Ilyenek voltunk: hülyeség vagy gyógyír a facebookos nosztalgiázás?

• Elrepültek az évek, ez a pufók kis lény, az én kicsi babám mindjárt érettségizik. Persze én semmit nem változtam (azért nagy nehezen még magamra tudom rángatni ezt a bikinit!!! haha! 😎)
• El sem hiszem. Három éve Bálinttal Korfun. És az volt a legnagyobb bajunk, hogy túl sok a turista. Nem baj, megyünk még, 🙏 ugye, @Balint?
• Kiállításmegnyitó tavalyelőtt. Andi azóta csak fiatalabb lett, de lehet, hogy csak jó filtert használ Zoomon 🤣
• Nagyszüleimnél Kéthelyen. Karcsika már akkor is nagy gengszter volt, azóta se lett jobb a helyzet, ugye, @Karoly? 😜
• Nahát, ezen a képen nincs rajtatok maszk! Ez most készült vagy még a covid előtt? 😷

2018 júniusában állt elő a Facebook egy új funkcióval, az Emlékekkel. (Pontosabban ide csoportosították az évfordulókat, az ezen a napon funkciót és más, talán érdekes emlékeket.) Azóta láthatjuk, mit csináltunk x évvel ezelőtt ezen a napon, hogy mit csináltak ismerőseink ezen a napon, hogy mások milyen emlékeiről maradtunk le, és hogy mások megint mások milyen emlékeit osztották meg. A nosztalgiázás persze nem ekkor kezdődött a közösségi oldalakon, de kétségtelen, hogy ezzel óriási lendületet kapott. És mióta nyakunkon a világjárvány, az embernek néha az az érzése, hogy egyeseknél annál is jobban megállt a világ, mint amennyire azt a covid indokolhatja.

Mentális zavar vagy öngyógyítás

A nosztalgiára alapvetően kedves és ártalmatlan dologként gondolunk, pedig nem feltétlenül az. Nem mindegy, hogy csak felidézzük és másokkal is megosztjuk a múlt kellemes emlékeit, örömet okozva magunknak és másoknak, vagy keseregve bezárjuk magunkat a múltba. A Facebook vezetősége az Emlékek funkció bekapcsolását bejelentő közleményében maga is elismerte, hogy a múltba révedés nem mindig jó dolog. „Tudjuk, hogy az emlékek nagyon személyes dolgok - és nem mindig pozitívak. Igyekszünk figyelni a visszajelzésekre, és aszerint alakítani ezt a fícsört” - írták akkor.

A covidra sok mindent rá lehet kenni, de azt, hogy progresszív, optimista ismerőseinket a múltban élő, busongó-kesergő júzerré változtatta volna, nehéz lenne. Az emlékeket megosztó ismerősök posztjai között is nyilvánvaló a habitus szerinti különbség. Ha egy barátunk azt az utat választja, hogy a hetvenedik, a jelenben készült, de teljesen érdektelen túrázós kép helyett mondjuk egy jó emléket rak ki a nyomor ikszedik vasárnapján, az nem kimondottan nyomasztó. Viszont ha egy másik ismerősünk csak olyan képeket posztol, melyeken elveszett ifjúságát siratja így-vagy úgy, az már lehet, hogy az, és ilyenkor jön a snooze for 30 days, vagy a blokk.

Maga a nosztalgia kifejezés eredetileg nem is hordozott semmilyen pozitív jelentést, sőt.

A szót elsőként a svájci Johannos Hofer, a bázeli egyetem orvostanhallgatója írta le 1688-os disszertációjában a hazatérést jelentő, görög nostos és a fájdalmat jelentő algos szavakból. A nosztalgiára egészen a 19. századig mentális zavarként tekintettek, melynek lehetséges tünetei között szerepelt a hallucináció, az anorexia, a szívritmuszavar és a rejtélyes fájdalmak. Kiváltó oka elsősorban a honvágy volt, melyet katonáknál, zsoldosoknál, otthonuktól tartósan távol dolgozó diákoknál és munkavállalóknál figyeltek meg. Bár az elnevezés Hofer nevéhez kötődik, maga a jelenség jóval korábbi.

