Tina: A rock’n’roll királynője, akit évtizedeken át mindig a bántalmazásáról kérdeztek
Mindig nagy kérdés, hogy mit lehet még elmondani egy legendáról, akinek az élettörténetét már többféleképpen feldolgozták. A most 81 éves Tina Turnerről készült korábban mozifilm és musical, sőt ő maga is három memoárt írt. Az amerikai HBO Max mégis megpróbálkozott ezzel: márciusban mutatták be a Tina című dokumentumfilmet T.J. Martin és Dan Lindsay rendezésében. A páros 2012-ben Oscar-díjat nyert Undefeated című dokumentumfilmjével.
Kifejezett rajongóknak lehet, hogy ez a doku nem szolgál túl sok újdonsággal, viszont mindenki másnak az eddigieknél sokkal teljesebb képet ad a „rock’n’roll királynőjéről,” aki „megtanította Mick Jaggert táncolni”. De a Tina nemcsak összegzésként nagyon jó, hanem azért is, mert tűpontosan ábrázolja a bántalmazás lélektanát és azt a dilemmát, hogy hogyan beszéljünk a kapcsolati erőszak áldozatairól/-val. És persze csodálatra méltó látni, hogy mindazok ellenére, amit elszenvedett, képes volt negyvenen túl, vak hittel küzdeni azért, hogy elérje az álmát: hogy stadionokat töltsön meg. Megcsinálta.
Leírhatatlan hatás
Azoknak, akik az MTV (Music Television, nem Magyar Televízió) fénykora alatt voltak gyerekek, mint én is, abszolút beleégett az agyukba Tina Turner. Ha másért nem is, a már-már komikusan feltupírozott oroszlánfrizura miatt biztosan, a slágereit pedig csak az nem ismeri, aki egy barlangban élt. Magyarországon is nagy sztár volt, többször fellépett Budapesten, és az Én, Tina című önéletrajzával sok könyvespolcon lehetett találkozni. Eléggé közismert volt addigra, hogy Ike Turner verte a házasságuk alatt, és szenzációként kezelték a korszakban azt is, hogy egy 16 évvel fiatalabb férfival él.
Aztán már egyre inkább rocknagyiként kezdték emlegetni (szerintem gyűlöletes ez a kifejezés), az utolsó igazán nagy slágere a GoldenEye című James Bond-film főcímdala volt. A 2000-es évektől kezdve nagyjából visszavonult, régóta Svájcban él a férjével, Erwin Bach-hal, még az amerikai állampolgárságáról is lemondott. Új lemezeket már nem adott ki, és csak a karrierjének 50. évfordulóját ünneplő, kisebb turnéra tért vissza 2008-2009-ben. A 2010-es években aztán több súlyos betegségen is átesett, és amikor visszalátogatott 2019-ben a róla szóló Broadway-musical premierjére New Yorkba, el is mondta, hogy ezzel az úttal elbúcsúzott az amerikai rajongóitól.
Bár a ‘80-as évekbeli stílusa 2021-ben elég idejétmúltnak tűnhet, a hatása akkor és később is óriási volt, hiszen előtte nem sok más fekete pop-rock sztár jutott el erre a szintre. A film elején, az Ike and Tina Turner Revue archív felvételeit látva rögtön az jutott eszembe, hogy mekkora előképe ő napjaink egyik legnagyobb szupersztárjának, Beyoncénak. Ez tetten érhető az eksztatikus gesztikulálásban, a koreográfiákon, az összehangolt jelmezeken, a tánckaron - egyikük sem egyszerűen énekel, hanem a legteljesebb értelemben vett előadóművész.
Az az elemi energia, ami még képernyőn keresztül is árad Tinából a fellépésein, egészen kivételessé teszi. Olyan énekesnőt pedig végképp nem tudok mondani, aki ennyire ismert lenne, és 40 fölött, egy semmi jóval nem biztató helyzetből mégis ekkora sikereket ért volna el.Bár Tina fénykora óta érzékelhető némi javulás, ma is erősen jelen van a popkultúrában a nőgyűlölet, a középkorú és annál idősebb nők lenézése és elértéktelenedése (és persze a rasszizmus, de ebben a filmben arról esik a legkevesebb szó). Ő maga abszolút nem visszatérésként gondol a karrierje második felére, hanem a kezdeteként, hiszen akkor talált igazán magára. Szerinte Tina Turner valójában csak azzal született meg, hogy önálló előadóvá vált, és elég élesen stílust váltott.
