Felbérelt exrendőrök, kémkedés és rengeteg hazugság is kellett a német gazdaság legnagyobb csalásához

Németország történetének legnagyobb vállalati csalásaként emlegetik a Wirecard történetét: a pénzügyi szolgáltató vállalatról tavaly nyáron derült ki, hogy 1,9 milliárd euró hiányzik a számlájukról, pár nappal később pedig csődbe is mentek. A vállalat értéke 24 milliárd euró volt ekkor, és több mint 3 milliárd eurónyi befektetés éghetett el a lebukásuk után, a vesztesek között sok olyan kisbefektető is lehetett, aki azt gondolta, hogy a német gazdaság sikeres, jól ismert szereplőjének részvényeibe fektetett.

Azóta viszont kiderült, hogy a Wirecard sokkal inkább úgy működött, mint egy bűnszervezet, melynek vezetői minden létező trükköt bevetettek a csalásra épített vállalat érdekében: hazugságok, kémek és megvásárolt politikusok és rendőrök segítették a működésüket.

A Wirecardot 1999-ben alapították Münchenben, és a vállalat eleinte pornó- és fogadási oldalak online fizetési szolgáltatásain dolgozott, később azonban nyitni tudtak egyéb, elfogadottabb területek felé is. A 2010-es évek közepére a globális elektronikus fizetési piac ismert szereplői lettek, a német PayPal-ként emlegették őket.

A vállalat vezérigazgatója, a jelenleg börtönben lévő Markus Braun is ekkor lett a német techszektor ikonja, a cége pedig bekerült a 30 legjelentősebb német vállalat tevékenységét összefogó frankfurti DAX-tőzsdeindexbe. A Wirecard alapvetően elektronikus és online fizetési eszközökkel, illetve pénzügyi szolgáltatásokkal foglalkozott, világszerte egyre bővülő ügyfélkörrel.

A vállalat tevékenysége mögött azonban meghamisított számok álltak, és az éveken át görgetett csalás 2020 nyarán kipukkant: ekkor a Wirecard kénytelen volt csődöt jelenteni, mivel kiderült, hogy 1,9 milliárd euró nemcsak hogy hiányzik a könyvelésük mögül, de valószínűleg ez a pénz soha nem is létezett. Ekkor már a vállalat tevékenységét régóta auditáló EY (korábban Ernst & Young) is arra jutott, hogy a Wirecard bonyolult és kifinomult csalásokat követett el.

Azzal kapcsolatban, hogy hogyan fordulhatott elő ekkora léptékű csalás az Európai Unió közepén, még mindig rengeteg a kérdés. A német parlament, a Bundestag történetének egyik legjelentősebb vizsgálóbizottsági munkájába fogott: tavaly ősz óta a különleges idézési jogkörökkel felhatalmazott képviselők több százezer oldalnyi dokumentumot kértek be, több mint 80 embert hallgattak ki és egyre komolyabb hiányosságokat tártak fel a német pénzügyi rendszer működésében.

A vizsgálóbizottság történetének egyik legfontosabb pillanata pénteken jött el, amikor Angela Merkel leköszönő kancellárt kérdezték. A nyomozás során ugyanis felmerült kérdésként, hogy a német kormány miért lobbizott még 2019-ben is a Wirecard érdekében, miközben legalább 2016 óta merültek már fel kételyek a vállalat tevékenységével kapcsolatban. Merkel Kínában igyekezett piacot szerezni a német cégnek, miközben akkor már hónapok óta jelentek meg a sajtóban hírek arról, hogy valami nincs rendben a Wirecard körül.

Merkel pénteken a vizsgálóbizottság előtt visszautasította a kritikákat, mert mint mondta, kínai útja során fogalma se volt arról, hogy a Wirecard törvénytelen dolgokat követett el. A Wirecard ekkor egy kínai céget készült felvásárolni, és ez abszolút passzolt a német kormány céljaihoz, ezért nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy ezt szóba hozza.

Persze a közbelépés elsősorban nem Merkel dolga lett volna, hanem a német pénzügyi felügyeleté, ami rendkívül rosszul vizsgázott a Wirecard-sztoriban, és még az összeomlás előtti utolsó pillanatokban is a cég érdekeit védték inkább.

