„Elveszik az élni akarásunkat, a szabadsághoz, a munkához, a lakhatáshoz való jogunkat”

• Markó János és Kis Zsuzsanna súlyos fogyatékossággal élnek, jogilag vaknak számítanak. János 87 százalékban látássérült, glaukómája van, Zsuzsa 93 százalékban, és vesetranszplantáltként rengeteg gyógyszert szed.
  
• A járvány alatt rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, amiből egyelőre nem látszik a kiút. A 45 éves János több mint egy éve hiába keres állást, a 46 éves Zsuzsa pedig októberi műtétje óta betegállományban van.
  
• A segélyük nem elég a megélhetéshez, a tartozásaik is felhalmozódtak. Az albérletüket sem tudják fizetni, ahonnan ráadásul ki kell költözniük március végéig, és nincs hova menniük. Félnek, hogy az utcára kerülnek – ez fél éven belül másodszor fenyegeti őket.
  
• Úgy érzik, az állam és a szociális ellátórendszer nem tudnak mit kezdeni az olyan emberekkel, mint ők, akik látássérültként is önállóan szeretnének élni.
  

Markó János és Kis Zsuzsanna kálváriája tavaly kezdődött. Azt mondják, sokszor voltak már krízisben, de ennyire reménytelennek sosem tűnt még a helyzetük, mint most. János takarítócégnél dolgozott, de 2020. februárjában elbocsátották. Rögtön utána berobbant a járvány, azóta nem sikerült elhelyezkednie.

A 16. kerületben laktak albérletben, ahol, miután nem tudták fizetni a bérleti díjat, a tulajdonos tavaly novemberben felszólította őket, hogy 24 órán belül hagyják el a lakást, különben rendőrökkel dobatja ki őket. Nem volt hova menniük.

A helyzet akkor Somos András jogász-műsorvezető segítségével oldódott meg. János ugyanis rendszeres betelefonálója Somos Fórum című műsorának az ATV-n, és az évek során baráti viszony alakult ki köztük. A műsorvezető és a nézők segítségével gyűlt össze számukra annyi pénz, hogy azzal el tudtak költözni. „Ha ő nincs és nem áll az ügyünk mellé, akkor már rég az utcán lennénk” – mondják.

Somos egy ingatlankezelőként dolgozó ismerőse talált a párnak új albérletet. Két nappal a beköltözésük után derült ki, hogy ezt a lakást a tulajdonosa épp próbálja eladni, ami váratlanul érte őket, és alig egy hete tudták meg, hogy március 31-ig el kell költözniük. Fogalmuk sincs, hova menjenek, ráadásul úgy érzik, az állam teljesen lemondott az olyan sérült emberekről, mint amilyenek ők is.

„Rezsire se elég”

János és Zsuzsa mindketten évekig dolgoztak a FŐKEFE-nek, ez és utódcégei foglalkoztatják a legtöbb megváltozott munkaképességű embert az országban. Amikor elvégezték a 8. osztályt, ha valaki nem volt jó tanuló, elég szűkös lehetőségei voltak: telefonközpont, FŐKEFE vagy a masszőrség.

„Súlyos fogyatékkal élő emberként nehezen találunk állást, megváltozott munkaképességűként nem tudunk akárhova elmenni dolgozni, a nyílt munkaerőpiacra pláne nem. A rehabilitációs cégek tudnának foglalkoztatni, de a pandémiában azok sem vesznek fel”

– magyarázza János.

Amikor például őt felvette a takarítócég, tudatában voltak annak, hogy súlyos látássérült, mégis egy gyógyszergyárba küldték. Egy év után jutott arra a cég, hogy nem tudnak János mellé állandó felügyeletet biztosítani munka közben, ami szükséges lenne a veszélyes anyagok miatt, ezért elküldték. Van ugyan egy mentora a Motiváció Sérülteket Segítő Alapítványnál, de még így, a szervezeten keresztül sem sikerült munkát találnia azóta.

