben Dokolo által birtokolt svájci ékszercéget. Két dos Santoshoz köthető cég 500 millió dollárt kapott volna egy luandai ingatlanfejlesztési projektből, ha azt Lourenço elnök kormánya nem állítja le túlszámlázásra hivatkozva. Ezeknél a példáknál is érdekesebb talán, hogy dos Santost, aki évek óta nyugati társasági események sztárja, a globális elit által látogatott rendezvények megbecsült résztvevője, hogyan

segítették hazája kifosztásában nagy nemzetközi cégek.

Dos Santos és Dokolo mind a négy, Big Four-nak becézett könyvvizsgáló céggel dolgozott együtt, de a legszorosabb kapcsolatuk a PwC-vel volt. A cég, amely többek közt a milliárdos párhoz köthető máltai és svájci cégeket auditálta, most azt mondja, „vizsgálják” a „súlyos vádakat”, és megszakították az együttműködést az angolaiakkal. Santosékat segítette két nagy tanácsadó cég, a Boston Consulting Group és a McKinsey is, milliós honoráriumokért cserébe. Ráadásul még abba is belementek, hogy a Sonangol átszervezéséért kapott pénzüket ne közvetlenül az angolai államkasszából kapják, hanem Isabel dos Santos egy máltai cégétől. Most ők is azt mondják, hogy „vizsgálódnak”.

A kezüket mosó nyugati cégek cinkossága különösen azért felháborító, mert ahogy egy, az ICIJ által megszólaltatott szakértő fogalmaz: „bár szeretik magukat globális cégnek nevezni, a globális jelzőt csak akkor használják, amikor valamilyen megbízást szeretnének elnyerni. Amint a felelősségre kerül a sor, már csak a világban elszórt cégek laza hálózatáról beszélnek, hiába van ezeknek közös vezetése és weboldala”. A Big Four cégek kvázi franchise-rendszerben működnek, így a világ távoli szegleteiben működő részeik csak a helyi szerveknek felelnek, távol a szigorúbb nyugati ellenőrzésektől.

Dos Santos és Dokolo természetesen mindent tagad. Szerintük a dokumentumok munkatársaik és jogászaik számítógépeinek meghackelésével kerültek nyilvánosságra, de ők egyébként sem követtek el semmi rosszat. José Eduardo dos Santos szerint nem igazak a vádak, amelyek szerint közpénzt csatornázott volna át magához vagy bárki máshoz. Isabel szerint az egész ügy „politikailag motivált boszorkányüldözés Angola új vezetésre részéről”, amelynek célja megsemmisíteni őt potenciális ellenfélként, amikor éppen a héten beszélt arról, hogy talán elindulna valamilyen választáson. 

Az angolai ügyészség 2019 szeptemberében kezdett el nyomozni a Sonangol dos Santos vezetése alatti ügyei után, és brit, svájci, portugál, amerikai és kongói kollégáikkal igyekeznek feltárni, hogy pontosan mi is történt. Az ország főügyésze néhány hete befagyasztotta dos Santos és Dokolo vagyonát, arra hivatkozva, hogy az angolai nemzeti olaj- és gyémántvállalatok segítségével 1 milliárd dollárral rövidítették meg az államkasszát. Az angolai kormány szerint a házaspár több éves börtönbüntetésre számíthat, ha elítélik őket.

Egyáltalán nem biztos azonban, hogy elítélik őket, vagy hogy egyáltalán valaha is angolai bíróság elé kell állniuk. Akárcsak vagyonuk külföldre, jelentős részben adóparadicsomokba kimenekített része, dos Santosék is egyelőre biztonságban érezhetik magukat, távol hazájuk igazságszolgáltatásától, és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is komoly következményekkel kell szembenézniük. A korábbi hasonló esetek nem sok bizakodásra adnak okot.

Ott van például Teodorín Obiang, egy másik olajon hízó afrikai ország, Egyenlítői Guinea alelnöke, egyben az elnök, Teodor Obiang fia. Teodorín elképesztően költekező életviteléről lett hírhedt, amibe autók és ingatlanok gyűjtése mellett még Michael Jackson híres kesztyűjének megvásárlása is belefért. Nemzetközi összefogással sikerült néhány eljárást indítani ellene és híres autógyűjteményének több darabját is lefoglalni, de ez nem akadályozza abban, hogy a világ jó részén ma is büntetlenül élvezhesse az életet.

Szemben Obiangékkal dos Santosék már nincsenek hatalmon, és Angolában mintha tényleg lenne szándék a felelősségre vonásukra. De még ha ez sikerülne is, akkor sem garantálja semmi, hogy a világ egyik legkorruptabb országában tényleg hatékonyan le tudnának folytatni egy pert dollármilliárdosok ellen, akiket a világ legjobb ügyvédei védenének.

Dos Santosék milliárdos vagyonuk egy részét legalább egészen biztosan elveszítik, a nekik segítő nyugati cégeknek viszont jó eséllyel még ilyen enyhe következményekkel sem kell számolniuk. Ahogy egy elismert korrupcióellenes aktivista fogalmazott „nem jelentene gondot a kleptokrácia, ha annak segítői, ebben az esetben a PwC, a BCG és a McKinsey, valaha is többet kapnának egy dorgálásnál a nemzetek kifosztásában játszott szerepükért. Ez a rendszer morálisan korrupt”.

Dos Santosék történetében két mozzanat van csak, ami kis optimizmusra adhat okot. Az egyik az, hogy ahogy a nyilvánosságra hozott dokumentumokból kiderül, a házaspár a 2000-es évektől kezdve egyre nehezebben tudott nyugati cégekkel együtt dolgozni, és a nagy nyugati bankoknál sem tudtak számlát nyitni. Ez világos jele annak, hogy az ezeket a vállalatokat érintő szigorú szabályozásnak van eredménye, és talán működne a nagy könyvvizsgálók és tanácsadók esetében is. Ugyanakkor aggodalomra ad okot, hogy a piszkos pénzek a nyugati bankok helyett ma már egyre inkább az annak eredetét kevésbé firtató keleti pénzközpontok felé veszik az irányt, és így az Angolához hasonló országokat kifosztó bűnözőknek továbbra is lesz segítsége.

A másik pozitívum maguknak a dokumentumoknak a felbukkanása. Ahogy digitalizálódik a világ és egyre több adat generálódik, úgy van egyre inkább remény arra, hogy ha jól elrejtve is, de valahol minden disznóságnak nyoma legyen.