Hemzseg a hibáktól a Tóta W. Árpád elleni ítélet az Eötvös Károly Intézet szerint
Hosszan elemzi az Eötvös Károly Intézet (EKINT) a Kúria ítéletét, amely elítélte a HVG-t Tóta W. Árpád 2018. november 7-én Magyar ember nem lop, csak kalandozik címmel megjelent publicisztikája miatt.
Ebben a szövegben Tóta azt írta,
„Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – »kalandozást« – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost. Ezután a magyar banditák bátran hazaszaladtak, és elújságolták, hogy kurva nagy verés jár most már a kalandozásért.”
A cikk miatt két férfi nyújtott be keresetet az úgynevezett kollektív személyiségi perlés intézményével élve. Az ügy egészen a Kúriáig jutott, akik az első fokon hozott ítéletet hagyták helyben, nem pedig a másodfokon hozott, felmentéssel járó döntést.
Az EKINT elemzése egy történelmi párhuzammal indít, ugyanis felidézi azt a pert, melynek Tersánszky Józsi Jenő „Kakuk Marci új kalandjai” című regényrészlete volt a tárgya. A szöveg a Szép Szó 1936. áprilisi számában jelent meg, és Kakuk Marci és egy Dórika nevezetű örömlány barátkozását meséli el. Emiatt egy 1927-es törvényre hivatkozva, amely tiltotta a szeméremsértő szövegek megjelentetését, bíróság elé állították a Szép Szó felelős kiadóját, Ignotus Pált és a szerkesztőt, József Attilát.
Az EKINT tanulmánya kiemeli, hogy „1937-ben a sajtószabadság érvényesülése terén a közállapotok nemhogy nem voltak kedvezőbbek, hanem sokkal rosszabbak voltak a mai, ugyancsak elkeserítő viszonyoknál.” Ennek ellenére - némi ügyvédi trükkel, de - Ignotust és József Attilát is felmentették, a szöveg pedig kötetben is megjelenhetett.
A történelmi alapozás után rátérnek Tóta W. Árpád és a HVG esetére. Szerintük az ítéletnek mind a kiindulópontja, mind pedig az érvelése számos hibát tartalmaz. Először is a bíróság - az elemzés szerint - félreértette Tótát, hiszen a publicista szövege nem a kalandozó magyarokról, hanem Orbán Viktor rokonságának, környezetének a magyar hatóságok által nem üldözött, a mai Európa sérelmére elkövetett fosztogatásáról szól. Az ő kritizálásuk pedig nem nevezhető nemzetgyalázásnak.
De ha Tóta adott esetben magukat a kalandozó magyarokat illette volna a jelzőkkel, akkor olyan problémákat kellett volna megvizsgálnia a bíróságnak, hogy
- a nemzet mint társadalmi képződmény Magyarországon a 19. század terméke, így Árpád magyarjainak sértegetésében nemzeti közösség méltóságának megsértését látni biztosan nem lehet,
- ha valaki a kalandozókra sértő jelzőt alkalmaz, azzal semmiképen nem sértette meg magát a honfoglalás-kori magyar etnikai közössége(ke)t, mert a kalandozásban annak csak egy kisebbsége vett részt, a nagy többség pedig otthon maradt.
Az ítélet az intézet értelmezésében rámutat az alaptörvénynek egy önellentmondására is. Az Alaptörvény negyedik módosítása ugyanis egy alapvetően a kisebbségek védelmére létrejött jogintézményt kiterjesztett a magyar nemzetre, ami megbéníthatja a jogalkalmazást, hisz a sértő egyszerre sértetté is válik. Ez ahhoz a képtelenséghez vezet,
hogy ha a felperesek „a magyar nemzet közösségéhez tartoznak”, és ezért szenvednek jogsérelmet a szöveg miatt, akkor Tóta W. Árpád is nyugodtan beperelhetné a saját újságját kártérítést követelve.Márpedig a jó bírói ítéleteknek nem lehetnek képtelen következményei. A másodfokú bírósági ítélet szerint például valamivel bizonyítania kellett volna a két illetőnek, hogy személyesen őket milyen sérelem érte a magyar közösség tagjaiként azzal, hogy Tóta cikket írt a HVG-re.
Röviden megemlíti az elemzés azt is, hogy a "migráns" sehol a világon nem számít becsmérlő kifejezésnek, Magyarországon ezek szerint mégis. Ez azért fontos eleme az ítéletnek, mert van különbség a különböző médiumok szabadságfoka között. Amikor az állam óriásplakátokon migránsozik, az elől nem lehet „elmenekülni”, azt a propaganda minden állampolgár arcába tolja az óriásplakátokon és a hirdetésekben. A HVG viszont konzultatív média, senkit nem kényszerítenek rá, hogy megvegye a hetilapot, vagy rákattintson az újságra.
Az elemzés szerint ebből az következik, hogy a bíróság által szankcionálható például a menekültek ellen folytatott állami óriásplakát-kampány, de a HVG szóban forgó online újságcikke nem.
Fontos eleme az ítéletnek az EKINT szövege szerint, hogy a HVG-t sújtó döntés alkalmas a sajtójogból ismert dermesztő hatás kifejtésére, vagyis arra, hogy öncenzúrára késztesse az újságírókat, publicistákat.
Az elemzésben kijelentik, hogy a Kúria már nem a a Nemzeti Együttműködés Rendszere bírájának, hanem szolgájának tekinti magát amikor a Tóta-döntés indoklásában azt írják: „Az Alaptörvény IX. cikk (5) bekezdésének szövegére, céljára … figyelemmel megállapítható, hogy a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji és vallási közösségek méltósága védelmében a véleménynyilvánítás szabadsága és így a közügyeket érintő szólás alkotmányosan korlátozható. A véleményszabadság már nem nyújt védelmet a közösségekkel kapcsolatos olyan öncélú, a közügyek vitatásának körén kívül eső közléseknek, amelyek célja a puszta gyűlölködés, a közösséghez tartozó személyek emberi mivoltában való megalázása, a súlyosan bántó vagy sértő kifejezések használata, illetve más jogsérelem okozása."