Csak sok pénzt akartak csinálni, végül az európai gyarmatosítás előfutárai lettek

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.

A középkor jelentős vízi kereskedelmi útvonalait nem európai kereskedők hozták létre, és sokáig nem is voltak fontos szereplői ezeknek. Az 1600-as évektől kezdve viszont látványos fordulat állt be, és az európai országok a világ egyre több pontján jelentek meg hajóikkal, ebből pedig szép lassan kialakult az a kereskedelmi hálózat, amit a világ első igazán globális rendszerének lehet nevezni. 

Arról, hogy hogyan alakult ki ez a hálózat, a nemzetközi kapcsolatok két kutatója, Andrew Phillips (University of Queensland) és J. C. Sharman (University of Cambridge) idén megjelent közös könyve, az Outsourcing Empire (kb. Kiszervezett birodalom) árul el elég sok részletet. 

Philips és Sharman szerint az európai térhódításhoz egy különleges nyugati konstrukció, a kapitalizmus sok későbbi fontos elemét megelőlegező ötlet, az úgynevezett vállalat-államok (company-state) feltalálása kellett. A vállalat-államok azok a kereskedőtársaságok voltak, melyek uralkodóktól kapott adománylevél birtokában, de részvénytársaság keretében szervezhettek expedíciókat a világ távoli részeire, hogy onnan aztán az európai piacon egyre értékesebb árukat, így kezdetben fűszereket, textileket, teát, selymet és hasonlóakat hozzanak be, de később már rabszolgákkal is kereskedtek. A két szerző szerint e társaságok nyomán jött létre a világ első igazán nemzetközi rendszere, és e társaságok története nélkül nem lehet megérteni a gyarmatosítások és a globalizáció történetét sem. 

Az Outsourcing Empire nemcsak azért érdekes könyv, mert a magyar történelemoktatásban maximum a leghíresebb ilyen vállalat, a Brit Kelet-indiai Társaság neve szokott előkerülni, hanem mert Philips és Sharman nem egyszerű történeti munkát írt, hanem sokszor szinte már vállalatirányítási szempontból vették végig, hogy miért lehettek sikeresek ezek a projektek, és végül mi vezetett el a bukásukig. 

Cégforma a Habsburg-fenyegetés miatt

Philips és Sharman egyik központi állítása, hogy ezek a vállalat-államok egy egyszeri, különleges korszak termékei voltak: a 17. század elejére az európai államok egyre erőteljesebb nemzetközi versengésbe bocsátkoztak, de az uralkodóknak jellemzően nem álltak rendelkezésükre a szükséges források, hogy nagyobb léptékű tengeri expedíciókat szervezzenek. Az 1600-as évek elején erre válaszul született meg az a kísérleti forma, ami befektetők bevonásával lehetővé tette, hogy állami projektekben, de magántőke által megtámogatva indulhassanak el kereskedő-felfedező hajók. 

Ehhez szükség volt ahhoz is, hogy ekkor még nem létezett az a szilárd nemzetállami struktúra, amit ma olyan természetesnek tekintünk: a belföldi/külföldi felosztás (ahogy a közjavak/magántulajdon megkülönböztetés is) még nem volt meghatározó társadalomszervező erő, a nyugat-európai országokban a politikai hatalom egyazon területen belül is sokfelé tagolódhatott, a nagyobb birodalmak, illetve az egyház, mellett királyok, arisztokraták, városállamok, földesurak, kereskedő céhek bírtak kisebb-nagyobb autoritással. 

A vállalat-államok koncepciója végül két olyan országban született meg, amely a 17. század elején nehezen találta a helyét Európában: mint Phillips és Sharman írják, a katolikus Habsburg-birodalom terjeszkedése egyre komolyabb fenyegetést jelentett a protestáns Angliának és Hollandiának. Ráadásul a Habsburgok ügyes szövetségi politikájuk révén az újvilágban is terjeszkedni kezdtek, és megmutatták, mekkora gazdagság lelhető fel a tengerentúli területeken. Különösen nagy jelentősége volt az Új-Spanyolországban lévő ezüstbányáknak, melyek révén nemcsak a háborús törekvéseiket, de az Ázsia felé irányuló kereskedelmi tapogatózásokat is finanszírozni tudták. 