A harmincéves háború idején legalább hat katonát küldtek haza az el mal de corazón nevű, hasonló tünetegyüttes miatt. Ezeket főleg svájci katonáknál figyelték meg, akik annyira kikészültek egy svájci népdalt, a Khue-Reyent hallva, hogy azt be is tiltották. A nosztalgia-kórt a következő évtizedekben próbálták piócákkal és szimpla megszégyenítéssel is gyógyítani,

de mindent összevetve nem sok jóra számíthatott az, aki szó szerint belebetegedett abba, hogy a múltba vágyott.

Egy orosz tábornok a 18. század végén annyira beleunt a melankóliával küzdő katonái kesergésébe, hogy nemes egyszerűséggel azzal fenyegette meg őket, hogy aki a nosztalgia csapdájába esik, azt élve eltemetteti. És így is tett.

Csak a jóra emlékezünk?

A pszichológusok szerint a nosztalgia önmagában nem egy káros dolog, és az olyan különleges élethelyzetek, mint például a világ elmúlt egy éve, abszolút indokolják, hogy sokan a múltban keresik a lelki békéjüket. Nicole Long, a University of Virginia kutatója szerint bizonyított, hogy az emberek hajlamosak jobban emlékezni a pozitív eseményekre. Ugyanakkor vágyunk arra, hogy a jövő megjósolhatóbb legyen, ami a jelenlegi, labilis helyzetben extrémen fontossá vált. Szerinte teljesen érthető, hogy az emberek olyan élethelyzetekbe vágynak vissza, amit megszoktak, amikor nagyjából tudták, mire számíthatnak.

Az egyetem egy másik kutatója, Jack Hamilton, aki a Slate Magazine popkultúra-kritikusa is, azt mondta, az ún. covidnosztalgia a popkultúra számos területén vált megfigyelhetővé. Az egyik ilyen példa a Michael Jordan karrierjéről szóló dokuszéria, a Last Dance is. A kosaras fénykoráról szóló, 10 részes minisorozatat április 19-én kezdték vetíteni az Egyesült Államokban, és azonnal óriási sikert aratott. Hamilton szerint ennek részben az az oka, hogy hiába emlékeznek még sokan viszonylag élénken Jordan legszebb éveire, a járvány miatt azok az évek jóval távolabbinak és persze jóval szebbnek tűnnek.

Az, amit a járvány kitörése óta a közösségi médiában művelünk nosztalgia címszóval, az valami egészen új dolog. Már nem azon pörgünk, hogy jaj, de jó volt valami tavaly vagy tíz évvel ezelőtt, hanem epekedve vágyunk vissza azokba az időkbe, amikor még minden „normális” volt. Legalábbis amikor még nem merült fel, hogy beülni egy étterembe vagy elmenni moziba akkora dolog, és amikor egy átlagos európai arcnak rá kellett gugliznia, hogy megtudja, hogyan is néz ki egy tobzoska.

Már nem egy 2008-as baráti nyaralástól dobban meg a szívünk vagy lábad könnybe a szemünk, hanem egy 2019-es fotótól, amin nem csinálunk semmit, viszont azt maszk nélkül tesszük.

Nicole Johnson, a National Geographic szerzője tavaly nyáron arról írt, a nosztalgiázás segíthet abban, hogy kezelni tudjuk azt, amit a járvány tesz az elménkkel. Ha elkezdjük újranézni gyerek- vagy tinédzserkorunk kedvenc sorozatait, vagy felkeressük azokat a kirándulóhelyeket, ahol mindig jól éreztük magunkat, valamennyire enyhítheti vágyakozásunkat a régi, ma már kiszámíthatóbbnak tűnő világ iránt. Az erről szóló posztjainkra érkező reakciók pedig segíthetnek abban, hogy legalább valamennyire úgy érezzük magunkat, hogy bár alig találkozunk, azért még mindig egy közösség, a társadalom tagjai vagyunk.

Nosztalgia=pénz

A nosztalgia megítélése a 20. században nagyot változott. Na nem azért, mert empatikusabbak lettünk, hanem mert a marketing, a reklámipar fejlődésével rájöttek, mekkora pénz van ebben az érzésben. A jelenséget folyamatosan kutatják, és nagyjából mindig ugyanarra jutnak. Egy 2013-as tanulmány szerint a nosztalgia az ellenszere lehet az érzésnek, amit sokan unatkozás közben éreznek, azaz hogy minden értelmetlen, 2018-ban pedig azt a következtetést vonták le, hogy segíthet az egzisztenciális félelmek leküzdésében. Kiutat mutathat jelenlegi nyomorult helyzetünkből, és reményt ébreszthet, hogy a jövőben minden sokkal jobb lesz.