Zsuzsa még most is a FŐKEFE alkalmazottja, de tavaly betegállományba került - annyira megromlott az egészsége az utóbbi években, hogy nem tud visszamenni. Gyerekkorától kezdve súlyos vesebeteg. Öt évig járt dialízisre, végül kapott új vesét, de azóta is sok gyógyszert kell szednie a vérnyomáscsökkentőtől a kilökődésgátlóig. Októberben daganattal is műtötték.

Jánosnak a glaukómájára való szemcsepp kerül sokba. Kapnak ugyan közgyógyellátást, de az csak a gyógyszerek töredékét fedezi, ráadásul a keret - 30 ezer forint fejenként - négy hónapra van megszabva, és 8-10 ezer forintnál kevesebbet nem hagynak ott egy főre vásárlásonként a patikában, de a 15-17 ezer forintos számla sem ritka.

„25 szem gyógyszert kell beszednem egy nap, és három havi gyógyszert mindig ki kell váltanom, hogy be legyek biztosítva. Sokszor előfordul, hogy a közgyógykeret idő előtt lefogy a kártyáról, és akkor teljes áron kell megvenni a maradék gyógyszert. Ráadásul bármikor közbejöhet valami váratlan betegség is” – sorolja Zsuzsa.

A férfi azt is nehezményezi, hogy a vakok és gyengénlátók után hiába kapnak támogatást a rehabos cégek, a munkavállalóknak nevetséges fizetéseket adnak:

„Nem elég az, hogy nem látunk, még duplán megaláz a cég azzal, hogy itt egy négyórás munka és kapsz havi ötven-hatvanezret. Az még rezsire is alig elég” – mondja János.

„Nevetséges az a duma, hogy a sérült embereket integrálják a nyílt munkaerőpiacra! Ki az a magánvállalkozó, aki öt megváltozott munkaképességű embert alkalmazna? Én még nem találkoztam ilyennel” – teszi hozzá.

Jelenleg a párnak összesen 136 ezer forintból kellene megélnie, amiben benne van az összes rokkantsági ellátás és a fogyatékossági támogatás is. Legalábbis elvben ennyiből kellene, csakhogy Zsuzsa bankszámlája, amire János járadékait is utalják, év elején inkasszó alá került korábbi tartozásai miatt. Többek közt a Vakok Állami Intézetének tartozik, mert amikor ott lakott és nem volt munkája, nem tudta befizetni az összes térítési díjat. Sosem volt annyi bevételük, hogy spórolni tudjanak, Jánosnak is van tartozása.

„Januárban az összes beérkezett segélyt elvitte a végrehajtó, a bérleti díjat se tudtuk kifizetni, az egymaga 115 ezer forint lett volna. Ilyen pénzekből képtelenség fenntartani egy albérletet, úgy, hogy közben rengeteg gyógyszert meg kell venni. Eleve mínuszból indulsz, és akkor még nem ettél semmit” – sorolja a férfi.

Annyit nagy nehezen sikerült kideríteniük, hogy a végrehajtón kívül egy közjegyző és egy harmadik személy is von le pénzt Zsuzsa számlájáról, de semmi mást nem tudnak, és nem is kaptak arról hivatalos tájékoztatást, hogy mennyi tartozásuk van még hátra.

„Az esetünk nem egyedi, az ismerőseink között is rengeteg, hozzánk hasonlóan rettenetes helyzetben lévő sorstársunk van. De erről a társadalom egyszerűen nem tud” – mondja Zsuzsa.

„Vagyunk, de olyan, mintha mégsem lennénk”

Lakásügyben minden létező helyen próbáltak segítséget kérni, de sehol nem jártak sikerrel, sőt volt, ahol kifejezetten ellenségesek voltak velük.

„Minden létező hivatalt körbejártunk, önkormányzatot, mindenféle segélyszervezetet, alapítványt. Ahogy meghallják azt, hogy vak- és gyengénlátó vagy, azt mondják, hogy ők csak súlyos értelmi fogyatékos emberekkel tudnak foglalkozni.

A vak ember, mint sérült, elsiklik a többi között. Vagyunk, de olyan, mintha mégsem lennénk. És ha ilyen probléma van, mint a miénk, akkor nem találunk kapaszkodót” - panaszolja János.