JC Heard festménye, ahogy John Wood hajója megközelíti Bombayt, 1850 körülrőlFotó: Photo12 via AFP

Angliában és Hollandiában bármennyire is csábító volt a tengerentúli expedíciók gondolata, de az is hamar világossá vált, hogy ezt pusztán udvari forrásokból nagyon nehéz lenne hosszabb távon finanszírozni. Nemcsak azért, mert a hajók és a legénység eleve nagyobb beruházást igényelt, hanem azért is, mert a nemzetközi vizeken ekkor még semmiféle jog vagy hatóság nem létezett, a kalózkodás és a portyázás mindennapos jelenség volt. Ezt pontosan tudták az angolok is, hiszen egyik leghíresebb tengerészük, Sir Francis Drake flottája 1577 és 1580 közötti világkörüli útja során Peru partjainál kifosztott egy spanyol ezüstszállító és egy fűszerszállító hajót, és összesen hatszázezer font értékű zsákmánnyal tértek haza, ami a királyi udvar éves bevételének a kétszerese volt. Az út finanszírozói, köztük I. Erzsébet királynő 4700-szoros haszonnal gazdagodtak az eredeti befektetésükhöz képest.

A korszak tengerészeti történéseivel foglalkozó kutatók mind egyetértenek abban, hogy a legnagyobb költséget a hajózásban a védelmi költségek jelentették, és ez volt az a tétel, amit az udvari költségvetésből nem tudtak volna simán állni egy rendszeres kereskedelmi útvonal fenntartása esetén. Mert az is világos volt, hogy a komolyabb bevételekhez állandó jelenlétre van szükség a kinézett ázsiai régióban. Ezt nehezítette az is, hogy az európai tengerészek és kereskedők gyakorlatilag semmit nem tudtak a világ ezen részéről, sem kulturálisan, sem nyelvileg nem voltak képben, ezért ha egy-egy expedíció el is jutott a világ ezen részére, sokra nem mentek, egyértelmű volt, hogy saját bázisokra lesz szükség, hogy kialakulhasson valamiféle együttműködés. 

Az Indiai-óceán partvidékén például évszázadok során kialakult, nagyon fejlett kereskedelmi rendszer működött a legkülönfélébb afrikai és ázsiai kereskedők részvételével, és hely- és nyelvismeret nélkül elég reménytelen volt ebbe becsatlakozni. Ráadásul az Európa felől érkező kereskedőknek nem is volt túl jó híre, hiszen a régióba száz évvel ezelőtt elsőnek megérkező portugál hajósok rendkívül erőszakosan léptek fel mindenkivel szemben. (Erről részletesebben a brit történész, Roger Crowley ír magyarul is megjelent könyvében.)

Ezt a finanszírozási problémát hidalta át az új cégforma, melynek voltak ugyan középkori előképei, de sok szempontból mégis újításnak számított: a britek és a hollandok a korlátolt felelősségű társaságok elődjeit alapították meg, részvényesekkel, önálló jogi személyként, igazgatótanáccsal és menedzsmenttel. Bár ahány vállalat-állam, annyiféle apróbb eltérés létezett, de az volt a jellemző, hogy a társaságok uralkodói adománylevelet kaptak, ami egyben előre meghatározott időszakra (gyakran évtizedekre) monopóliumjogot is jelentett a számukra a világ egy adott részén történő kereskedésre. Hol csak egy-egy termékre, hol pedig általánosan, minden árucikkre. 

Világhódító rt. 

Phillips és Sharman sokat ír arról, hogy a korban különlegesnek számító céges forma miért jelenthetett versenyelőnyt: egyrészt szemben az Európában hagyományosnak nevezhető, például a spanyolok és a portugálok által is képviselt megoldástól, ahol udvari finanszírozásból járták a kereskedőhajók a messzi tengereket, mivel a vállalat-államoknál elválasztották egymástól a tulajdonosokat és a menedzsmentet, ezek sokkal jobban tudtak bevonzani úgynevezett türelmes tőkét, azaz olyan finanszírozókat, akik nem vártak gyors megtérülést, a keletkező profitot pedig könnyebb volt újabb utakba fektetni. 

