Lehet-e szupermodell egy Down-szindrómás?

2020 november 14., szombat 10:07

Maddy, a modell címmel dokumentumfilmet készítettek a világ első Down-szindrómás szupermodelljéről, a most 22 éves Madeline Stuartról (Maddy), amit a Verzió Filmfesztiválon is bemutatnak.

A Maddy, a modell nem az a dokumentumfilm, amivel egy csomag zsebkendővel kell készülni, mert annyira megható lenne, ahogy anya és Down-szindrómás lánya próbálják megvalósítani a lány álmát, hogy professzionális modell lehessen. Meghatódás és könnyek helyett inkább valami kényelmetlen érzés bujkál bennünk, miközben Madeline Stuart és az édesanyja, Rosanne Stuart elmúlt öt évét követjük végig.

Madeline Stuart 1996-ban az ausztráliai Brisbenben született középsúlyos Down-szindrómával, de közvetlen a születése után egy szívműtéten is átesett. Bár több családtag is ellene volt, hogy Rosanne Stuart hazavigye a kislányt a kórházból, a nő mégis úgy döntött, hogy ha más nem segít neki, akkor felneveli egyedül a lányt. Madeline 2014-ben látott először divatbemutatót, ekkor fordult édesanyjához azzal a kéréssel, hogy modell szeretne lenni. Madeline edzeni kezdett, fogyott 20 kilót, miközben édesanyja elkészíttetett róla egy portfóliót, amit a Facebookon rövid idő alatt 7 millió ember nézett meg. Madeline ezután kapott több ajánlatot is, részt vett divatbemutatókon többek között New Yorkban, Párizsban, Kínában, Oroszországban, Dubaiban. 2020-ig több mint 60 divatbemutatón jelent meg. Emellett számos díjat is bezsebelt, például három egymást követő évben kapta meg az Ausztrália Büszkesége és az Év Fiatal Ausztrálja díjat.

Maddy és édesanyja, Rosanne. Fotó: Anna Webber/AFP

A film fő üzenete

A filmben szinte kizárólag Madeline-t és édesanyját láthatjuk, ahogy az évek során felbukkannak különböző országok divatbemutatóin, miközben a „kulisszák mögé is beleshetünk”.

A dokumentumfilm fő üzenete valahogy mégsem az, hogy nézzétek ezt a fiatal, Down-szindrómás lányt, aki elérte az álmát, modell lett, és semmi sem lehetetlen,

hanem az, hogy miért nem tud elérni ennél többet?Ugyanis bár Maddyt rengeteg divatbemutatóra meghívják, ezekért nem mindig fizetnek neki, és a nagy divatmárkák, mint például a H&M pedig egyszerűen nem kíváncsiak rá.

Ez elképesztően fáj Maddy édesanyjának, amit a filmben visszatérően hangoztat is. Ahhoz, hogy Maddy aláírhasson egy szerződést egy nagy divatmárkával egyrészt szükség lenne arra, hogy Maddy úgy viselkedjen a kifutón, mint egy profi modell: vagyis ne integessen, dobjon puszit, cigánykerekezzen és pacsizzon, hanem bámuljon depresszíven maga elé, miközben végigsétál a kifutón.

„Maddy jól szórakozhat és megváltoztathatja a világot, de ha szórakozik és megpróbálja megváltoztatni a világot, akkor sosem üti át az üvegplafont” - mondja az édesanya.

De miért is baj az, hogy Maddy élvezi, amit csinál? Azért, mert Rosanne szerint attól, hogy Down-szindrómás, nem lehet neki megengedni akármit a kifutón, mert mégis csak egy profi modell vagy legalábbis azzá szeretne válni.

Rosanne szerint azonban az sem lenne elég a nagy divatmárkák eléréséhez, ha Maddy profi modellként viselkedne, mert a divatszakmának is változnia kell: esélyegyenlőséget kell benne teremteni.

„Azok alapján, amennyit Maddy dolgozott ezért, ugyanazon a szinten kellene lennie, mint Kylie Jennernek vagy Karlie Klossnak. De nem tudsz rá olyan szemmel nézni, mert fogyatékossága van. Sajnos a mi világunk nem mindenkinek adja meg ugyanazt az esélyt - fogalmazta meg Rosanne.

