„Drága feleségem, te ismersz már engem, és nagyon vigyázz, hogyha kimegyek, úgyis megtalállak!”

február 14., vasárnap 17:28

„Voltam akasztott ember, ittam már klórmeszet, befújtam, kétszer benyeltem, megoperáltak, és azóta az ereimet vagdosom fel állandóan. Egyszerűen nem bírom elviselni öt év után ezt a zárt életet. Hát inkább meghalok, minthogy ezt a hátralevő két évemet letöltsem. Hát ha nem sikerülnek az elhatározásaim, akkor fogom a kalapom, a kabátom, és búcsút mondok ennek az országnak.”

Ezt az egyik, teljesen reményvesztett elítélt mondja Moldova Ágnes és Gém György 1981-es, Börtönben az uram című dokumentumfilmjében, ami letűnt idők figuráit és viszonyait mutatja be Márianosztrán, de még ma is hatásos. Mindenki panasza jogos és átérezhető, és ugyan ez már nem a sötét tömlöcök kora, de még az emberibb környezet érdekében megszervezett, örömtelibbnek szánt pillanatok is – mint a ballagás, az evőverseny, vagy a roma nők újévi bulija – abszurdnak, de minimum keserédesnek tűnnek.

Egy másik, írástudatlan férfit aközben láthatunk, hogy megszeppenten diktálja a levelét a feleségének arról, mennyire szereti, majd hirtelen rátér a lényegre:

„Drága feleségem, te ismersz már engem, és nagyon vigyázz, hogyha kimegyek, úgyis megtalállak!”

A 62 perc névtelen reménytelenség és szomorúság. Egy nő elmeséli, hogyan vetélt el odabent. A másik elmondja, milyen nehéz annak is, aki leszbikus lesz a börtönben, meg annak is, aki nem. Egy férfi pedig iszonyú kellemetlenül, teljesen hiábavaló módon próbálja elkerülni, hogy a szövőgépnél kelljen dolgoznia. (Érdekesség, hogy akkoriban elítéltek gyártottak 160 ezer focilabdát olyan nyugati cégeknek, mint az Adidas vagy a Puma.)

A film azt is megpróbálja bemutatni, hogy ez a sötét, reménytelen világ mennyire súlyos lelki teher a börtön dolgozóinak. A börtönorvosból egyre inkább fogy az empátia, miután újra és újra meg kell mentenie azokat, akik pengéket lenyelve próbálnak véget vetni a nyomorúságos életüknek.

A Börtönben az uram nagy erénye, hogy kifejezetten empatikus a rosszul szocializált elítéltekkel. A végén ki is írják, hogy önként, ingyen működtek együtt, és kérik, hogy senki ne nehezítse meg a visszailleszkedésüket. Pedig már az első jelenetben arról panaszkodnak a börtön lakói, hogy egyáltalán nem reménykedhetnek visszailleszkdésben, és a legtöbben akár két jó éjszakáért kirabolnának valakit.

Ezzel együtt is csak arra a következtetésre juthat a néző, hogy bármennyire is bűnösök az állam foglyai – mégiscsak büntetés-végrehajtásról van szó –, akkor is emberi bánásmódot érdemelnének.

Moldova Ágnes és Gém György rendezők a még ereje teljében lévő Kádár-diktatúrában forgaták filmjüket. A korszakra semmiképpen sem jellemző, hogy az ilyen társadalmi problémákat nyíltan kezelete volna. Ezért tűnik, még mai szemmel is különösen bátornak, őszintének és erősnek a Börtönben az uram. A végén nem tud nem megfogalmazódni a mai nézőben, hogy 2020 Magyarországán (negyven évvel a filmben megjelenített korszak után) vajon hasonlóan bátor dokumentumfilmeseknek lenne-e esélyük ilyen mélyen bepillantani a börtönök falai mögé?

Börtönben az uram, 62 perc, 1981. Hangmérnök: Bányai Gábor; riporter: Moldova Ágnes, Gém György, Haeffler András; operatőr: Hollós Olivér; vágó: Ostoros Ágnes; zenei szerkesztő: Hercegh László; gyártásvezető: Drabik János; rendező: Moldova Ágnes, Gém György.