A másik kritikus pont a hatalmi, stratégiai érdekek, illetve a profittermelés összehangolásának kérdése volt. 

Ebből a szempontból érdekes, hogy ezek a társaságok általában sikeresebbek voltak az ázsiai piacokon, mint később, amikor már az Atlanti-óceán túlpartjára is elkezdtek hasonló vállalat-államokat szervezni. Phillips és Sharman szerint ennek két oka lehetett: egyrészt az ázsiai térségbe nagyon lassan lehetett csak eljutni, és a kommunikáció elképesztően lassú volt még ekkor, akár több mint egy év is lehetett, mire egy levélváltás lezajlott egy távoli kereskedőbázis és mondjuk a londoni központ között. Emiatt a társaságok által delegált ügynökök nagyfokú autonómiát élveztek, és ez kedvezett a kereskedésnek, míg a „nemzeti” érdekek a háttérbe szorultak. 

Ezzel szemben az Atlanti-óceán túlpartja jóval közelebb volt, ami nagyobb fokú ellenőrzési lehetőséget biztosított a központoknak, másrészt ebben a régióban épp a közelség miatt jóval több európai hajó mozgott, ezért gyakoribbak voltak az összecsapások, ami értelemszerűen rontotta az üzletet. És az autonómia hiánya egy ördögi kört hozott létre: mivel az ügynökök nem dönthettek mindig szabadon a kereskedés mikéntjéről, hanem a központokból geopolitikai és katonai megfontolásokból szóltak bele a társaság működésébe, ezek a vállalat-államok nem voltak gazdaságilag elég sikeresek, ami miatt idővel állami segítségre szorultak, ami még szorosabb állami felügyeletet jelentett. 

Tömeges gyilkosságok és prosperáló üzletek

A vállalat-államok két legsikeresebb példája a Brit Kelet-indiai Társaság (EIC) és a holland Egyesült Kelet-indiai Társaság (VOC) volt, melyek a 17. század legelején, nagyjából egyszerre jöttek létre, és melyek sikere egyben az egész műfajt népszerűvé tette a kontinensen, még ha hasonló eredményeket mások később nem is tudtak már elérni. 

Az 1600-ban létrehozott brit EIC volt Európa első igazi vállalat-állama: egy Urak XVII névre keresztelt, 17 befolyásos kereskedőből álló bizottság látta el a menedzsmenti feladatokat, és az EIC ugyan eleinte a mai Indonéziához tartozó, rendkívül jövedelmező Fűszer-szigetek (ma már Maluku-szigetek) kereskedelmi jogait akarta megszerezni, a két évvel később létrehozott holland VOC rendkívül erőszakosan kergette el őket onnan, így a britek végül a mai India területére érkeztek meg, ahol a Mogul Birodalommal működtek együtt. 

Ugyan mindkét társaság számos olyan jogkörrel rendelkezett, amivel ma már csak államok szoktak, így pénzt bocsáthattak ki, alkalmazhattak erőszakot, volt saját igazságszolgáltatásuk. Phillips és Sharman könyve alapján a két társaság eleinte nagyon máshogy viszonyult ezekhez az eszközökhöz. A britek az első évszázadban kerülték a konfliktusokat: pont azért, mert nem egy európai állam hivatalos diplomáciai képviseleteként voltak jelen, egyáltalán nem okozott presztízsveszteséget számukra, ha helyi uralkodók kegyeit kellett keresni vagy ha valahol alárendelt szerepbe kerültek, cserébe egy kereskedelmi lehetőségért. 

Ezzel szemben a VOC jóval agresszívabban érkezett meg a régióba, a vállalat-államok közül a hollandoknál ért össze leginkább az erőszak és a profitmaximalizálás: egyrészt ismerten kegyetlenek voltak az angolokkal, amikor elkergették őket a Fűszer-szigetekről (az EIC tíz tagját például lefejezték, kapitányuk fejét pedig egy dárdára tűzve mutogatták), de sokszor még kegyetlenebbek voltak a helyiekkel: 1621 után például a Banda-szigetek szinte teljes őslakos közösségét kiirtották, hogy aztán máshonnan odahurcolt rabszolgákkal gondoztassák a szerecsendió-ültetvényeket. 

