Karácsonykor végig Steve Martin filmeket nézek, és ezt ajánlom most mindenkinek
Ez a karácsony nagyon más lesz - ez az eufemizmus dől a politikusok szájából és erről beszélnek a világjárványhoz igazított, negédes reklámokban is. Tény, hogy más lesz, sokaknak nagyon rossz és magányos, de ez egy ilyen év, túl kell élni az ünnepeket is valahogy, és remélni, hogy jövő karácsonykor már minden újra jó lesz.
Régi vesszőparipám, hogy ha ebben az időszakban filmet akarunk nézni üres aggyal a nagy heverészés közben, akkor a lehető legjobb döntés Steve Martin-filmekkel múlatni az időt. Ez most halmozottan érvényes. Na nem azért, mert a filmművészet remekműveiről beszélünk, hanem mert 2020 mindenkit őrülten megviselt, és két dologra van most a legnagyobb szükségünk: felhőtlen szórakozásra, és az érzésre, hogy mégsem olyan elképesztően szar minden. A legjobb Steve Martin-filmek pedig pontosan ezt kínálják.
Bár a világ egyik legjobb vígjátéka az L.A. Story (Az őrült város), én azt javaslom, hogy az ünnepi időszakot az egyik legjobb családi film, a Vásott szülők (Parenthood) újranézésével kezdjük. Az 1989-es, erősen alulértékelt vígjáték a családi dinamikát és szülő-gyerek kapcsolatot mutatja be tökéletesen, és szerencsére többnyire elég viccesen. A Vásott szülők egy nagy családról szól, három generáció kapcsolatáról, ahol a családtagok számára legalább olyan nehéz szülőnek, mint valaki gyerekének lenni. Mindenkivel van egy kis gikszer, a szülők jobb szülei akarnak lenni gyerekeiknek, mint amilyenek az övéik voltak, de kicsit úgy tűnik, hiába minden erőfeszítés, valahogy mindig kicsúszik a kezeik közül az irányítás. Igazi bravúr, hogy annak ellenére, hogy három generáció rengeteg tagjának sztorija áll itt eggyé össze, a szereplők karakterét sikerült úgy felépíteni, hogy mindegyikhez kötődni tudjunk, megértsük őket, és drukkoljunk, hogy végre családtagjaikkal is megértsék egymást. A filmben mindig abban a pillanatban jönnek a poénok, amikor már kezd túl összefacsarodni a szívünk, és a végére a helyére kerül minden.
Aztán jöhet az L.A. Story - Az őrült város, amit évről évre viccesebb újra megnézni. A sztori szerint Harris K. Telemacher (Steve Martin) Los Angeles-i időjós, aki úgy érzi, értéktelen és lealacsonyító a munkája. Borzasztóan vágyik arra, hogy valami természetfeletti csoda kiragadja ebből a bemocsarasodott állapotból, és valahogy kirántsa a tettetős pokolból, amit LA kínál. Annak idején a kritikusok többsége az L.A. Storyt „Martin Woody Allen-filmjének” nevezte, mivel hiába a szerelmi szál, azért a sztori legérdekesebb része a főszereplő és Los Angeles rázós, szeretlek-gyűlöllek kapcsolata, ami nagyon hasonlít arra, amilyen Woody Allen kapcsolata New Yorkkal.
Így, 2020-ból elég szórakoztató visszanézni, hogy mit találtak akkoriban sekélyesnek és túlértékeltnek, és elgondolkozni azon, vajon azóta hova sikerült fejlődni ebben. Az L.A. Story pokoli vicces film, instant klasszikussá vált jelenetekkel (kávérendelős, múzeumos) és a Steve Martin-filmekre jellemző édeskeserű hangulattal.
A Repülők, vonatok, automobilok (Planes, Trains and Automobiles), John Hughes 1987-es filmje az, amit még a Steve Martint megveszekedetten lenéző kritikusok többsége se utál (annyira). Ekkoriban elég divatosak voltak azok a road movie-k, melyekben két nagyon eltérő karaktert sodor egymás mellé a sors, és hiába szabadulna az egyik a másiktól, a véletlenek sorozatának köszönhetően végül valahogy csak össze vannak kötve. Ilyen a Repülők, vonatok, automobilok is, amiben végig érezhető valami lopakodó melankólia a sok hülyéskedés mellett.
A sztori szerint Neal Page (Steve Martin) reklámszakember egy unalmas New York-i meeting után már csak egy dologra vágyik: hogy hazajusson a családjához Chicagóba. Page kiszámítható fickó, aki képes megszervezni az életét, így természetesen le is van foglalva a repülőjegye első osztályra. Balszerencséje azonban mellé sodorja a kövér, bizonytalan, folyton bohóckodó utazóügynököt, Del Griffith-et (John Candy), aki roppant mód irritálja Page-et. A rossz időjárás miatt gépüket átirányítják Kansasbe, ahonnan a legvalószínűtlenebb páros végül közösen próbál eljutni Chicagóba. Itt kezdődik a kalamajka, a két férfi lehetetlennél lehetetlenebb szituációkba keveredik, és a sok balszerencsés esemény eredményeképpen végül három napba telik, hogy a városba jussanak. A Repülők, vonatok, automobilok egy sótlannak látszó, karót nyelt menedzser és egy kedélyes, de láthatóan balfék ember furcsa barátságának története, sok vicces és legalább annyi szívszorító jelenettel. És persze valami hepiendszerűséggel.
Aztán ha már nem vágyunk semmi másra, csak hogy elfelejtsünk mindent, ami rossz, jöhet A három amigó (Three Amigos). A film a Saturday Night Live stábjának súlyos agymenése, a producer a show főnöke, Lorne Michaels, Martin mellett a két főszereplő Chevy Chase és Martin Short. Bár Martin sosem volt az SNL tagja, rengetegszer volt a műsor házigazdája. Kár lenne tagadni, hogy A három amigónak tulajdonképpen semmi értelme, viszont ha át tudjuk adni magunkat az ovis humor örömének, felhőtlenül fogunk szórakozni. A western vígjáték nem túl bonyolult sztorija az, hogy egy mexikói kis faluban összetévesztik a három némafilmsztárt a valódi hősökkel, és tőlük várják, hogy szabadítsák meg közösségüket a gonosz banditáktól, akik védelmi pénzt szednek tőlük. Hangsúlyozom, a filmnek semmi értelme, van benne például éneklő bokor, láthatatlan kardozó, és a zárójelenet is egy teljesen esztelen baromság, de könyörgöm, 2020 van. Most érjük be ennyivel.