A vállalkozás képtelenségéhez képest Francis Fukuyamának egészen jól sikerült összefoglalnia egyetlen cikkben a világpolitika utóbbi 30 évének alapvető változásait. 

A Journal of Democracy-ben megjelent cikk egyik tézise az, hogy 1990 óta alapvetően megváltozott a politika legalapvetőbb rendezőelve: a hajtóerő korábban a bal és jobb gazdasági intézkedésekben lecsapódó ideológiai szembenállása volt. Míg az előbbi a társadalmi-gazdasági egyenlőségre hajtott és pártolta az újraelosztó államot, utóbbi az egyéni szabadságot és az erős gazdasági növekedést pártolta.

De ez a helyzet mára megváltozott, mivel a mai politika alapja az identitás. Emiatt mind a jobb-, mind a baloldal újrafogalmazta-fogalmazza saját alapvető céljait. 

Az identitáspolitika pszichológiai alapja Fukuyama szerint az egyénnek az az érzése, hogy a társadalom nem ismeri el eléggé a belső értékeit vagy erényeit. 

Bár az önmagát alulértékeltnek érző egyén sérelme elvileg abszolúte egyéni jellegű, az emberek mégis inkább kisebb-nagyobb társadalmi csoportok tagjaként tekintenek magukra, méghozzá olyan csoportokéiként, amelyeket a többség nem tisztel vagy ismer el eléggé. Az identitás megéléséhez jellenzően a büszkeség, a düh és a megbántottság érzései kapcsolódnak, attól függően, hogy az egyén milyennek érzi a saját csoportja elfogadottságát. 

Fukuyama szerint jelentős különbség a korábbi dinamikához képest, hogy komoly embercsoportok képesek saját gazdasági érdekeik ellenében dönteni identitásalapon. A Brexitre szavazó britek közül például sokan voltak olyanok, akik tökéletesen megértették, hogy a kilépés gazdaságilag valójában rossz lesz Nagy-Britanniának, ám úgy érezték, hogy ezt az árat is érdemes megfizetni a brit identitásért cserébe. A nacionalisták és iszlamisták céljai egészen különböznek, ám abban megegyeznek, hogy több tiszteletre vágynak a globális közösségtől.

Erre a jelenségre Fukuyama a legelső példaként Magyarországot és Lengyelországot említi meg, ahol a populista pártok szavazói úgy érzik, hogy a migráció és a liberális értékek a nemzeti identitásukat fenyegetik. De a szerző idesorolja a brit brexitereket, Donald Trump amerikai szavazóit, Narendre Modi indiai miniszterelnök hindu nacionalista szavazóit, akik az indiai nemzeti identitást a hinduizmusra alapoznák, illetve a harcias myanmari buddhistákat is.

De Fukuyama elemzése szerint az identitáspolitika kora a fejlett demokráciákban is alapvetően átalakította a bal- és jobboldal politizálását. Míg a baloldal a huszadik században a szélesen értelmezett munkásosztály érdekeit képviselte, a mai baloldal már sokkal inkább olyan identitáscsoportok szószólója, mint a kisebbségek, a bevándorlók, a nők, a fogyatékosok, a szexuális kisebbségek és bennszülöttek. Az emögött álló ideológia az, hogy mivel minden ilyen csoportot más-más módon nyomtak el korábban, mindegyiknek sajátos módon kell jóvátételt adni. Fukuyama ezen a ponton arra figyelmeztet, hogy egy-egy ilyen csoport csoportos identitását gyakran a tagjaik legfontosabb tulajdonságának tekintik. Vagyis az embereket nem a személyük, hanem a csoportjuk határozza meg. 

Ennek az ideológiai váltásnak politikai következményei is lettek. Az Egyesült Államok és a fejlett demokráciák baloldali pártjai a hagyományos munkásosztályra és a szakszervezetekre való koncentrálás helyett - ezek tagsága ugyanis sok helyen a többségi nemzetiséghez vagy bőrszínhez tartozik - a különféle kisebbségek szószólóiként tekintenek magukra.

Ennek egyik gyakorlati következményeként a munkásosztálybeli szavazók a hagyományos balos pártok helyett az új poulista erők szavazóbázisát alkotják.

Ezek az alapvető mozgások a jobboldalon is jelentkeztek. A huszadik századi konzervatív pártok a szabad piacok és az egyéni szabadságjogok védelmezői voltak, az üzleti érdekeik pedig a szabadkereskedelem és a migráció támogatását diktálták. Ezt a régi jobboldalt egy olyan váltja le, ami a nemzeti identitásra alapoz és azon aggódik, hogy az országát migránsok, külföldiek és régi elitek összesküvése fenyegeti. Ezért beszél arról Orbán Viktor, mondja Fukuyama, hogy a magyar nemzeti identitás alapja a magyar etnikum és ezért emleget olyan illiberális demokráciát, amiben a többség nem feltétlenül tartja magára nézve kötelezőnek az egyetemes emberi jogok biztosítását.

Az új jobboldal világpolitikájának Oroszország a meghatározó ereje- fejtegeti Fukuyama. Ez a politika a hagyományos nemzeti értékek és kultúra védelmére alapul és az olyan liberális értékekkel szemben határozza meg magát, mint a szexuális kisebbségek jogai vagy a migráció elfogadása. Az amerikai történész szerint mély és egyre mélyülő, a melegházasság  elutasítására alapozó kapcsolat van Oroszország és az amerikai keresztény jobboldal egyes elemei között, miközben az oroszok morális és pénzügyi támogatást adnak olyan európai populista erőknek, mint Marine Le Pen francia pártja, vagy Salvini Ligája Olaszországban.

Fukuyama az identitáspolitika erősödése mellett a másik legfontosabb változásnak a technológia, azon belül az internet szerepének változását látja. Míg 1990-ben gyakorlatilag mindenki úgy tekintett az internetre mint a demokrácia terjesztésének decentralizált eszközére, az elmúlt 30 év fejleményei egészen más irányba mutattak, nem függetlenül az identitáspolitika népszerűségétől.

Decentralizáció helyett az ellenzője zajlott le. A korai időkben létrejött netes óriáscégek monopóliumokként telepedtek rá az internetre, az olyan autoriter hatalmak, mint Oroszország vagy Kína pedig felismerve a netben rejlő veszélyeket, a saját céljaik szerint alakították át és vonták azt központi ellenőrzés alá. Ma az internet egy zárt, szigorúan ellenőrzött kínai részből és egy valamivel szabadabb, de néhány óriáscég által működtetett amerikaiból áll Fukuyama szerint. 

Mind a jobb- mind a baloldali identitáspolitika célja, hogy a társadalmakat egyre kisebb identitásalapú csoportokra bontsa. A közösségi média ennek a folyamatnak tökéletes eszköze Fukuyama szerint. Ugyanis rettentően megkönnyíti a hasonló érdeklődésű vagy helyzetben lévő emberek megismerkedését. Ezeket a folyamatokat Oroszország közben nemcsak értéklapon gerjeszti, hanem azért is, hogy zavart és bizonytalanságot keltsen a nyugati társadalmakon belül.

Fukuyama azért megjegyzi, hogy a társadalmak széttöredezését nem érdemes kizárólag az inernetre vagy az oroszokra fogni, ahagyományos politikai intézményekbe vetett bizalom ugyanis már 1990 előtt erodálódni kezdett.

Akit ennél is több érdekel a jól megírt cikkből, az itt olvashatja végig, nem is vészesen hosszú!