A hollandok vezetője ekkor a könyvelőből lett katonai parancsnok, Jan Pieterszoon Coen volt, aki számára természetesnek tűnt, hogy a monopóliumok megszerzéséért minden eszköz, így a helyi lakosság tömeges lemészárlása is megengedett. Amszterdami feljebbvalóinak írt levele azóta meglehetősen hírhedté vált: „A tisztelt urak saját tapasztaltaikból is tudhatják, hogy a kereskedést Ázsiában az urak fegyvereinek védelme alatt lehet fenntartani, és ezeket a fegyvereket a kereskedés profitjából lehet biztosítani, így nem tudunk kereskedni háború nélkül, és nem tudunk háborúzni kereskedés nélkül.”

A VOC ennek szellemében növelte folyamatosan a katonai jelenlétét a régióban: míg megalapítása után kevéssel, 1608-ban negyven hajóval és ötezer fegyveressel voltak jelen Ázsiában, addig 1700-ra kétszáz hajójuk és 30 ezer emberük volt már ott. A VOC gazdasági sikerének egyik titka az volt, hogy a katonai költségeit hosszú évtizedeken át be tudta építeni a vállalat költségvetésébe, és míg mondjuk a portugálok rendszeresen az udvar költségvetéséből voltak kénytelenek védelmi célokra pénzt kérni, a holland társaság ezt megoldotta házon belül. 

Ugyan a holland társaság történetében bőven akadnak példák hasonló erőszakos fellépésre, hasonlóan a britekhez, ők is sokszor diplomáciai eszközökhöz nyúltak, és igyekeztek jóba lenni a helyi befolyásos uralkodókkal. Phillips és Sharman többször is hangsúlyozza, hogy bár az európai hatalmak a tengereken lehettek hadi fölényben, de szárazföldön jellemzően nem ez volt a helyzet, ezért sokszor a helyi uralkodók kegyeit elnyerve, a 17. században gyakorlatilag alárendelt pozícióban kereskedtek. 

Az egyre sikeresebb kereskedelmi terjeszkedés viszont idővel új kihívásokat hozott magával: a sokáig visszafogott katonai jelenlétben gondolkodó EIC működését például az változtatta meg, hogy a 18. század közepére meggyengült a Mogul Birodalom, ami addig a britek patrónusa volt, így az EIC, hogy megőrizze monopóliumát, kénytelen volt hatalmas területek fölött átvenni az irányítást. Emiatt viszont sokkal drágább lett a társaság fenntartása, egyre több katonát kellett a régióba vezényelni, és az addigi kereskedőcégből az EIC szépen lassan a brit gyarmatosítás előkészítőjévé változott, miközben papíron még mindig csak egy részvénytársaság voltak. Ez az az időszak, ami igazán hírhedté tette a Brit Kelet-Indiai Társaságot, és erről az időszakról szokás azt mondani, hogy gyakorlatilag egy birodalom voltak a birodalmon belül

Ezzel párhuzamosan Londonban is kezdett megváltozni a politikai közhangulat az EIC körül: bár a társaság mindig sok pénzt áldozott arra, hogy legyenek támogatóik a politikai elit soraiban, de a modern közgazdaságtan kialakulása, Adam Smith és a többi közgazdász felbukkanása nyomán egyre több kritika érte az állami monopóliumokat, és ahogy a köz- és a magántulajdon elválasztása egyre hangsúlyosabban jelent meg a brit gondolkodásban, úgy egyre több politikus is akadt, aki kifogásolni kezdte, hogy egy ekkora, az államhoz sok szállal kötődő vállalat parlamenti ellenőrzés nélkül tevékenykedhet a világban. 

Közben egyre komolyabb korrupciós botrányok is napvilágra kerültek. Az elképesztő méretű korrupció gyakorlatilag kódolva volt a vállalat-államok működésében, hiszen a világ másik felére elküldött ügynökök szoros ellenőrzés nélkül tehettek azt, amit akartak. A társaságok fénykorában, a 17. században a korrupciót sokkal jobban megsínylette a holland VOC, mert a britek gondoltak arra, hogy engedélyezzék a munkatársaik magánbizniszeit, azaz a társaság nevében kereskedő ügynökök egy bizonyos mértékig köthettek üzleteket a saját szakállukra is, addig a hollandoknál ez tiltott volt, ami értelemszerűen még nagyobb korrupcióhoz vezetett, és a két szerző szerint ennek sok köze lehetett a VOC későbbi csődjéhez. 