A felügyelőbizottság eddigi eredményeit a Financial Times szedte össze a napokban. A bizottság munkájában résztvevő képviselők egyik gyakran felmerülő vádja, hogy a német gazdasági és politikai elit annyira szerette volna, ha végre van egy nemzetközileg is sikeres német techvállalat, hogy nem figyeltek oda a teljesen nyilvánvaló gyanús jelekre sem. A Zöldek képviselője, Lisa Paus szerint az összes kritikus pillanatban a pénzügyminisztérium mindig a Wirecard javára döntött.

Egy újságcikk indította a dominókat

A Financial Times szerepe azért is érdekes, mert a brit gazdasági lap évek óta sorra közölte a cikkeket a Wirecard körüli gyanús ügyletekről, de ezekre Braun mindig ellentámadásba lendült, pereket indított a lap ellen, míg a német pénzügyi felügyelet rendre a vállalat oldalát fogta, és a shortoló külföldi befektetőket, illetve az újságírókat kritizálták inkább.

Azok pedig, akik kritizálták a vállalat tevékenységét, beszámolóik szerint lejárató kampányok és hackertámadások áldozatai lettek, akadt, akit még otthonában és munkahelyén is megfigyeltek. A Wirecard a vádakkal kapcsolatban számos alkalommal elmondta, hogy semmi közük nem volt ezekhez.

A 2020 júniusi összeomláshoz is részben egy FT cikk vezetett el: a gazdasági lap 2019 októberében írt ismét arról, hogy a vállalatnál trükközhetnek a bevételekkel, és a valósnál nagyobb nyereséget könyvelnek el. Braun szokása szerint nyugodtnak tűnt, közölte, hogy ebből semmi sem igaz, ugyanakkor a színfalak mögött komoly balhé tört ki: a német tőzsde egykori pénzügyi igazgatója, Thomas Eichelmann, aki 2019 nyarán érkezett a vállalat igazgatótanácsába, független könyvvizsgálói vizsgálatot követelt, és ezt támogatta a SoftBank is, ami pár hónappal korábban 900 millió eurót fektetett a cégbe.

A vállalatot régóta irányító vezetők próbálták megakadályozni ezt, arról beszéltek, hogy a Financial Times által leírtakból semmi sem igaz, és a Wirecard bevett könyvvizsgálója, az EY alaposan ellenőrizni fogja a könyveléseket. Végül azonban Eichelmann és a SoftBank képviselői keresztül vitték az akaratukat, és a vállalat felkérte a KPMG-t, hogy auditálja a Wirecard tevékenységét.

A KPMG 40 elemzője érkezett meg a vállalat központjába, és már pár napnyi kutakodás után világos lett a számukra, hogy a Wirecard európai részlege semmiféle profitot nem termel. Ezt az információt a cég korábban nem közölte a befektetőivel. Szinte minden elkönyvelt profitért a cég második embere, Jan Marsalek volt a felelős, és az általa felügyelt ázsiai részleg, ahol a tevékenységek nagy részét bevont alvállalkozók végezték.

A Wirecard az EY felé amúgy éveken át azt jelezte, hogy a vállalat tőkéjének jelentős része egy megbízottjuk szingapúri letéti számláján pihen. Csakhogy a számla sosem létezett, a megbízott vállalat igazgatója ellen pedig azóta pénzügyi csalás miatt indítottak eljárást. Míg az EY szó nélkül elfogadta a szingapúri megbízottól származó dokumentumokat, a KPMG vizsgálói nem voltak elégedettek, és magától a banktól származó, eredeti papírokat akartak látni. Hónapok mentek el ezzel, mire Marsalek kitalálta, hogy már nem is a szingapúri megbízottal vannak kapcsolatban, hanem egy új megbízottjuk van, aki két Fülöp-szigeteki bankba helyezte át az 1,9 milliárd dollárjukat.

A KPMG ismét a dokumentumokat akarta látni, de ebben megint nem volt sok köszönet. 2020 elejére a Wirecard részvényei már kiheverték a Financial Times cikke által okozott zuhanást, és a felszínen minden remekül festett a cég körül, de közben belül egyre nagyobb volt a zavar. Marsalek végül 2020 márciusában Manilába szervezett találkozót a Fülöp-szigeteki megbízott, illetve a rendes auditot végző EY és a különleges auditot készítő KPMG számára. De hiába igyekeztek papírokat is bemutatni, a KPMG ellenőrei nem voltak meggyőzve. Hónapokon át próbáltak találkozni a Wirecard dubaji és szingapúri alkalmazottjaival, hiába. Közben minden elérhető Fülöp-szigeteki banki információ arra utalt, hogy a Wirecard által közölt 1,9 milliárd dollár nem található meg az országban.