A művésznevet egyébként még Ike adta neki, a megkérdezése nélkül - és ez volt az egyetlen, amit a közös sikereik után a válásukkor megtarthatott. Az exférjé maradt minden vagyon, pénz és jog, de Tina ehhez az egyhez ragaszkodott (az eredeti neve Anna Mae Bullock). Az utóbbi években még mindig számos példát láthattunk arra a zeneiparban, hogy női előadókat megpróbálnak teljesen megfosztani a szerzői jogaiktól és a bevételeiktől. Legutóbb épp a szintén szupersztár státuszú Taylor Swiftet, de sokan beszéltek már erről interjúkban Kelistől Fiona Apple-ig.
Pandóra kíméletlen szelencéje
Martin és Lindsay öt tematikus blokkra bontották a kétórás filmet, ettől függetlenül viszonylag lineárisan haladunk végig Tina élettörténetén. Az énekesnővel és a többi megszólalóval - újságírók, ügynökök, kollégák, barátok - az interjúkat 2019-ben vették fel. Igazán erőssé az teszi a filmet, hogy nagyon sok archív felvételt használ, köztük rengeteg olyat, amely megmutatja, hogy az abúzus témája mennyire uralta az egész további karrierjét - bármennyire is szerette volna maga mögött hagyni.
És ez, hogy hogyan helyezzük el valaki élettörténetében a kapcsolati erőszakot, olyan kérdés, aminek most, a #MeToo korában is bőven van relevanciája. Mennyi súlyt kapjon? Hogyan keretezzük: áldozat vagy harcos túlélő? Hogyan beszéljünk az öngyilkossági kísérletről? Ha nem hozzuk szóba ezeket, az is baj, mert furcsán ott lebeg az egész fölött. Ráadásul attól még, hogy ezt a témát égetően fontos a közbeszéd részévé tenni, nem biztos, hogy az a nő, akivel ez megtörtént, és egyszer elmesélte, akar vagy tud róla beszélni, újra és újra. Még akkor sem, ha ezzel erőt ad másoknak.
Tina Turner legelőször 1981-ban a People magazinnak beszélt a nyilvánosság előtt arról, hogyan bánt vele a férje valójában - mert nem meglepő módon erről korábban senki sem tudott. Miközben álompárnak hitték őket, otthon pokoli dráma zajlott, és ennek csak a gyerekek voltak a tanúi. Az interjút készítő Carl Arrington megszólal a filmben, sőt az eredeti hangfelvételből is hallunk részleteket.
Az énekesnő úgy gondolta, ha elmeséli ezt, akkor az emberek nem sírják többé vissza az Ike és Tina párost, és könnyebben veszik majd a stílusváltását, aztán elfelejtheti az egészet. Ehelyett ez a téma igazi Pandóra szelencéjévé vált: mindenki erről akarta kérdezni, még 10-20-30 évvel később is. Azért írta meg az első memoárját, majd később azért egyezett bele a megfilmesítésébe is, mert ugyanezt remélte tőlük. Minden egyes alkalommal úgy gondolta, hogy utoljára elmondja az Ike-sztorit, aztán nem fogja érdekelni többé az embereket. Nem lett igaza.
Nemcsak a bántalmazott nő skatulyáját lehetett iszonyú nehéz viselni, hanem azt is, hogy csinálhatott bármilyen sikeres, gigantikus világ körüli turnét, bármekkora slágert, mindig csak Ike-hoz és a vele való kapcsolatához kanyarodtak vissza a kérdések.Amennyire a visszaemlékezésekből rekonstruálni lehet, Ike tisztában volt azzal, hogy Tina mekkora őstehetség, és rettegett attól, hogy a korábbi énekeseihez hasonlóan ő is elhagyja a zenekart, ezért igyekezett minden módon magához láncolni. Ezért kezdett vele szerelmi kapcsolatba is, mert úgy még több hatalmat gyakorolhatott fölötte. Az énekesnő pedig annyira hálás volt, amiért lehetőséget adott neki, a szegény déli csitrinek, és annyira nem akarta megbántani, hogy több mint 15 évig tűrt.