De nem mindenki számára. Egy 2012-es kutatás szerint azoknak az embereknek, akik hajlamosak mindenen túlaggódni magukat, nem igazán való a múltba révedezés: a nosztalgiázás esetükben felerősíti a szorongást és a félelmeket. Krystine Batcho, a Le Moyne College pszichológusprofesszora szerint valószínűtlen, hogy maga a nosztalgiázás okoz depressziót vagy szorongást, de aki eleve mentális zavarokkal küzd, annak túl sok lehet a múltba menekülés, ahol aztán - menedéket lelve - beszorulnak egy állapotba.

Sándor Alexandra Valéria, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológia Doktori Iskolájának doktorandusza azt vizsgálta, hogyan hat a járvány első és második hulláma arra, ahogy az emberek önmagukat jelenítik meg. A kétlépcsős felmérés (első és második hullám) eredményei azt mutatták, hogy - kevéssé meglepő módon - a lezárások idején növekedett az önreprezentációs képek és videók száma, ezek többsége természetesen szelfi volt. A legjobban Messengeren nőtt meg az ilyen típusú üzenetek száma.

Azok között, akik naponta legalább egyszer küldtek képet magukról vagy közeli hozzátartozójukról, nagyobb volt a depresszióval veszélyeztettek száma. A második hullám alatt ez a tendencia fokozódott, és a depresszió jelei a rendszeres képküldők 40 százalékánál mutatkoztak, míg a teljes mintában ez az arány 25 százalék volt. Sándor Alexandra Valéria azt a következtetést vonta le, hogy a második hullámban nőtt a közösségi médiában töltött idő, és nőtt az önreprezentáció igénye is. A mentális állapotuk romlása tehát sokakat a Facebookra és Instára hajt, és az sem sok jót jelent, hogy leginkább azokat, akik amúgy is elég rosszul vannak.

Jobban megértjük, hogy hol tartunk ma

A Cornell Egyetem docense, a kommunikációs szakértő Lee Humphreys a facebookos nosztalgiázást inkább tartja hasznosnak, mint károsnak. „Visszanézni a régi posztjainkat segít abban, hogy megértsük, hol tartunk ma. Arra gondolunk, mennyit fejlődtünk, mennyit változtunk, hogyan változtak meg a gyerekeink, hogyan változtak hozzátartozóink. A múlt a jelen tapasztalatainkkal új értelmet kap” - mondta Humphreys. Szerinte

ha elénk kerül Facebookon valamelyik korábbi nagy életesemény, az segít abban, hogy elhiggyük, a dolgok idővel visszarendeződnek a normális kerékvágásba. Főleg azért, mert arra gondolunk, hogy eljön a nap, amikor a mostani járványhelyzetre is egy múltbeli eseményként tekintünk majd vissza.

„Olyan sok a bizonytalanság a mai világban, hogy segít, ha visszanézünk a múltba. Akár jó, akár rossz élményről van szó, kijöttünk belőle, és még mindig itt vagyunk” - magyarázta a szakértő.

A járvány még bőven itt van a nyakunkon, és még a legoptimistább becslések szerint is meg fogja nyomorítani az egész évünket. A közösségimédia-szakértők, marketing-guruk, és mindazok, akik az emlékeinkből pénzt szeretnének csinálni, csak találgatják, hogy ha valamennyire sikerül visszatérni a régi életünkbe, hogyan változnak majd a szokásaink. A járvány miatt - érthető módon - tényleg röhejesen sok időt töltünk a közösségi oldalakon. A TikTokot 2019 első felében 343-szor töltötték le, 2020 első felében 615 milliószor. A Facebookról és az Instagramról valósággal ömlöttek az élőzések. A Facebookon, Instán és Twitteren minden idők legmagasabb engagement rate-jét mérték (ez kb. a posztok aktivitási aránya). A kérdés csak az, hogy ha újra fejest ugorhatunk a tengerbe, és újra puszival és öleléssel köszönthetjük egymást, akarunk és tudunk-e leszakadni a telefonunkról.


Címlapkép: Botos Tamás/444.hu