2020 márciusában a KPMG már készült befejezni a vizsgálatot, amikor a Wirecard igazgatótanácsa inkább egy hónappal meghosszabbította a könyvvizsgálók mandátumát. Közben kitört a járvány, és a piacoknak hirtelen kisebb gondja is nagyobb lett annál, hogy mi történik a Wirecard könyvelésében, így a könyvvizsgálói jelentés publikálásának csúszása nem váltott ki komolyabb visszhangot.

A KPMG jelentésének első vázlata április közepére lett kész, és az FT cikke szerint megsemmisítő dokumentum volt: a pénzügyi rendellenességek és gyanús ügyek mellett az is szerepelt benne, hogy a vállalat vezetése hogyan akadályozta az érdemi vizsgálatot. A végső változat aztán április 27-ére készült el, és világos volt, hogy ha ez nyilvánosságra kerül, annak beláthatatlan következményei lehetnek a vállalat jövőjére nézve.

Az EY eközben éppen a Wirecard 2019-es beszámolójának jóváhagyására készült, el is készült ennek az első vázlata, azonban az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy még utánajárnak a Fülöp-szigeteki bankoknál a sokat emlegetett 1,9 milliárd eurónak. A bankok eleinte nem reagáltak, végül az EY egyik vezetőjének kellett személyesen közbejárnia. 2020 június 16-án pedig az egyik banktól megjött a válasz, ami mindent megváltoztatott: közölték, hogy a Wirecard által benyújtott dokumentumok hamisak, és nincs náluk a német cég 1,9 milliárd eurója. Braun és Marsalek ekkor még igyekeztek hűteni a kedélyeket a cégen belül, de innen már csak napokra volt az összeomlás.

Kémek és exrendőrök

A vizsgálóbizottság ülései során a képviselők megdöbbentek azon is, hogy a Wirecard milyen mélyen hálózta be lobbitevékenységével a német gazdasági elitet, például egykori rendőrfőnökök és ex-miniszterek is a vállalat érdekében jártak el. A nagyobb német gazdasági szereplőkhöz képest sokkal többet költöttek lobbizásra: 2016 és 2020 között 62,4 millió eurót fizettek ki ilyen célokra. Jutott belőle az egykori bajor rendőrfőnöknek, Waldemar Kindlernek, aki többek között abban segített, hogy Braun sofőrje fegyvertartási engedélyt kapjon. Vagy az egykori gazdasági miniszternek, Karl-Theodor zu Guttenbergnek, aki közbenjárt Merkelnél 2019-ben, hogy a kancellár hozza szóba a Wirecardot kínai útja során.

A Bundestag vizsgálóbizottsági jelentése végső vázlatáig hetek lehetnek még hátra, a végleges verziót eleve csak a most futó parlamenti ciklus szeptemberi végéig kell benyújtaniuk a képviselőknek. De a Financial Timesnak nyilatkozó német képviselők szerint egy dolgot már most biztosan látni: az egész botrányt meg lehetett volna előzni, ha az illetékes hatóságok odafigyeltek volna a gyanús jelekre.

Az eddig feltártak alapján sem a német szövetségi pénzügyi felügyelet (BaFin), sem a müncheni ügyészség nem volt a helyzet magaslatán. Az ügyészség például a gigantikus hiány bejelentésének napján valamiért nem adott ki elfogatási parancsot a Wirecard pénzügyi igazgatója, Jan Marsalek ellen, aki a gyanú szerint az egész csalássorozat kitalálója volt, és aki a botrány kitörésekor el tudott menekülni Minszkbe. Azóta nem tudni, hogy hol van, az Interpol is körözi.

A vizsgálóbizottság ezenkívül vizsgálja azt is, hogy a Wirecard-nak milyen kapcsolatai voltak a bűnüldöző szervekkel és a titkosszolgálatokkal, illetve azt is, hogy milyen munkát végzett a Wirecard megbízott könyvvizsgálója, az EY. Az EY is sokat bukott a botránnyal, jelentős ügyfeleket veszített már el, és esetükben sem világos, hogy miért nem vették már jóval korábban észre, hogy valami nincs rendben a cég könyvelésében.

