A rózsaszín izzadtság után pofáncsap a szexuális zaklatás, aztán nem marad más, csak a magány

Sylwia, a Sweat főszereplője élhetne Budapesten is, de akár Londonban vagy bárhol máshol a világon, semmi jelentősége nincs annak, hogy ő egy lengyel lány Varsóból, ahogy annak sincs különösebb jelentősége, hogy az egyébként svéd, de Lengyelországban élő és dolgozó rendező, Magnus von Horn a filmje főszereplőjét fitnesz-influenszerként mutatja be. Mert bár első ránézésre úgy tűnhet, ez egy újabb olyan film, ami a közösségi média árnyoldalairól szól és az instasztárokat kritizálja, később kiderül, az influenszerkedés csak egy eszköz, amivel meg lehet mutatni, mennyire rohadtul szomorúan és nyomorúságosan magányos mindenki.

„Elbűvölnek az érzelmi exhibicionisták, valószínűleg azért, mert a spektrum másik oldalán állok” – mondta a CNN által idézett interjúban a film rendezője, Magnus von Horn, aki Sylwia karakterét valódi, snapchates fitnesz-influenszerekről mintázta. „Nem tudtam abbahagyni, folyamatosan ezeket a fitnesz-motivátorokat néztem, ahogy az életükből valóságshow-kat gyártanak. Úgy éreztem, valamennyire már ismerem őket, annyi mindent osztottak meg a mindennapjaikból. A kutyáról és a gumijátékáról készült húsz videó közé néha beszúrtak egy érzelmes beszédet a szerelmi problémáikról. Egyszerre gyűlöltem és imádtam őket.”

Rózsaszín izzadtságból szexuális abúzus

Az előzetes alapján arra számítottam, ez a film minden, korábban hússzor elmondott klisével együtt ismét a számba rágja majd, hogy mennyire üres, két lábon járó reklámok az influenszerek, hogy a közösségi média csak egy szépen berendezett csillogó kirakat. Sőt, a film első részében valóban ezt kapjuk: egy varsói plázában ugráló, Rogán Cecília külsejű, Dukai Reginával kevert Rubint Rékát, amint edzést tart egy kisebb tömeg előtt, akik rajongva, már-már vallásosan imádják őt, és életük sikerének érzik, ha közös szelfit készíthetnek vele. Sylwia közben a tökéletes alakjával, a tökéletes lófarokba fogott hajával, a tökéletesen rózsaszín sportmelltartójában az influenszerektől megszokott, semmitmondó frázisokkal dobálózik, energiáról és önelfogadásról beszél, „azzal a testtel dolgozzatok, amitek van, ne azzal, amilyenre vágytok”, mindenki együtt izzad, mindenki szeret mindenkit. A rózsaszín izzadtság a film felétől viszont átvált valami sokkal nagyobb borzalomba.

Gyorsan összefoglalják nekünk, milyen egy tipikus influenszer, aki a rózsaszín körmeivel és egy kis méretű kutyával él egy újépítésű lakóparki lakásban, ahonnan tízpercenként posztol arról, hogy lift helyett a lépcsőt használja, hogy milyen turmixot csinál szponzortermékekből, vagy hogy milyen reklámajándékokat kapott. Halál unalom az egész, mindenki látott már ilyet, aki akár csak egyszer kattintott bármelyik magyar celeb Instagramjára.Aztán kiderül, hogy Sylwiát nemcsak a hatszázezer követője figyeli folyamatosan, hanem egy lakása előtt parkoló autóban maszturbáló férfi is.

A néha kicsit dokumentarista stílusban és kézikamerával forgatott jelenetek, az indokolatlannak tűnő lassúság és a komor, hideg színek miatt eddig a pontig is volt valami megmagyarázhatatlan feszültség. A maszturbálós jelenet után azonban, ahol egy adag kutyaszar is előkerül, folyamatosan azt vártam, hogy valaki váratlanul megtámadja a főszereplőt, vagy történik valami baleset. Végül aztán ennél is durvább fordulat következik, mert amikor úgy tűnik, hogy Sylwia végre megszabadul zaklatójától egy másik férfinak köszönhetően, utóbbi talán még az előzőnél is ijesztőbben és undorítóbban kezd viselkedni. Úgy mutatják be egy másfél perces jelenetben a szexuális abúzust, hogy az talán annál is jobban felzaklatja és pofán csapja az embert, mintha konkrét fizikai erőszakot láttunk volna.

Marad a magány

És ezen a ponton kezd ha nem is izgalmassá, de érdekessé válni a film, bármennyire is hoz ezek után sokszor megkérdőjelezhető döntéseket a főszereplő, aki nem sokkal később egy újabb, totálisan abszurd szituációban találja magát az első zaklatójával. Egy olyan férfival, aki tökéletesen hozza a közép-kelet-európai nyomort a lelakottságával és elhízottságával, a legalább harmincéves autójában ülve. Egy olyan férfival, aki azt mondja Sylwiának, ők ketten nagyon is hasonlítanak egymásra, mert ugyanarra vágynak: valakire, aki fogja a kezüket.A főszereplő arcáról képtelenség leolvasni, hogy fél, szánakozik, szomorú vagy kétségbeesett, szinte totálisan érzelemmentesen kezeli a helyzetet, de nemcsak ezt, minden más, a filmben bemutatott helyzetet is, ami nem az edzés vagy az influenszerkedés körül forog. Akkor sem tudni, hogy mire gondol, amikor összefut egy régi osztálytársával, aki egy perc után rázúdítja a vetélése történetét, hogy újabb egy perccel később közös szelfit kérjen. Egyedül akkor szakad ki valami minimálisan is értelmezhető érzelem Sylwiából, amikor összeveszik az anyjával utóbbi születésnapján egy alulméretezett panellakásban, ahova egy túlméretezett tévét visz ajándékba, hogy azon a saját edzősvideóját mutogassa a családtagoknak, akik közben homofób megjegyzésekkel, illetve a mindenki által jól ismert „igyál még” és a „nem fogy a felvágott, egyél még” mondatokkal dobálóznak.

A film végén aztán, amikor már sírva beszél arról egy tévéstúdióban, hogy „gyenge és szánalmas” akar lenni, mert „a gyenge és szánalmas emberek a legszebbek”, pár percig azt hihetjük, hogy az őt ért traumák valamit végre nagyon felszakítottak benne, és ezek most igazi érzelmek, Sylwia egy tizedmásodperc alatt vált át önpromóba és kezd vigyorogva reggeli edzést tartani. Nem derül ki, hogy milyen valójában, mit gondol, mit érez. Marad a hatszázezer követővel teli magány.

A 2020-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Sweat című film itthon július 8-tól látható a mozikban.

(Nagy kép: Mozinet Ltd.)