Fukuyama szerint elérkezett a drónok kora, és ez megváltoztathatja a hadviselést

Elérkezett a drónok kora, és ennek már a geopolitikai következményei is látszanak, írta az American Purpose folyóiratban megjelent esszéjében Francis Fukuyama. A változás élharcosa Törökország, mely egymagában is megtörte a korai drónkorszak amerikai-izraeli hegemóniáját, és saját fejlesztésű drónjaival a közel-keleti geopolitikai játszmák meghatározó szereplőjévé vált.

Törökország Erdogan autokratikus vezetése alatt kezdett drónprogramba, melynek egyik főszereplője Erdogan veje, a világ legjobb műszaki egyetemén, a massachusettsi MIT-n diplomázott Selçuk Bayraktar, a török hadseregnél rendszeresített TB2 drónt fejlesztő és gyártó Baykar Makina vezetője.

Törökország azért kezdett önálló drónfejlesztésbe, mert az USA nem volt hajlandó eladni nekik fejlett Predator és Reaper drónjait. És bár Izraeltől tudtak vásárolni Heron drónokat, az Izraellel barátkozás is problémásnak bizonyult, írja Fukuyama.

Ezért hát kifejlesztették saját drónjaikat, az Anka-S-t, és az akár 24 órán át levegőben maradni képes TB2-t. Mindkét fegyver rendkívül hatékonynak bizonyult, ennek első demonstrációja az a 2020. márciusi művelet volt, amit a török hadsereg azután indított, hogy Basár el-Aszad hadserege támadást indított a Törökországgal határos Idlib tartomány, a szíriai felkelők utolsó bázisa ellen, amelynek biztonságát a török hadsereg szavatolta. A szír invázió elején egy támadásban 36 török katona vesztette életét. Törökország ekkor tömeges dróntámadást indított, meggyőző eredménnyel. A drónokkal száznál is több tankot, páncélozott szállító harcjárművet (pszh) és légvédelmi rendszert iktattak ki emberveszteség nélkül.

A török műveletek hatására a szír kormányerők offenzívája elakadt. Fukuyama ezt a drónfejlesztések jó következményei közé sorolja, hiszen a szír kormányerők inváziójának megakasztásával Idlib továbbra is biztonságos menedék maradhatott a rezsim elől menekülőknek, vagyis egy újabb milliós menekültáradatot sikerült vele megelőzni.

Ugyanakkor meghozta a törökök étvágyát is a geopolitikai játszmákhoz. A márciusi idlibi műveletek után májusban Líbiában vetették be a drónokat a nemzeti egységkormány, az Egyesült Arab Emírségek és Franciaország támogatását is élvezve harcoló Kalifa Haftar tábornok Líbiai Nemzeti Hadserege ellen. A török dróntámadás véget vetett Haftar a főváros, Tripoli ellen indított offenzívájának.

Szeptemberben aztán a törökök egy újabb konfliktusba avatkoztak be. A Hegyi-Karabahért az örmények és az azeriek között kirobbant háborúban az azeriek oldalán beavatkozva a török drónok becslések szerint kétszáz tankot, 90 pszh-t és 182 tüzérségi eszközt semmisítettek meg, és visszavonulásra kényszerítették az örmény erőket.

"Az, ahogy Törökország a drónjait használja, alapjaiban változtathatja meg a szárazföldi hadviselést, felborítva a jelenlegi haderőstruktúrát - ahogy a repülőgéphordozók is idejüket múlttá tették a csatahajókat" - írja Fukuyama. A drónok a páncélosokkal tehetik most ugyanezt. Fukuyama megfigyelése szerint nemhogy az 1991-es, de még a 2003-as iraki háborúban is a tankokra épült a stratégia, már csak azért is, mert akkoriban még állt a tétel, hogy egy (amerikai, teszem hozzá én) tankot valójában csak egy másik tank tud megsemmisíteni.

Mint írja, a népszerű tévhittel szemben az 1967-es háborúban az egyiptomi tankokat nem az izraeli légierő semmisítette meg, a vadászbombázók valójában csak pár tankot lőttek ki. Már csak azért is, mert a kor technológiai szintjén igen nehéz volt eltalálni egy olyan apró célpontot, mint egy tank, egy száguldó repülőből. Azóta persze fejlődött a technika, de a direkt tankok ellen fejlesztett rendszerek, mint például az A-10-es repülő, igen költséges eszközök, amiket ráadásul igen nagy költséggel lehet csak védeni az ellenfél légvédelmétől.

Ezt az egyenletet rúgják fel a viszonylag olcsó, nehezen leküzdhető drónok, amiket emberéletek kockáztatása nélkül lehet bevetni. Fukuyama szerint nem kizárt, hogy a 2003-as iraki háború volt az utolsó, amit tankhadseregekkel vívtak.