Az FT beszámolója szerint az eddigi meghallgatások bővelkedtek az abszurd jelentekben. A vállalat korábbi vezérigazgatója, Markus Braun például lakcímének az ausburgi büntetés-végrehajtási intézetet adta meg, majd közölte, hogy egy rövid közlemény felolvasásán kívül mást nem lesz hajlandó elmondani. A képviselők ennek ellenére három órán át faggatták, Braun pedig mintegy 150 kérdésre mondta azt, hogy erre ma nem adhat választ, hogy él a jogával, hogy ne kelljen semmit mondania, illetve hogy nem kíván mást mondani a felolvasott nyilatkozatán kívül. Még arra a kérdésre sem válaszolt, hogy van-e egy lánya.

Ugyanakkor arról nincs szó, hogy a parlamenti bizottság ne ért volna el semmit. Részben munkájuknak köszönhetően távozott posztjáról tavaly óta a BaFin vezetője, Felix Hufeld, és helyettese, Elisabeth Roegele, továbbá többek között a Deutsche Bank felügyelőbizottságának egy tagja, az UniCredit egyik vezetője, a Commerzbank egy elemzője, az EY németországi vezetője, és januárban mennie kellett a német auditorokat felügyelő Apas elnökének, Ralf Bosénak. Bose helyzete különösen pikáns volt, hiszen a vizsgálóbizottsági ülésen, amikor tanúként hallgatták meg, kiderült, hogy ő maga is kereskedett a Wirecard részvényeivel, miközben az általa vezetett felügyelet vizsgálta a Wirecard könyvvizsgálójának tevékenységét.

A BaFin-t vezető Hufeld pedig az utolsó pillanatig azt gondolta, hogy a Wirecard az áldozat, és a vállalat ellen shortoló kereskedők intéztek támadást. Még azután is, hogy két manilai székhelyű bank is jelezte a könyvvizsgáló EY-nek, hogy a Wirecard tőkepozícióját igazoló dokumentumok hamisak, Hufold még mindig 50-50 százalékra adta annak az esélyét, hogy az árfolyam esésére játszó befektetők próbálják lenyomni a Wirecard papírjait.

A szövetségi pénzügyi felügyelet szerepét valószínűleg nem lehet túlhangsúlyozni abban, hogy a Wirecard évekig zavartalanul tevékenykedhetett, annak ellenére is, hogy a sajtóban megjelentek már cikkek a csalásgyanúról. Végül kiderült, hogy a Wirecard ázsiai tevékenysége nagyrészt tényleg csalásra épült, nem létező pénzeket igyekeztek elkönyveltetni ottani számlákon.

A BaFin a legtöbb kritikát egy 2019-es döntéséért kapta, amikor átmenetileg fel is függesztették a Wirecard shortolási lehetőségét, annak ellenére, hogy ekkor már a német jegybank is kifejezte aggályait. Mint kiderült, ekkor a BaFin több alkalmazottja is nagyban kereskedett a Wirecard papírjaival.

A vizsgálóbizottság munkája közben derült ki az is, hogy mi vezethetett a BaFin döntéséhez a shortolás letiltásáról: a müncheni főügyészt, Hildegard Bäumler-Höslt felhívta a Wirecardot képviselő müncheni sztárügyvéd, és közölte vele, hogy a Bloomberg újságírói zsarolni próbálják a céget. Ha a Wirecard nem fizet nekik 6 millió eurót, akkor negatív hangvételű cikkeket fognak megjelentetni róluk.

A német főügyész erről egy feljegyzést küldött tovább a BaFin-nak, a BaFin pedig ennek hatására döntött a shortolás felfüggesztése mellett. Azóta kiderült, hogy a zsarolási történetből semmi nem volt igaz, a képviselők által megszerzett belső üzenetváltások alapján látni, hogy a jelenleg is szökésben lévő Marsalek és a Wirecard jogi osztálya találta ki a sztorit. Az egyik képviselő elmondása szerint a vizsgálóbizottságban mindenkit meglepett, hogy a Wirecard által kitalált kamutörténet hogyan vezethetett ahhoz, hogy letiltsák a részvényeik shortolását.

A vizsgálóbizottság munkájából még hónapok lehetnek hátra, de az szinte biztos, hogy rendszerszintű változások követhetik majd a jelentés publikálását. A vizsgálatok eddigi egyik fontos tanulsága ugyanis éppen az, hogy a német pénzügyi felügyelőrendszer mennyire nem volt felkészülve arra, hogy ennyire összetett vállalati struktúrákat ellenőrizzen: a Wirecard-nak 58 leányvállalata volt, sok közülük külföldi székhellyel, átláthatatlan céghálóval és tranzakciótörténetekkel. Ehhez sem az erőforrások, sokszor pedig a szükséges szaktudás sem állt rendelkezésre a felügyeli oldalon.