A kényelmetlen érzés

A filmből minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Maddy szereti a modellkedést, de mégis kényelmetlen érzésünk támad, ahogy a képsorokat nézzük, ami elsősorban az édesanyja karakterének köszönhető. Mivel Maddynek korlátozottak a kommunikációs lehetőségei, ezért végig az édesanyja szavait halljuk, és a film meg se próbál egy külső szemlélőt, mondjuk egy elutasító divatcéget megkérdezni arról, hogy mi is a bajuk Maddyvel. Ettől viszont az egész nagyon egyoldalú lesz, és nem túl őszinte.

Bár az nyilvánvaló, hogy Maddynek és édesanyjának nagyon jó a kapcsolat, mégis több helyen úgy érződik, mintha Rosanne-nak minden csak a pénzről szólna.

Sokszor azt lehet érezni, hogy az esélyegyenlőség-küldetés mögé bújik be, mert miközben arról beszél, hogy Maddy-nek ugyanazon a szinten kellene tartania, mint Karlie Klossnak, akkor tesz egy megjegyzést arról, hogy mégsem fizetik meg ugyanúgy.

Egy ponton az is elhangzik az édesanya szájából, hogy Maddy addig nem fog elvállalni semmit, amíg meg nem fizetik. A film próbálja őt úgy beállítani, mint aki anyatigrisként harcol a lánya jogaiért, de annyira kilóg a lóláb, hogy kellemetlen nézni. Folyamatosan arról beszél, hogy hogyan tudnák átütni azt az üvegplafont, ahonnan már sima lenne az út a nagy divatmárkákhoz és egy biztos fizetést ígérő szerződés felé.

Az, hogy mi Maddy álláspontja erről, sajnos nem derül ki a filmből, aminek valószínűleg Maddy kommunikációs képességei is gátat szabnak.

De vajon Maddynek tényleg számít, hogy valamilyen kis divatcég ruháit, vagy Louis Vuitton ruháit viseli, amikor kisétál a kifutóra? Ez sajnos nem derül ki a filmből.Az is elhangzik, hogy Maddy azt a részét élvezi a modellkedésnek, amikor megcsinálják a haját, kisminkelik, aztán kisétálhat a kifutóra, ahol az emberek tapsolnak neki. Amikor viszont interjút kell adnia a divatbemutató után, akkor ez a boldogság szertefoszlik és óriási teher nehezedik a lányra, ami gyakran sírásban, hisztiben tör ki. Ezeket a jeleneteket látva az is felmerül a nézőben, hogy Maddy-nek vajon mennyire van szabad döntési joga az élete felett? Ha nem akar interjút adni, akkor dönthet-e úgy, hogy nem ad interjút?

A film ráadásul nem igazán tud közel férkőzni sem Maddy-hez, sem az édesanyjához (hiába forgatták 5 évig), és az sem segít sokat az intimitáson, hogy a filmben időnként felbukkan Maddy szintén fogyatékossággal élő barátja, de a kettőjük kapcsolatáról nem tudunk meg sok mindent, pedig nagyon izgalmas az ő párosuk.

Csak papírvékony lányoknak van hely a kifutón?

Valószínűleg kevés olyan szakma van a világon, ami annyira kirekesztő, mint a kifutók világa. Ez azonban nem csak a fogyatékossággal élőkre vonatkozó kirekesztés, hanem nagyjából mindenkire, aki nem elég vékony és szép és fiatal. Ezzel viszont a filmen egy messze túlmutató problémába ütközünk.

Túllépett-e már a világ azon, hogy csak papírvékony, szép arcú lányok vonulhatnak a kifutón? Lehet-e egy Down-szindrómás szupermodell?Down-szindrómás emberekről rendszeresen jelennek meg olyan hírek, amikor ép emberekkel méretik meg magukat és remek eredményeket érnek el. Ilyen volt például a világ első Down-szindrómása, aki végigcsinálta az Ironman triatlont. Egyszer én is írtam egy olyan Down-szindrómás artista lányról, aki annyira tehetséges volt és annyira keményen edzett, hogy meg sem lehetett mondani, hogy Down-szindrómás van a színpadon. A modellkedés mint teljesítmény mennyiben tartozhat ezek közé? Ezt a kérdés a film nem válaszolja meg.

Helyette viszont azt hallgathatjuk egy órán keresztül, hogy Maddy édesanyjának mennyire nehéz ez az egész, hogy egyszerre kell menedzselnie a lánya karrierjét és dolgoznia a vállalkozásában. Szinte végig arról van szó, hogy ő mit szeretne. Ennek megkoronozása pedig, amikor Maddy egy 2019-es divatbemutatón úgy vonul végig a kifutón, ahogy az édesanyja mindig is szerette volna: depresszív arcot vágva, egyenesen sétálva.