Diktatúra és „kompromisszum”

E cikk szerzői Gábor György vallásfilozófus, tanszékvezető egyetemi tanár és Kardos András esztéta, kritikus, a Lukács Archívum volt munkatársa

Amikor Chamberlain alig leplezett meglepetésére Hitler gondolkodás nélkül aláírta Münchenben az erőszakról való kölcsönös lemondás deklarálásának elvét, az angol miniszterelnöknek eszébe sem jutott végiggondolni a lényeget: jelesül a diktátorok észjárását s a látszatokra ügyelő taktikai megfontolásokat. Jóllehet Chamberlain diadalmas hazatérése, s a londoni repülőtéren az ominózus papír büszke meglobogtatása azt a képzetet keltette benne, hogy „ez korunk békéje”, ám közben nem is sejtette, hogy az aláírás pillanatában Hitler pontosan tudta, mi mindent nem fog betartani, mi mindent fog kijátszani, s mi mindenben fogja félrevezetni a világot. Az angol úr számára elképzelhetetlen volt az, ami Hitler számára magától értetődő: a megállapodás teljes semmibevétele, ignoranciája.

A végeredményből ma már tudjuk, hogy a „korunk békéjét” imagináló Chamberlainnel szemben valójában kinek a számítása „jött be”, s vezetett, az első világháborút rapid módon követve, a második világégéshez.

Maléter Pált 1956. november 3-án tárgyalni hívták a tököli szovjet főparancsnokságra, ám ő, az őt lebeszélni szándékozókra nem hallgatva, eleget tett a meghívásnak, ahol mindjárt érkezését követően letartóztatták. A nyugati észjárás számára teljesen ismeretlen és felfoghatatlan cselekedet, a diktatórikus rezsimek számára magától értetődő.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok között kirobbant súlyos rakétaválság, a „hidegháború legforróbb pillanata”, végül Kennedy és Hruscsov kompromisszumos megoldásának köszönhetően megoldódott. A sztálini emlőkön nevelkedett Hruscsov azt tette, amit a sztálini vezetés folyamatosan elutasított: a politikai kompromisszum gyakorlatát tudomásul vette, amelyet a korábbiakban a sztálini vezetés a gyengeség jeleként értelmezett, s a hanyatlásra ítélt nyugati világ számára tett megengedhetetlen engedményeknek tekintett. Még Sztálin idején az általa „egyeduralt” Szovjetunióban minden kompromisszumos szándék a gyengeség jele lett volna, súlyos presztízsveszteség, s engedmény a kommunizmus által vereségre ítélt nyugati világ számára.

A történelmi tapasztalatok és ismeretek – még ha sokszor, újra és újra végig kellett járnia az emberiségnek a súlyos tanulságokat hordozó, ám a kollektív felejtés szociálpszichológiai jelenségének minduntalan kitett, a történelmi emlékezet részleges vagy teljes elveszítésének amnéziás jegyek meghatározta állomásait – azt a húsba vágó felismerést eredményezte, hogy diktatúrákkal, diktatórikus módon működő, a politikai fundamentalizmus elméleti alapjaira és gyakorlatára építő politikával nem lehetséges és nem is szabad (látszat)kompromisszumra, különféle (látszat)alkukra alapozott (látszat)megállapodásokra jutni.

A kompromisszum, a politikai megállapodás a nyugati típusú polgári demokráciák alappillére és alapelve. Az értelmes, racionális és a legkülönfélébb kérdésekben megoldásra törekvő politika gyakorlat egyik legfőbb és legszükségesebb eszköze a folyamatos tárgyalás, a dialógus, a divergáló érdekek értelmes és célirányos egyeztetése, vagyis a kompromisszum. A XX. és XXI. század történelmének számtalan pillanata bőségesen igazolja ezt az elvet, egészen odáig, hogy Churchillnek – mint azt maga mondta – akár az ördögről is szükséges volt ejtenie egy-két jó szót a képviselőházban, azaz Sztálinról, hogy biztosítva legyen a Hitler elleni koalíció. A politikatörténet nem véletlenül őrizte meg emlékezetében éppen azokat a politikusokat, akik képesek voltak olyan megállapodásokra, megegyezésekre jutni, amelyek az ellentétes oldalhoz tartozó megállapodó feleket egyként és kölcsönösen segítették céljaik elérésében.

Mindez a demokráciák eszköztára és nem a diktatúráké. A diktatúrákban minden megállapodás végső soron és kizárólagos módon a diktátorral köttetik, még akkor is, ha a rafinált ügyeskedéssel megteremtett valóság ennek látszatra ellentmondana. A diktátumokra építő egyszemélyes hatalom fogalmi lényege, hogy a politikai „köztevékenységet”, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét legfeljebb papíron megőrizve, ám azt a gyakorlatban felmondva, egyszemélyes „törvényalkotói”, „végrehajtói” és „igazságszolgáltatói” „privát intézménnyé” redukálja. Olyan perszonális szerkezetté, amelyben a különféle politikai szándékok, elképzelések és cselekvések irányultságát a legkevésbé a közjó, ám kizárólag a hatalommegszerzés és megőrzés legszemélyesebb, minden egyéb szempontot maga alá gyűrő technikái határoznak meg. A személyes érdekek magától értetődő módon a rendszer kegyeltjeinek érdekeit is magában foglalják, s azon a jogos félelmen alapulnak, hogy a hatalom esetleges elvesztése nem a polgári demokráciákban megszokott rutinszerű hatalomátadással jár, hanem a mindenre ráterpeszkedő hatalom elvesztését akár törvényes, bírósági számonkérések is követhetik.