De a 18. század közepére a korrupció okozta profitvesztés utolérte a brit társaságot is, mígnem a század végére jött a Brit Kelet-indiai Társaság legsötétebb időszaka: 1770-ben az elmaradó monszunszezon miatt súlyos szárazság csapott le Bengálra, az EIC ügynökei azonban nem voltak hajlandóan eltekinteni a hozzájuk tartozó földekről beszedett adóktól, sőt, a szárazság okozta élelmiszerhiányban az EIC ügynökei a helyi rizspiacokat is manipulálni kezdték, hatalmas személyes vagyonokra szert téve, de tovább súlyosbítva a helyiek helyzetét. A kutatók szerint a brit ügynökök tevékenysége, melynek a korrupció mellett a hanyagság és az inkompetencia is hajtóereje volt, nagyban hozzájárult az éhínséghez, melyben a tartomány lakosainak harmada, mintegy tízmillió ember meghalt. 

A tömegek éhhalálában való aktív szerepvállalás önmagában felháborodást váltott ki Londonban, de a katasztrófa következtében tovább romlott az EIC anyagi helyzete, és innentől kezdve komolyabb állami segítségre szorultak rá, ami gyakorlatilag egyet jelentett az államosítás előkészítésével. Ez már egy másik korszak volt, Európában ekkor már sokkal meghatározóbb volt a szuverenitásnak az a koncepciója, ami a mai napig is meghatározó, és ami egyetlen, állami kézbe helyezi az összes olyan jogkört, melyeket a 16. században még simán meg lehetett osztani különféle szereplők között. 

Kitaposták az utat 

Phillips és Sharman szerint a vállalat-államoknak elvitathatatlan szerepük volt az európai gyarmatosítás előkészítésében, de a 18. század közepére feleslegessé váltak: a megerősödő nemzetállamok vezetői ekkor döbbentek rá, hogy ugyanezeket a feladatokat tisztán állami keretek között is el tudnák látni, és egyre nagyobb nyomást helyeztek a meglévő társaságokra, hogy az állami katonai és stratégiai érdekeket tartsák szem előtt tevékenységük során. Emiatt viszont a vállalat-államok gazdasági teljesítménye romlani kezdett, ami miatt egyre inkább az állami költségvetés segítségére szorultak rá. 

És míg korábban voltak régiói a világnak, ahova az államok hivatalos képviselői alig jutottak el, és ezt a feladatot teljesen a részvénytársaságokra bízták, a 18. század közepére az egymással rivalizáló európai hatalmak hadihajói is megérkeztek Ázsiába, összecsapásaik miatt pedig egyre nehezebb volt azoknak a helyzete is, akik csak üzletelni akartak ott. Ráadásul azzal, hogy a vállalat-államok sikerrel építettek ki infrastruktúrát maguknak Ázsiában, Afrika partjai és az amerikai kontinensen, még csábítóbbá tették az európai államoknak, hogy egyszerűen átvegyék ezeket. A 19. századra pedig a korábbi hatalmas távolságok is egyre inkább lerövidültek: a gőzhajó, a vasút és a távíró miatt felgyorsult a kommunikáció, így az európai központok még könnyebben terjeszthették ki akaratukat a még mindig talpon lévő társaságok kihelyezett ügynökeire. 

Az Outsourcing Empire számos vállalat-állam példáján mutatja meg, hogy bármekkora vagyont is hozott össze az EIC és a VOC, a legtöbb hasonló kísérlet általában kudarcba fulladt: a korrupció, az elszálló költségek, a politikai befolyásolás (a francia és a portugál vállalat-államnak például az uralkodó volt a legjelentősebb részvényese, így sosem tudtak valódi üzleti vállalkozásként működni) mind nehezítették a gazdasági sikereket, ráadásul szemben az európai gyarmatosítás korszakával, ezek a vállalatok általában katonailag alárendelt pozícióban voltak a legtöbb helyen, ezért kénytelenek voltak a helyi uralkodók alárendeltjeiként viselkedni. 

