Nyolcvan gimnazistalány lemészárlása megmutatta, mi lehet Afganisztán jövője
A sírásóknak egy perc nyugtuk se volt, a holttestek folyamatosan áramoltak, írja helyszíni riportjában Adam Nossiter, a New York Times afganisztáni tudósítója. Fiatal lányok ünnepi imalepelbe tekert holttesteit hordták szüntelenül a meredek domboldalon lévő temetőbe a szombati kabuli merénylet után, melynek célpontja a város hazarák lakta nyomornegyedében levő egyik gimnázium, annak is a lány tanulói voltak. A támadás, mely során összesen három pokolgépet robbantottak a támadók - akikről még mindig nem tudni, kik voltak, mert egy csoport se vállalta a felelősséget a merényletért -, akkora pusztítást végzett, hogy sok áldozatot még azonosítani se tudtak, és a számuk se ismert pontosan. Hivatalosan nyolcvan körüli halottat emlegetnek.
Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke 2021. április 14-én jelentette be, hogy szeptember 11-ével, az USA-t ért legsúlyosabb terrortámadás huszadik évfordulóján kivonja csapatait Afganisztánból. A dátum más szempontból is szimbolikus: Afganisztán lerohanásának hivatalos indoka a terrortámadásokat elkövető al-Kaida felszámolása volt, tekintettel arra, hogy az al-Kaida az ekkoriban a tálibok uralma alatt álló, teljesen elszigetelt Afganisztánban építette ki bázisait, és képezte ki terroristáit. A terv első fázisát viszonylag gyorsan letudták: a tálibok hatalmát javarészt légierővel viszonylag rövid időn, pár hónapon belül sikerült megtörni.
2009 januárjában, Barack Obama beiktatására időzítve három részes cikksorozatban dolgoztam fel az afganisztáni háború addigi történéseit, a kezdeti gyors sikerektől George W. Bush nehezen magyarázható döntéséig, amivel valamennyi amerikai csapatot az eredeti cél elérése után is az országban hagyott, mi több, még nemzetközivé is tette a konfliktust a NATO bevonásával egészen Obama még megmagyarázhatatlanabb küldetéséig, amivel az általa elhibázottnak tartott iraki háborúval a szerinte "igazságos" afganisztáni háborút helyezte szembe, és ahol, becsületére legyen mondva, első elnöki ciklusában komoly csapaterősítésekkel igyekezett célt érni.
Obama háborújának kellős közepén, 2011-ben egy NATO-szervezésű sajtótúra keretében hat napot eltölthettem az országban. Az ilyen túrákon nyilván azt mutogatják, amire büszkék lehetnek, de akkor és ott pont volt is mit. Kabulban kísérőink, ha vonakodva is, tudomásul vették kattanásunkat, hogy páncélozott terepjárók és testőrök nélkül is szeretnénk mászkálni az utcákon. Bamizsánba, a hazarák lakta tartományba, ahol ekkor már a turizmus fellendítésében gondolkodtak, csak egy homokvihar miatt nem jutottunk el. Eljutottunk viszont Kandahárba, a tálib lázadás központjába is. Igaz, ott már fel se merült, hogy akár páncélozott Toyotával elhagyhatnánk a bázist.
A túra során az biztosan kiderült, hogy az afganisztáni beavatkozásnak két elnyomott csoport, a még Kabulban is félnomád körülmények között élő, a szunnita többségtől eltérően síita hazarák, illetve általában a nők nagy nyertesei voltak. Egyik vendéglátónk, Hassina Syed, a kevés afgán üzletasszonyok egyike, szállásunk, az egykor Oszama bin Laden egyik nejének is otthont adó Gandamack Lodge tulajdonosa egyik beszélgetésünk során azt nevezte a legbiztatóbb jelenségnek, hogy "míg két éve [2009-ben] alig lehetett iskolás lányokat látni az utcákon, most minden szünetben ellepik az iskolák környékét, a tanítás után pedig nagy csoportokban mennek haza". Mindezt egy olyan országban, ahol a nők elnyomása, tárgynak tekintése mélyen gyökerezik a törzsi kultúrában.
