A libanoni állam teljes működésképtelensége lehet a bejrúti robbanás legfőbb oka

2013-ban egy novemberi napon 2755,5 tonna ammónium-nitráttal a fedélzetén váratlanul befutott Bejrút kikötőjébe a Rhosus nevű hajó. A grúziai Batumiban bepakolt szállítmányt a hajó orosz tulajdonosa elvben egy mozambiki robbanószergyárnak szánta, de mert a hírek szerint adósságokkal küzdött, Bejrútban is megállt. Abban reménykedett, hogy ott majd nehézgépeket vehet a fedélzetére, némi pluszbevételhez jutva. De a plusz rakomány túlsúlyosnak bizonyult, a Rhosus személyzete pedig nem vállalta a kockázatot.

Mivel a tulaj nem fizette a kikötői díjakat, a libanoni hatóságok hamarosan lefoglalták a hajót, amely az AP jelentése szerint többé már nem is hagyta el a kikötőt, ahol 2018-ban meg is feneklett. Mondjuk addigra legalább rendkívül robbanékony szállítmányát lepakolták róla.

Köszönet mondjuk ebben se volt. Az ammónium-nitrát ugyan műtrágyázásra is használható, de legalább ugyanannyira népszerű robbanószerként is, az egész Közel-Keleten használják barkácsbombák gyártásához. Márpedig ilyen barkácsbombákra Libanonban és a szomszédos Szíriában is bőven van kereslet. Ehhez képest az egy kilotonna TNT robbanóerejének megfelelő mennyiségű rakományt egy őrizetlen raktárba hányták. Amikor 2014-ben egy bírósági vegyianyagszakértő megvizsgálta az akkor már a 12-es számú raktárban tárolt rakományt, arra jutott, hogy az "borzalmas állapotban" van. Úgy becsülte, hogy a mintegy 2750 zsáknyi rakományból 1900 zsák volt felszakítva, ezekből szabadon ömlött ki a kristályos anyag, amely helyenként már el is sötétült a bomlástól. A szakértő azt is megjegyezte, hogy olyan véletlenszerűn volt behányva a raktárba az áru, hogy azt nem is tudta ellenőrizni, hogy maradéktalanul megvan-e minden belőle.

Az AP oknyomozó riportja alapján az augusztus 4-én békeidőben sosem tapasztalt méretű robbanást okozó rakomány közel nyolc éves története figyelmen kívül hagyott figyelmeztetések sorozata, amely arra is rávilágít, hogy mennyire működésképtelen a felekezeti alapon megosztott libanoni államapparátus. Beszámolójuk alapján az alap problémát ez utóbbira lehet visszavezetni. A bejrúti kikötő remek pénzforrás, ahova valamennyi, felekezeti alapon szerveződő politikai párt igyekezett benyomni az emberét. A vámparancsnok a maronita keresztény államfő, Michel Aoun embere volt, a kikötő vezetője a sokszoros szunnita miniszterelnök, Szaád Hariri embere, de voltak itt emberei a síita Hezbollahnak és a szintén síita parlamenti házelnök Nabih Berri Amal pártjának is. A kikötő így valójában sosem működött egységes szervezetként, a pártok kis hűbérbirtokai egymással is versengtek a kikötőn átutazó javak lefelezésében.

De még így is akadtak bőven olyanok, akik jelezték a veszélyt. Elsőként a hajó kikötése után pár hónappal, 2014. február 21-én egy Joseph Skaff nevű vámtiszt küldött figyelmeztetést a vámhatóság csempészet elleni osztályának. Hogy ő kapott-e valaha választ a levelére, tán sosem tudjuk meg. Skaffot 2017-ben holtan találták Bejrúti háza közelében, nem sokkal nyugdíjba vonulása után. Fia, Michel szerint apját agyonütötték. Ő azt gyanítja, hogy olyasvalakik, akik "rejtegetni akarták, hogy mi történik a kikötőben".

Később mások is jelezték a problémát. De ahogy a kikötőt, a szektariánus pártok a teljes közigazgatást felosztották kegyeltjeik között, így az érintett hatóságok lelkesen utalgatták tovább a problémát egymásnak anélkül, hogy bárki bármit tett volna. A hadsereg például 2015 októberében, csaknem két évvel a hajó kikötése után kérte a rakomány bevizsgálását a vámhivataltól, hogy az alapján tanácsot tudjon adni a további sorsával kapcsolatban. A vámhivatal bevizsgálta, és amikor kiderült, hogy a rakomány nitrogénkoncentrációja az elfogadható 11% több mint háromszorosa, 34,7% volt, azt tudta csak javasolni, hogy szabaduljanak meg gyorsan a nagyon robbanásveszélyes anyagtól, mert nekik nincs szükségük rá.

Javasolták, hogy a vámhivatal keresse meg a Lebanese Explosives robbanószergyárat, amely viszont azt mondta az AP-nek, hogy őket "nem érdekeli az elkobzott anyagok felvásárlása, mert nem tudhatják, hogy az áru honnan jött, milyen minőségű, és meddig tart a szavatossága. A hadsereg másik ötlete az volt, hogy az ammónium-nitrátot a hajó fizetésképtelen tulajdonosának a költségén exportálják.

Miközben ezekből az ötletekből semmi sem lett, a raktár is kezdett hozzárohadni a szállítmányhoz. Az őrizetlen épület egyik fémajtaját még fel is feszítették annyira, hogy bárki hozzáférhetett a robbanószerként is használható rakományhoz. Idén augusztus 4-én, a robbanás előtt egy hegesztőbrigád pont ennek az ajtónak a szerelésén dolgozott. Azt még vizsgálják, hogy ennek a munkának köze lehet-e a bekövetkezett tragédiához.

A tűzoltókat először tűzhöz riasztották. A robbanások csak ezután kezdődtek, először a raktárban a valamiért az egy kilotonnányi TNT-nek megfelelő robbanószer mellett tárolt tűzijátékrakéták kezdtek először felrobbanni. Amikor aztán az ammónium-nitrát is berobbant, az kétszáz méter átmérőjű krátert hagyott a raktár helyén Bejrút kikötőjében. A detonációt követő lökéshullám több ezer otthon és épület ablakait törte be, ajtajait szakította le. A robbanásban legalább 180-an vesztették életüket.

Húsz nap elteltével még mindig nem ismert a robbanás pontos oka, a felelősök keresésére pedig ugyanaz a szektariánus káosz jellemző. De közben érdekes elméletek is felmerültek. Kiderült ugyanis, hogy a Rhosus eredeti, titkolt tulajdonosa egy Haralamposz Manoli nevű görög ciprióta üzletember, aki egy, a Hezbollahhoz köthető bank adósa is. Ez alapján pedig felvetődött, hogy a hajó talán nem is véletlenül kötött ki Bejrútban, majd lett ottfelejtve a rakományával együtt. Manoli ugyanakkor állítja, hogy ő valójában már 2012 májusában megvált a hajótól.

Az AP szerint a rendelkezésre álló dokumentumok a hanyagságot és az ellenőrzés teljes hiányát már bőven bizonyítják. Hogy azokon felül bármi más oka is volt-e a robbanásnak, azt a szektariánus megosztottság miatt előreláthatóan lassú és hatékonytalan nyomozásnak kéne kiderítenie.