A 18. század vége így a vállalat-államok lassú elmúlását hozta: a legtöbb európai országban visszavonták a monopóliumjogaikat, voltak, akik csődöt jelentettek, mások körül a politikai levegő fogyott el, és volt társaság, amit egyszerűen államosítottak. Egyetlen társaság van, ami a mai napig létezik, igaz, már hagyományos cégformában: az 1670-ben, Londonban alapított, idén már 350 éves Hudson's Bay Company (HBC), ami annak köszönhet sikerét, hogy vállalat-állam időszakukban igyekeztek a lehető leginkább radar alatt maradni. 

A HBC ügynökei Amerika északi részén kereskedtek, őslakosoktól vásároltak szőrméket, és ezt hordták vissza Európába. Szép profittal, de sosem kiugróan sokat keresve, ez pedig segített abban, hogy a monopolellenes brit politikai közeg se foglalkozzon velük. A vállalat mindvégig titkolta, hogy kik a részvényeseik, igyekeztek mindenféle konfliktust, beleértve az indiánokkal szembeni bármilyen atrocitást kerülni, és működésük szempontjából fontos volt az is, hogy a lehető legkevesebb brit legyen a környéken, hiszen ez elősegítette az olajozottabb üzletelést. Végül épp ez vezetett a vállalat-állami karrierjük végéhez is, mivel London egy idő után attól tartott, hogy a HBC olyan sikeresen tartja távol a brit telepeseket, hogy el fogják veszíteni a kanadai területeket a franciákkal vagy az amerikaiakkal szemben. A rejtőzködő HBC végül kétszáz év után elveszítette a hatalmas, addig ellenőrzése alatt tartott területeket, és sima vállalatként kezdtek kereskedni mindennel, amire a környéken élő telepeseknek szüksége lehet. 

A 18. században látott visszaszorulásuk nem jelentette a vállalat-államok végét: bár minden körülmény ellenük szólt, de a 19. században zajlott egy rövid fellángolás. Phillips és Sharman szerint a leggyakoribb magyarázat szerint annyi történt, hogy a 19. századi európai hatalmak mind vágytak Európán kívüli területekre, és ezt sokan a lehető legolcsóbban akarták megszerezni, ezért merült fel, hogy ismét magántőkét kéne bevonzani a terjeszkedéshez, és visszahozzák az egyszer már sikeresnek bizonyult konstrukciót. 

Ez az ötlet azonban kudarcra volt ítélve, hiszen eddigre már kialakultak az európai nemzetállamok modern keretei, és az uralkodóknak/parlamenteknek eszük ágában sem volt ismét megosztani másokkal a hadakozás, a diplomácia vagy az igazságszolgáltatás fölötti kizárólagos jogukat. Enélkül viszont a vállalat-államoknak esélye sem volt hasonló sikereket elérniük, mint a 17. században. A kereskedelmi kudarcok mellett egészen sötét fejezeteket ismerni még ebből a korszakból: például hasonló vállalati konstrukcióban, kvázi magántulajdonként gyarmatosította II. Lipót belga király a kongói területeket, az ott létrehozott Kongói Szabadállam gumiültetvényein pedig több millió ember lelte halálát. 

De ez a megoldás már ritkaságnak számított: a Hajsza Afrikáért néven hírhedté vált megszállási/gyarmatosítási hullám idején az európai országok jellemzően már saját jogukon, nemzetállami szinten képviselték magukat, azok a különleges, hibrid konstrukciók, melyek a modern nemzetközi rendszer alapjait segítettek lerakni, egyszeri megoldást jelentettek. 

Az Outsourcing Empire úgy meséli el az első európai részvénytársaságok történetét, hogy közben elég keveset mond el azokról a kultúrákról, ahova ezek a hajók befutottak. De Philips és Sharman könyve tényleg nem is mindig történelmi könyvként érdekes, hanem amikor azt mutatják meg, hogy hogyan fonódtak egymásba az államok és a magánvállalatok a modern kor hajnalán, és hogy ezek a  cégek, melyek közül a legtöbb egyáltalán nem töltött be jelentős szerepet a saját korában, hogyan váltak egy sokkal nagyobb léptékű történelmi folyamat részeivé.