Abszolúte érthető, ha a jelenlegi fenyegető helyzetben mindenki feszült és ideges, a nyugdíjasok hibáztatása pedig egyenesen világjelenség. Azt is hülyeség lenne tagadni, hogy sok olyan idős magyar mászkál az utcákon, akiknek sokkal jobb lenne otthon ülniük. Mégis egészen fantasztikus, hogy az események a fegyveres kommunista diktatúrát dicsőítő, a magyar nyugdíjasokat pedig pártállami típusú, erőszakos megtorlással fenyegető kirohanásra sarkallták Budai Gyula fideszes parlamenti képviselőt, korábbi elszámoltatási biztost.
Pénteki Facebook-posztját Budai a részvét hangján kezdi:
„Megrendülve hallom, hogy két újabb halálos áldozata van Magyarországon a korona vírus járványnak. Egy 68 éves és 79 éves magyar férfi. Őszinte részvétem a családjuknak…”
Hogy ezen ponton átmenet nélkül a húrok közé csapjon, és előtörjön belőle a fémzenész:
„De emberek mi az fészkes fenét csinálnak nap mint nap idős honfitársaink a Tescóban, Lidl-ben, a piacokon, a bevásárló központokban ??”
Ezt a témafelvető szónoki kérdést olyan hangulatfokozó szónokikérdés-sorozat követi, hogy az ember hiába csak olvassa, közben pontosan hallja, ahogy minden mondatnál újabb szintet ugrik a hangerő, az arcbőr színe egyre szederjesebb, a nyaki- és homlokerek pedig ujjnyi vastagon tekeregnek:
„Árulja már el valaki nekem, miért nem lehet megérteni hogy maradjanak otthon??!
Hány embernek kell meg meghalni ebben a hazában, hogy végre komolyan vegyük azt a helyzetet amiben vagyunk.
Vagy az KELL mint Szerbiában hogy megtiltsak, hogy az idősek az utcára menjenek!
Mi a fészkes fenét kell még csinálni, hogy végre fegyelmezetten és egymást figyelve harcoljunk a korona vírus járvány ellen!!?
MIT???”
Hogy a fokozhatalannak tűnő fokozást igazi robbanás zárja le:
„Mondja már meg valaki végre, a kutya úristenit ennek a liberális világnak.”
Ez eddig, bár igencsak meglepő, mégiscsak egy sima agyleolvadás/dühroham, amihez hasonlót mindenki látott már életében. Úgy is lehet értelmezni, hogy értük haragszik, nem ellenük. A kádári diktatúra erőszakszervezeteinek ezek után kezdődő dicsőítése viszont már a Munkásőrség parancsnokságán is némi megütközést keltett volna a konszolidáció éveiben:
“Nem sírom vissza a Kádár-korszakot mert éltem benne, de akkor ha megmondtak valamit az embereknek az úgy volt, de úgy ám! Nem ez volt mint most, volt állampolgári fegyelem, volt tekintélye a Hatóságoknak, mégha a rettegés is szerepet játszott benne, de akkor ezt, ami most van senki nem merte volna megtenni. Ez volt a jó Kádár-korszakban, a diktatúrában, és ahogy mondják mifelénk:
Minden rosszban van valami jó!”
Ez eddig is fokozhatalannak tűnik. De Budai Gyula rétor nem hiába a hatásos szónoklás mestere. A végére, slusszpoénnak, mindezt megfejeli egy lenyűgöző fenyegetéssel, miszerint ha nem csitulnak a nyugdíjasok, a kedvükért újranyitják a politikai rendőrséget:
„Úgy látom magyar honfitársaim, és főleg az idősek, hamar elfelejtették azt a diktatúrát, de azt is látom hogy mindent megtesznek, hogy ebben a válságos helyzetben, mégha ideiglenesen is, de újra eljöjjön az a régi rossz világ!”
Hogy ezt a szédítő szóözönt a Művész azzal zárja le, hogy
„Szegény Magyarország!”
Nem tudnék jobban egyetérteni!