A diktátor tehát – önnön lényegéből és a fogalom természetéből fakadóan – valójában sohasem kompromisszumra törekszik, hanem a legkülönfélébb hatalomtechnikai megfontolásokból és számításokból puszta időnyerésre, a közvélemény félrevezetésére, s a hamis látszatok fenntartására. A diktátorok számára egy végigtárgyalt megállapodás, egy aláírt szöveg, az alkotmányban vagy a törvényekben foglalt elvek és értékek, avagy az íratlan szabályok (a „láthatatlan alkotmány”) semmit sem jelentenek, önmagukra és kizárólag önmagukra nézve gránitszilárdságúak, a társadalom többi tagja számára azonban bármikor könnyedén alakíthatóak, formálhatóak, átszabhatóak: legfeljebb szükséges rosszak, puszta színpadi kellékek, amelyektől bármikor el lehet térni, amelyeket bármikor fel lehet rúgni, amelyek helyett egy-egy adott pillanatban, a hatalom kivételes erejénél fogva, a diktatórikus berendezkedés képére és hasonlatosságára minden további nélkül legyárthatóak újabbak és újabbak. A diktatúra természetrajzához szervesen hozzátartozik a pszeudo-vallásos jelleget öltött fundamentalista politikai gyakorlat, s amiként a vallások között sem jöhet létre semmiféle teológiai-hittételbeli kompromisszum, úgy a diktatúrák sem adnak erre lehetőséget.

Másfelől súlyos tévedés a diktatúrával folytatott párbeszéd és alkudozás naiv szándéka, ugyanis az ilyen törekvések, akarva-akaratlan, fakadjanak azok kifejezett jó szándékból, avagy sanda megfontolásból, kizárólag a diktatúra legitimációját szolgálják. Azt a teljesen hamis és fogalmilag ellentmondásos látszatot teremtik meg, mintha a diktatúrával vagy a diktátorral lehetséges volna az értelmes és érdemi, a közös érdekek mentén kialakítható diskurzus, vagyis azt az illúziót keltik, mintha a diktátor nem az volna, aki: mintha a saját kizárólagos érdekein túlemelkedni, a személyes megfontolásainál messzebbre ellátni képes kormányzó volna, valamiféle bölcs, felvilágosult uralkodó, akinek sohasem a puszta személyén és személyes érdekein múlik egy-egy megállapodás kimenetele és sikeres megvalósítása. Diktátorokkal, egyeduralkodókkal történő „dialógus” – a párbeszéd egy-egy résztvevőjének ilyen-olyan személyes érdekeit és érdekeltségét, későbbi előnyös helyzetbe hozását leszámítva – súlyos károkat előidéző kontraproduktív vállalkozás: több mint bűn, súlyos politikai hiba.

Ha nem volna világos, hogy fentebbi példáink hazavezetnek a mai Magyarországra, idézzük Vörös Imre, a kiváló alkotmányjogász meghatározását az Orbán-rendszerről: „Az teljesen nyilvánvaló, hogy az önkényuralomból a nyílt diktatúrává átváltott rendszer kiépítése befejeződött, mégpedig a törvényesség látszatának leple alatt.” 2010 óta egy diktatúra jött létre hazánkban, az autokráciának egy olyan formája, mely egyfelől maffiaállamként gyűri maga alá a társadalom egyre nagyobb csoportjait, másrészt diktatórikusan kettéosztja az országot, „hívőkre” és „ellenségekre”.

Kövessük nyomon néhány példán keresztül a rendszer működését, továbbá a tárgyalás és/vagy ellenállás módjait. Az érthetőség kedvéért hat példát emelünk ki, két hármas csoportba osztva azokat. Az első csoport három példája, a Népszabadság, a CEU és az MTA intézeteinek szétverése. Jól látható, hogy mind a három esetben a „tárgyalások” leple alatt a diktatúra zavartalanul üzemelt. Mind a három esetben a megtámadott fél kísérletet tett a tárgyalásokra és az egyeztetésekre: a hatalom hol úgy tett, mintha valóban tárgyalni kívánna, holott az adott intézmény kivégzésének forgatókönyve már rég készen állt, hol pedig még ennél is aljasabb módon részben hazudott, részben döntéseivel keresztbe verte a másik fél által vágyott kompromisszumot. A jószándékú, ámbár naiv módon viselkedő megfojtásra ítéltek pedig a végső vereség traumájával távoztak, hol külhonba, hol a teljes megszűnésbe, hol a feldarabolás okozta totális kiszolgáltatottságba és ellehetetlenülésbe, egyúttal fenyegető és megfélemlítő példát adva minden más hazai intézmény, szervezet és munkavállaló számára.