Szerettek volna pályázni szociális lakásra a 16. kerületben, ahol ezelőtt laktak, de János szavaival élve „konkrétan elhajtották.” „Épp csak azt nem tette hozzá az ügyintéző, hogy mit képzelek?!” A feltételek egyikét sem tudják teljesíteni: nincs fejenként nettó 60 ezer forintos, munkából származó jövedelmük, nincs legalább 3-5 évnyi ideiglenes bejelentett lakcímük, és nincs gyerekük sem. A családsegítő szolgálathoz irányították őket, ahol arra hivatkoztak, hogy nem az a feladatuk, hogy sérült emberekkel foglalkozzanak.

A fővárosnál is pályáztak lakásra: méltányossági kérelmet adtak be, de elutasították. „Itt bezárul a kör és azt mondod, hogy feladod, mert már nem tudsz hova fordulni” - mondja János.

„Elveszik az élni akarásunkat, a szabadsághoz, a munkához, a lakhatáshoz való jogunkat, összességében mindent. Úgy érzem, hogy az állam tesz az emberekre. Békeidőben is, de most aztán végképp. Semmit nem érzünk a nagy esélyegyenlőségből” – folytatja.

„Ömlik az állami médiából, hogy minden jó és szép, pedig nem az, a bőrünkön érezzük a nyomort. A vakok és gyengénlátók közül nagyon sokan ugyanilyen megélhetési, lakhatási problémákkal küzdenek. Vannak, akik koldulnak, van, akinek 5-6 családtaggal kell szorongania egy háztartásban. Mi nem szeretnénk ide jutni.”

Azt, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő, fogyatékossággal élő emberek számára nincs valós, állami lakhatási megoldás, Kovács Vera, az Utcáról Lakásba! Egyesület alapító-ügyvezetője is megerősíti, hozzátéve, hogy ez a válságos helyzet már évek óta fennáll. „Szociális munkásként rengeteg olyan vak, siket, mozgáskorlátozott, vagy más fogyatékossággal élő hajléktalan embert szedünk össze az utcán, akik egyszerűen nem tudnak kifizetni egy albérletet és semmilyen segítségre nem számíthatnak azt illetően, hogy legyen hol lakniuk” – magyarázza.

A járványhelyzet miatt közülük is többen kerültek létbizonytalanságba, hiszen jellemzően olyan területeken dolgoztak eleve alacsonyan fizetett állásokban (konyhai kisegítő, takarító, stb.), amelyek a leginkább megszenvedték a korlátozásokat, mint például a vendéglátás. „Hiába csökkentek tehát némileg az albérletárak, ha közben a jövedelmük is megszűnt” - mutat rá Kovács Vera.

„Egy 45-46 éves embert hova rehabilitáljanak?”

A pár azt mondja, amikor elmesélik a történetüket, akkor szinte minden látó ismerősük a Vakok Intézetét javasolja nekik megoldásként, ők viszont nem szívesen költöznének oda vissza. János négy évig élt ott, Zsuzsa több mint húsz évig, kisebb megszakításokkal. „Értem azoknak az álláspontját, akik ezt tanácsolják. A végtelenségig nem lehet úgy élni, hogy emberek dobják össze neked a pénzt, ez tiszta sor” – mondja János.

„De 45 évesen nem az a célom, hogy egy olyan rendszerbe költözzek be, ahol más mondja meg, hogy mit csináljak. Nekem fontos a szabadságom.”

Azt az intézet is hangsúlyozza, hogy elsődleges vállalása a rehabilitáció, és nem lakhatás céljából létezik: vagy olyanokat várnak, akik nemrég vakultak meg és meg kell tanítani őket így élni, vagy pedig nem tudják ellátni magukat, ápolásra szorulnak. „De egy 45-46 éves embert hova rehabilitáljanak, aki tud közlekedni, bevásárolni, orvoshoz menni, el tudja látni a háztartást?” – kérdezi a férfi.