Tina Turner a kínzás szót használja, és egy percig sincs okunk kételkedni abban, hogy ez testileg és lelkileg is az volt számára. Ike először akkor verte meg, amikor a közös gyerekükkel volt terhes. Az abúzusnak gyorsan kialakult a menete: amikor a fellépés után hazaértek, Ike először valami kemény tárggyal (például egy vállfa akasztós felével) megverte Tinát, aztán szexelt vele. Az énekesnő nem fogalmaz így, de a körülmények ismeretében nem sok kétségünk lehet afelől, hogy ez az esetek többségében nemi erőszak volt.
Szenzáció, együttérzés nélkül
Mai szemmel megdöbbentő látni, hogy a ‘80-as, ‘90-es években mennyire nem alakult még ki, hogy a kapcsolati erőszak témájához hogyan kellene közelíteni: mindenki gondolkodás nélkül ugrott rá, és minél szenzációsabb részletekre hajtott. Nem állítom, hogy ma sokkal előrébb járnánk, de azért annyira érzéketlen kérdéseket, amiket akkor sorozatban feltettek neki, ma már talán a legócskább bulvárlap sem engedne meg magának.
Az sokszor elhangzik, hogy milyen súlyos traumákat okozott Tina Turnernek a bántalmazás. Konkrét diagnózisról nincs szó, de ilyen esetekben gyakran alakul ki poszttraumás stressz-zavar (PTSD) az áldozatoknál. A PTSD egyik jellemzője az, hogy ahányszor emlékeztetik az illetőt a traumára, ő ugyanazt a fájdalmat éli át, amit akkor érzett, amikor megtörtént.
Pont emiatt elképesztően súlyos az a rész, amikor egymást követik az archív interjúrészletek, és kivétel nélkül mindegyikben újra és újra arra kérték az énekesnőt, hogy idézze fel élete legborzalmasabb időszakát. Például válaszoljon arra, hogy „a pokolban melyik volt az abszolút legrosszabb momentum?” Bár Tina erején felül próbált udvarias és profi maradni, azért látszik, hogy meg-megrándul az arca, megfeszül a teste, és iszonyúan próbál uralkodni magán.
A legszívszorítóbb az a jelenet, amikor két percet kér egy interjú közben, mert már Ike neve hallatán is hőhullámai lesznek, és az asszisztensei legyezik az arcát, hogy lenyugodjon.
Eleget beszélt
Vizuálisan az egyik kedvenc megoldásom az volt, hogy a gyerekkori otthonát és az Ike-kal közös házukat lakatlan, elhagyatott állapotukban mutatták, ami egyszerre fejezi ki az ürességet, a magányt, a szomorúságot, amit Tina Turner átélhetett. Ezzel viszont a több tízezer, mindenféle nemzetiségű és korú, zokogó-őrjöngő rajongóval teli arénákat állították szembe, ahol végül is megkapta az az elismerést, amit máshol nem.
A Tina többnyire jó kritikákat kapott, néhány cikk viszont megjegyezte, hogy a gyerekeivel való kapcsolata eléggé kimaradt a filmből. Egyedül az első, vér szerinti fiától, Craig Browntól vágtak be részleteket egy régi interjúból, miközben a két nevelt fia és az Ike-kal közös fia is él még. Az azért kiderül, hogy amíg el nem vált, addig is elég kevés időt tudott a gyerekeivel tölteni, egy évben kb. 4 hónapot, mert Ike hajcsár volt a munkában.
Érdekes, amikor arról beszél, hogy az anyjától, aki gyerekkorában elhagyta a családot, sosem kapott figyelmet és szeretetet. Ezt kicsit más formában, de ő is megismételte, hiszen ő sem igazán volt jelen a gyerekei életében, felnőtt korukban pedig még inkább eltávolodott tőlük.
Ha már hiányérzet, akkor örültem volna, ha valamivel kevesebb Ike-ért cserébe kicsit többet kérdezik arról, hogyan tanult meg újra bízni a férfiakban (a férjéről csak a nagy love storyt kapjuk, de azért annyira nem lehetett egyszerű), hogyan építette fel újra az önbizalmát és egyáltalán önmagát. Hogyan gondolt magára művészként, hogy nézett ki nála az alkotói folyamat, mennyire volt maximalista? Vagy akár a barátságairól, vagy arról, hogy mi van vele most. De attól tartok, ezt már nem fogja elmesélni, mert ezzel a filmmel az egész világnak megüzente: eleget beszélt az életéről, a hátralévő éveiben már egyáltalán nem akar visszatekintgetni.
(A dokumentumfilm a magyar HBO GO-n sajnos nem elérhető.)