Valakinek egy ágyékkötő, valakinek egy cicanadrág, valakinek egy meleg, sárga pulcsi jelenti az életet

„Utálom a ruhákat. Szörnyűek. Sokkal jobb teljesen meztelennek lenni. Elképzelni sem tudom, hogy reggel melltartót vegyek fel”

– mondja a Worn Stories (Ruhákba szőtt történeteink) című netflixes sorozat első részben Diane, egy ötvenes nő, aki egy nudista kommunában él a párjával. Merész dolog meztelen emberekkel indítani egy ruhákról szóló dokusorozatot, amiben hétköznapi, sokszor pedig nagyon nem hétköznapi embereket, pontosabban egy-egy ruhadarabjukhoz fűződő viszonyukat ismerhetjük meg. De működik, mert bár az említett nudista pár a legtöbbször tényleg csak szandált és papucsot visel, és a kommuna éttermébe is meztelenül járnak, végül kiderül, hogy a férfi a mai napig őrzi azt a pólót, amit azon a munkahelyén viselt, ahol megismerte a párját.

Ahogy őrzi a drogtúladagolásban elhunyt fia kapucnis pulóverét az apa, aki halott fia szellemével próbál kommunikálni, ahogy őrzi a nagyanyja által varrt piros selyemnyakkendőt is egy férfi, és ahogy nemcsak őrzi, de aktívan használja is a Tina Turnertől kapott bőr ágyékkötőjét a leginkább az Elveszett fiúkból ismert szaxofonos, Tim Cappello, akit gyakorlatilag ez a ruhadarab tett híressé.

Ez a ragaszkodás nyilván sokaknak lehet ismerős, a legtöbbünknek van egy-egy olyan ruhadarabja, amit valamiért annak ellenére tartogatunk a szekrény mélyén, hogy tudjuk, soha többé nem vesszük fel. Épp emiatt kicsit olyan, mintha a Worn Stories direkt szembe akarna menni a gardróbot is átalakító, pontosabban minden régi ruhától megszabaduló, szintén netflixes Queer Eye-jal, a végletes módon rendet teremtő Marie Kondóval vagy minden műsorral, amelyik azt próbálja belénk nyomni, hogyan szabad vagy nem szabad kinéznünk.

A producerek – az Orange is the New Blacket is készítő Jenji Kohan illetve Morgan Neville – Emily Spivack könyvei, a 2014-es Worn Stories és a 2017-ben megjelent Worn in New York: 68 Sartorial Memoirs of the City alapján rakták össze ezt a nyolc részes dokusorozatot. A harminc perces részek alatt először úgy tűnhet, a Worn Stories majd megváltoztatja a ruhákhoz való hozzáállásunkat vagy gondolkodásunkat, pedig sokkal inkább a viselőjükkel szembeni esetleges ellenérzéseink változhatnak meg, amint elmesélik, miért ragaszkodnak egy-egy néha kifejezetten furcsa ruhadarabjukhoz.

Spivack a Who What Wearnek adott interjújában azt mondta, 2007-ben az eBayen keresgélt vintage magassarkúk után, amikor szembejött vele egy Playboy nyuszi-jelmez, mellette annak a nőnek az igazolványával, aki a jelmezt viselte. Azt mondta, mindenképpen többet akart tudni a jelmezről és annak viselőjéről, aki az 50-es, 60-as években lehetett Playboy nyuszi, ezért elkezdett kutatni. Hat évvel később már hatszáz ruhás története volt, hatszáz különböző emberről, azt viszont a mai napig nem tudja, ki volt a nyuszijelmez viselője.

„Olyan történeteket gyűjtöttem, amit az eBayen találtam. Amikor az emberek meghirdették a ruháikat, azt is leírták, hogy mikor viselték azokat és miért akarnak megszabadulni tőlük” – mondta Spivack, aki ezután a saját gardróbját is feltúrta, majd ő is megírta egy-egy ruhája történetét, hogy lássa, milyen érzéseket váltanak azok ki belőle. Ekkor jött rá, hogy sokkal jobban érdekli mások sztorija, illetve hogy a ruhákon keresztül gyakorlatilag mindenki el tud magáról mondani egy-egy történetet.

A Worn Storiesban vannak egészen zavaros történetek, például az unokanővérekről, akik egy kabátot kergetve találkoztak egy totálisan beszívott arccal, aki édeshármasra próbálta hívni őket. De kifejezetten szomorú vagy felkavaró történeteket is bemutat börtönből szabadult emberekről, hogy milyen volt, amikor először húzhattak magukra olyan ruhát, amit nem rájuk kényszerítettek, hanem amit ők szerettek volna viselni. Van, aki egy olyan sárga pulcsiban találta meg a boldogságot, amit egy buddhista szerzetestől kapott, van akit egy pár csizma emlékeztet arra, hogy még mindig él, van akit pedig egy leggings, amit a nyolcvanas években viselt azokon az aerobic-órákon, amik segítettek neki elviselni, hogy a barátai egymás után halnak meg AIDS-ben. A hosszabb-rövidebb történetek pedig azért is működnek, mert a könyvvel ellentétben itt baromi jó animációkat is kapunk, néha filcből készült bábukkal, néha kifejezetten izgalmas grafikai megoldásokkal, miközben megmutatják nekünk, hogy a ruhák a divaton és a puszta praktikumon túl sokkal többet is jelenthetnek: identitást, közösséget, múltat, jövőt, túlélést.

A független magyar sajtónak soha nem volt olyan nehéz dolga, mint a járvány alatt.

A kormány nem enged újságírókat az egészségügyi intézmények közelébe, és a járvánnyal kapcsolatos legalapvetőbb adatokat sem osztja meg a nyilvánossággal. A közmédia és a többi propaganda csatorna mindent megtesz a valós helyzet elkenéséért.

A 444-en az elénk állított akadályok ellenére is be tudjuk mutatni, hogy áll a járvány Magyarországon és a világban. A pontos számokat, aktuális trendeket bemutató grafikonjainkból, infografikáinkból több millióan tájékozódnak.

Az ezeket összegyűjtő járványadat-oldalunk az utóbbi hónapokban átvette a közszolgálati média szerepét. Olvasóinkat ezzel nem csak tájékoztatjuk, hanem segítünk nekik egészségesnek maradni, és megőrizni szeretteik egészségét is.