Ugyancsak e csoport jellemzője, hogy voltak a szóban forgó ügyek mellett tüntetések, petíciók, sőt akadtak nemzetközi szimpátia megnyilvánulások is. Vegyük észre azonban, hogy a diktatúra bőven „beszámította” az ellenállás eme formáit a mechanizmusba, lett légyen a tiltakozás külföldi vagy belföldi, teljesen mindegy volt: a hatalom rég nem „szakpolitikai” kérdésként kezelte az intézmények szétverését, hanem puszta leszámolásként, a „belső ellenség” elleni háborúként. (Jól jellemzi a diktatúra elképzelését a „szakmai egyeztetésről” Pápai Gábor remek karikatúrája: Vidnyánszky egyeztetés közben az SZFE földön fekvő torkán tapos.) És miközben a kivégzésre ítéltek, az elengedhetetlen tiltakozások mellett, kivétel nélkül valamennyien „szakmai egyeztetéseket” szerettek volna elérni, mindeközben a diktatúra már rég túllendült a kezdet kezdetén még „szakmainak” álcázott ügyeken, s egyetlen szándéka immár kizárólag az volt, hogy minden más szempontot félrelökve kíméletlenül lerombolja az addigra már a mindenre kapható kormánypárti bérsajtójuk által is agyonalázott és agyongyalázott „ellenség” különböző bástyáit.

A második csoportba az Index, az SZFE, és a Klubrádió esete tartozik. A hatalom oldaláról nézve „Keleten a helyzet változatlan”, azaz mind a három intézményt lassú kínhalálra ítélte a kormány. Igen ám, de az Index és az SZFE esetében már láthatóan, a Klubrádióéban pedig remélhetően, megváltozott a megalázni szándékozottak magatartása: az Index munkatársai felálltak, az SZFE hallgatói elfoglalták az egyetemet, az oktatók pedig sztrájkot helyeztek kilátásba. Magyarán: tanulván a diktatúra eddigi történetéből, e két intézmény dolgozói és az SZFE diákjai kimondták, és magatartásukkal tanúsították is, hogy tudják: itt semmiféle jobbításról, innovációról, szakmaiságról nincs szó, hanem vastagon hatalmi arroganciáról, és nyers politikáról: az „ellenség” újabb intézményeit kell átvenni és lerombolni. Ennek a tudásnak a birtokában megváltozott az ellenállás minősége: a kivégzésre ítéltek követelésekkel és feltételekkel álltak elő, méghozzá olyanokkal, melyek minden tárgyalás előfeltételeit képezik. Ha ezeket nem fogadja el a hatalom, akkor felállnak, mint az Index munkatársai, vagy sztrájkolnak, mint az SZFE oktatói, és egyetemet foglalnak el, mint a tanintézet diákjai. A lényeg az, hogy megváltozott az ellenállás stratégiája, taktikája és etikája. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem engedik meg, hogy a hatalom uralja a nyelvet, uralja a narratívát, uralja a folyamatot, hanem, jóllehet a hatalmi viszonyok messze nem egyenlőek, már eddig is kiderült: ahol az ellenállás erőt és etikát mutat, ott nem képes a diktatúra mint „kés a vajban” haladni. Ugyan itt intézmények megvédéséről van szó, és a résztvevők, helyesen, egyébként az intézmény autonómiáját és szabadságát védik, de lássunk tisztán: ez messze nem „pusztán” az egyes intézmények megmaradásért folyatott küzdelem. Az autonómia, a szabadság akkor sem „szakpolitikai kérdés”, ha ennek a köntösében jelenik meg. Akár tetszik ez a két ámokfutó tiszthelyettesnek, (csak hogy mi is ezt a szörnyűséges militáns-katonai nyelvet használjuk), Palkovicsnak és Vidnyánszkynak, akár nem, itt már nem lehetséges többé a „mi tárgyalunk, egyeztetünk, párbeszédet folytatunk” ócska és hazug panelje mögé bújni: mindenki számára világossá vált, hogy ezek az alakok nem tárgyalóbiztosok, hanem a diktatúra felszámolóbiztosai.

Ám a példákból le kell vonnunk a következtetéseket is:

1. Az ellenállás többé nem folyhat a hagyományos keretek között: minden megtámadott intézmény a demokráciáért és a szabadságért küzd, a „szakpolitikai ellenállás” korszakának vége.

2. Ebből következően itt már nem kormányt, hanem rendszert kell váltani, ha azt akarjuk, hogy a kiépült diktatúra helyén a demokrácia, az autonómia és a szabadság rendszere jöjjön létre.

3. Mindezen okokból, már messze nem elég az amúgy is sok sebből vérző ellenzéki összefogás: a Fidesz által az országra kényszerített kettéosztottság azt jelenti, hogy csakis egy széles, nemzeti ellenállási mozgalom (NEM) lesz képes a váltás kereteinek a megteremtésére, arra, hogy ez a diktatórikusan kettészelt ország, ha nehezen is, de ismét nekirugaszkodhasson az elnyomás rendszere helyén a szabadság rendszere felépítésének.