Kis Magyar Oltogatás

Szabó Borbála író és műfordító tárcanovellája.

-----------------

Reggel nyolc óra van, állok a sorban.

Többféle vakcinával oltanak ezen a helyen, én szerencsésnek mondhatom magam, mert a Pfizer feliratú A4-es lap előtt sorakozom. Mögöttem kismama áll nagy pocakkal.

– Kicsit félek – suttogja. – Csak ma döntöttem el, hogy beadatom. Remélem, nem bánom meg!

– Biztos, hogy nem – nyugtatom meg. – A Pfizer a legjobb. Nem véletlen, hogy mi, a legveszélyeztetettebbek csak azt kaphatunk.

Láthatóan máris nyugodtabb, de azért még odasúgom azt is:

– Amerikai.

Szép arcán végre megkönnyebbült mosoly árad szét. Most veszem csak észre, hogy egy ideje a másik sorból egy középkorú, savanyú képű férfi figyeli a beszélgetésünket. Rekedtes hangon odaszól nekem.

– Mi maga? Pedagógus, hogy Pfizert kap?

– Nem, nem vagyok pedagógus! – felelem kicsit megbántva. – Szoptatós anya vagyok.

Végignézek a Pfizer–soron: csupa igényes külsejű, szimpatikus ember áll benne – olyanok, mint én. Nem úgy a szputnyikosok, akik, bár nem kimondottan lepukkantak, de van rajtuk valami súlyos búbánat. Közben a savanyú férfi folytatja a szónoklatát.

– Pedagógusok, hogy rohadjanak meg… a nemzet csótányai! Egész nyáron lógázzák a lábukat, aztán most még a legjobb vakcinát is felmarkolják, mi meg kapjuk az ócska szovjetet!

Egy értelmiségi szemüvegű pfizeres nő odafordul hozzá:

– Ne aggódjon, Gulyás Gergely szerint a Szputnyik a legjobb.

Finom kuncogás a sorunkból, értjük a tréfát. A szputnyikos kezdi felhúzni magát.

– Tényleg? Akkor jöjjön, cseréljünk helyet! – ajánlja fel a nőnek, és már áll is ki a sorból fenyegetően. A szemüveges nő megijed, de palástolja.

– Dehogy cserélek, nem vagyok én fideszes – mondja. A sorunk most még bátrabban kuncog, a szemüveges nő megnyugszik, érzi, hogy mögötte áll az ellenzéki összefogás. A férfi dohogva visszahátrál a saját sorába. Ekkor megszólal egy másik szputnyikos, egy bajszos fickó, zsinóros mentére emlékeztető kardigánban.

– Ne keltse már itt a pánikot, ember! – dorgálja sortársát – Az orosz vakcina a legjobb, ehhez nem fér kétség. Én most is csak sajnálni tudom azokat, akiket befájzereznek, anélkül, hogy rendesen letesztelték volna. Tudták, hogy ez egy olyan eljárás, amit még soha nem próbáltak emberen? Beférkőzik a déenesbe és megváltoztatja a kódokat. Aztán nem tudjuk, hogy húsz év múlva hányan lesznek „váratlanul” rákosak. Akkor persze majd mossák kezeiket.

– Ne beszéljen már hülyeséget! – kapja fel a vizet a pfizeres nő – Ezt az eljárást húsz éve alkalmazzák rákos betegeken. Ez a legmodernebb nyugati technológia.
A szputnyikos zsinóros gúnyosan csóválja a fejét.

– Meddig akarnak még a Nyugat után loholni, mint a pincsikutya? Ez a szekér nem veszi fel magukat. Ahogy ötvenhatban, most sem. Én maradok az oroszoknál, az a biztos.

A terhes anyuka halkan felsikolt.

– Rákos lehet a kisbabám???

– Dehogyis lehet! – feleli egy pfizeres mögülem – Csak savanyú a szőlő nekik. Elég annyit megnézni, melyik országban mennyi tér egy emberélet: Kínában, Oroszországban és Amerikában. Eszerint kell dönteni.

Ezt az aforizmát elismerő morajlás fogadja a pfizereseknél. Közben a folyosókanyar mögött álló Sinopharm–sorból is elkezdtek hallgatózni, és most egy nő váratlan hangerővel kapcsolódik be a diskurzusba.