Másrészt oda sem vesznek fel bárkit egyik hétről a másikra, az átfutási idő legalább három hónap. Ha egyáltalán felveszik. A felvételt hatástanulmány előzi meg, megnézik, milyen körülmények között él az illető. „Ha azt látják, hogy normális lakásban laksz, akkor elutasítanak. Hozzá kell tenni, hogy minket maximum 3+2 évre vennének vissza, és a kettőnk ellátási díja úgy is 80 ezer forint lenne.” Tehát egy albérlethez képest nem sokkal olcsóbb, cserébe be kell tartani jó néhány szabályt.

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy hivatalosan már nincsenek házaspári szobák, idegenekre pedig egyikük sem szívesen cserélné a másikat.

„Mondtam Zsuzsikának, hogy megpróbálhatjuk, de kikötöttem, hogy csak akkor megyek be, ha mi egy szobába kerülünk. Nem látunk rá sok esélyt, hogy bevennének, mert túl is vagyunk rehabilitálva.”

Zsuzsa azt mondja, sokat változott az általuk csak Vakodának becézett intézet is. „Úgy 2004-ig el lehetett viselni, volt társaság, voltak bulik. Szabadok voltunk, nem korlátoztak minket. Mára viszont – bocsánat, ha nagyon morbid leszek – olyan, mintha temetésre mennénk a halottasházba. Most már nincs jó híre.”

„A velünk járó probléma nem kell a szüleinknek”

Felmerül persze a kérdés, hogy hol van ilyenkor a családjuk? A válasz elég bonyolult és traumákkal terhelt, egyikük sincs különösebben jó viszonyban a szüleivel. Mindkettőjük családja vidéken él, azt mondják, ott a fogyatékkal élő rokonokról máshogy, rettenetesen konzervatívan gondolkodnak.

A vak gyerek, különösen akkor, amikor ők nőttek fel, gondnak, gúny tárgyának számított, és ezt ők érezték is.

Zsuzsát gyerekkorában gyakran megverték, volt, hogy olyasmiért, amit nem is láthatott, a családnál töltött hétvégékről többször hurkákkal a testén tért vissza a kollégiumba. „Engem szégyellt az édesanyám, máig lenéz” – mondja. Az anyjával évek óta nem beszél. Az apjával úgy-ahogy tartja a kapcsolatot, egy rövid ideig laktak is nála Jánossal. De az idős férfi rossz egészségi állapotban van, nem tud segíteni.

János kapcsolata a szüleivel azután romlott meg, hogy nagykorúvá vált. Felnőtt élete során már hatszor költözött haza, majd újra el, mert annyira nem jött ki a szüleivel: „Volt, hogy anyám kizárt a lakásból.” Állítása szerint emiatt nem is tud bizalommal segítséget kérni tőlük. János édesanyja azt szeretné, hogy hagyja ott Zsuzsát („Akaszd a szögre!”) és költözzön haza, de a férfi erre érthető okokból nem hajlandó.

„A velünk járó probléma nem kell a szüleinknek, de azt megkérdezik, hogy mennyi pénzünk van”

– teszi hozzá feldúltan. Azt mondják, többször voltak már nehéz helyzetben, de eddig mindig meg tudták oldani azokat szülői segítség nélkül.

Egyébként sem szívesen költöznének el Budapestről, Zsuzsát a kezelőorvosai is ide kötik. „Mindketten 1978 óta Pesten vagyunk kisebb-nagyobb megszakításokkal, itt jártunk óvodába, iskolába, szakiskolába, tehát az életünk kétharmadát itt éltük le” – mondja János.

„Azt is tudni kell, hogy egy vak- és gyengénlátónak a vidék halott hely. Még annyira sem tudnánk érvényesülni, mint a fővárosban”

– állítja Zsuzsa.

Markó János és Kis Zsuzsanna kérik az olvasókat, hogy ha valaki tud segíteni nekik – elsősorban tartós lakhatás ügyében, másodsorban állással –, jelentkezzen a szerkesztőségnél (szerk@444.hu). Bármilyen megoldásra nyitottak (lakrész, szoba), Budapest 50 kilométeres körzetén belül szeretnének maradni Zsuzsa orvosa és kezelései miatt.