A legfelemelőbb élményünk is egy lányokat nevelő árvaházban ért, ahol megismerhettük Mabubát, a nurisztáni lányt, akire egy barlangban találtak rá, és aki ekkor már öt nyelven beszélő diákja volt egy amerikai egyetemnek. "Egy tanult nő ezer katonával is felér" - mondta a túránkat megelőző brüsszeli fejtágítón egy brit NATO-diplomata, akire amúgy inkább volt jellemző a cinizmus, mintsem az ilyen csöpögős lelkesedés.
Most szombaton, alig több mint négy hónappal az amerikai csapatok tervezett kivonása előtt Kabulban, ahol tíz éve még kísérők nélkül merészkedtünk az utcára egy német és egy cseh újságírónővel, ennek a két elnyomott csoportnak a metszetét érte brutális terrortámadás. Nyolcvan, 11-18 év közti hazara lány vesztette életét a merényletben, melynek célpontja egy iskola volt.
Az afgán kormányerők az elmúlt tíz évben nemhogy átvenni, de megtartani se tudták a korábban úgy-ahogy pacifikált területeket. Az AP legfrissebb térképén az ország részeit három kategóriára osztották:
- ahol a tálibok az urak;
- ahol harcok folynak a terület ellenőrzéséért;
- ahol vagy a kormányerők, vagy senki sem kontrollálja a területet.
Afganisztán múltja, legyen szó közelmúltról vagy történelmi időkről, szintén nem ígér sok jót. 1992-ben, amikor három évvel a szovjet csapatok kivonulása után a mudzsahedinek végleg legyőzték az ország kommunista kormányát, a győztesek egyből egymásnak estek, és az ország háborúzó hadurak kiskirályságaira szakadt. Nem volt más a helyzet a tálibok legyőzése utáni időszakban sem, egészen addig, amíg az amerikaiak nagy megszálló erővel meg nem erősítették a központi kormányt, melynek léte minden jel szerint kizárólag ezen, az amerikai katonai jelenléten múlik. És aligha lesz más az amerikaiak végső kivonulása után.
A New York Times tudósítója legalábbis vasárnap, amikor sorra járta a hazarák mecsetjeit - az egyik előtt egy talicskába halmozva álltak a szombati merénylet halottjainak véres ruhái - már fogadkozó hazarákkal találkozott, akik maguk között arról mormogtak, hogy beállnak a hazara hadúr, Abdul Ghani Alipur harcosának. "Ha meg akarjuk védeni magunkat, akkor a férfiaknak és a nőknek is fegyvert kell ragadniuk" - nyilatkozta a lap tudósítójának egy hazara napszámos, Ghulam. A társadalmi spektrum másik végén is hasonló véleményen vannak. Arif Rahmani, az afgán parlament egyik hazara képviselője szerint "akár tetszik ez a kormánynak, akár nem, az emberek ki fognak állni magukért, és megteremtik a saját biztonsági erőiket. Minden sarkon, minden utcán fegyveresek állnak majd a kerületükben" - mondta.
Ez persze érthető reakció azután, hogy Kabulban, ahol amúgy a nem hazarák lakta környékeken nehéz úgy mozdulni, hogy ne ütközzön katonába vagy rendőrbe az ember, a robbantás után pár órával már nyoma se volt az afgán biztonsági erőknek. A hadsereg és a rendőrség az előző nap lemészárolt lányok temetését se biztosította. "Ha a kormány nem akadályozza meg ezeket a terroristákat abban, hogy a kerületünkbe jöjjenek, akkor majd mi megtesszük. Én ma csak egy utcai árus vagyok, de ha sokat izélgetnek, én leszek a következő Alipur" - idézi a Times Kaszim Hasszánit.
A szeptember 11-i kivonulás tehát nem az afganisztáni háború, legfeljebb az amerikaiak afganisztáni háborújának végét jelenti majd. Egy olyan háború végét, aminek eredetileg nagyon korlátozott céljai voltak, ám amit azok elérése után valamiért elfelejtettek abbahagyni, miközben azt se sikerült megfogalmazniuk, hogy mit tekinthetnek győzelemnek. 2011-ben, amikor talán a legjobb volt a helyzet, a névtelenül nyíltabban fogalmazó amerikai és NATO-tisztviselők a "kormányzati működés látszatát" tartották elérhetőnek. Most már az is távolinak tűnik. (Címlapkép: HAROON SABAWOON/Anadolu Agency via AFP)