– Na és mit szóljak én, akit szar kínaira hívtak be? Mit gondol, mennyire fog az megvédeni engem? Amennyire tartósak a kínai cuccok, semennyire. Dögölhetek meg ott, ahol vagyok. De hát értem én, túl vagyunk népesedve, le kell valahogy csökkenteni az emberiséget…

A pfizeres férfi megjegyzi:

– Ha nem hisz benne, szóljon a háziorvosának, hogy nem fogadja el a kínait, és várja meg a Pfizert. Jogában áll.

A sinopharmos sor felbolydul. Most látom csak, milyen sokan vannak, még az utcára is kikanyarodnak.

– Igen? Utasítsam vissza? – visítja egy nő – A barátnőm annyira utálta a Viktort, hogy nem kért a haverjaiból, se a kínaiból, se az oroszból, aztán addig várta a Pfizert, hogy meg is halt!

A zsinóros–szputnyikos harsányan felnevet:

– Gratulálok! Libernyákos mártírhalál!

A sinopharmos nő hideg gyűlölettel nézi.

– Röhögjetek csak – javasolja. – De ha mi nem adnánk be a derekunkat a kínaiaknak, ti se kaphatnátok meg a rohadt Pfizereteket. A kínaiból sok van, sok millió, valakinek el kell vállalni. De azt azért tudjátok, hogy ha a kínai nép egyszer megmozdulna, jaj lenne a pfizereseknek!

Egy másik sinopharmos, egy bácsi személyesebb hangot üt meg:

– Feleségem is ezt kapta, mértünk utána ellenanyagszintet, nulla egész hatvanhét volt, a béka segge alatt. A szomszédnak meg, aki pfizeres, hétszáztizenöt lett. Ennyit ér a kínai.

Na, ezt már én sem állom meg szó nélkül.

– De hát nem csak az ellenanyag számít. Létezik sejtes immunitás is.

– Az mit jelent? – kérdezi a rémült terhes anyuka, akinek egyik lába itt, másik már kint a sorból.

Igyekszem szavakba önteni a tudásomat.

– Azt, hogy bizonyos sejtek megjegyzik a vírust, és ha legközelebb jön, felismerik. És akkor… felfalják – magyarázom. Remélem, nem kérdeznek jobban bele.

A szputnyikos férfi csúnyán kinevet.

– Na magácska csak szoptasson tovább, asszonyság! A tudományt hagyja a férfiakra!
Most eldurran az agyam!

– Maga undorítóan buta és szexista, tudta? Karikó Katalin nevében is kikérem magamnak! – kiabálok. És sírok is, ez ilyenkor nálam hormonális.

Könnyeim átszakítják az udvariasság utolsó gátjait. Mostantól mindenki üvölti a magáét.

– Rohadt szovjet mutyivakcina!

– Tőkés nyugati méregkeverők!

– Kínai népirtás!

– Büdös kommunisták!

– Náci módszerek!

– Buzik, haza!

– Libernyákok!

– Ner–csótányok!

– Soros–terv!

– Oegygé!

Közben végre a katonák, akik terelgetnek minket, megpróbálják elcsípni a hangadókat – ami nem könnyű, tekintve, hogy most már mindenki hangot ad.

– Odanézzenek! – válik ki egyszerre csak egy magas hang a zajból – Ott vannak az Astra Zenecások!

Egy nagyon távoli pontra mutat, ahol valóban kivehető egy kisebb csoportosulás. Eddig nem tűnt fel, hogy ez is egy sor lenne, de valóban, most már látom a feliratot az A4–es tájékoztató lapon. Astra Zeneca.

– Szerencsétlenek – tűnődik el a sinopharmos nő, és abbahagyja a visítást. – Úgy tudom, az nem jó anyag. Rögös.

– Igen, én is hallottam. Embóliát okoz állítólag – ért egyet a pfizeres férfi.

Mindannyian bólogatunk.

– Ja, bár mondjuk ez lehet propaganda… – tűnődik a szputnyikos – De mindegy, akkor is borzasztó!

Kitör a közös sajnálkozás. Az Astra Zenecások kiszúrják, hogy együttérzően bámuljuk őket a többi vakcinasorokból, van, aki még szeretetteljesen integet is nekik. De nem intenek vissza, megalázottan lesütik a szemüket.

A többi sorban lenyugszanak a kedélyek, most már szinte baráti a hangulat. Aztán megkapjuk az oltást, és mindenki megy a maga útjára, testében a maga vakcinájával.