Na, Kántor fiam, te merre?

„A vers soha nem vallomás, amely a patetikus vagy tragikus regiszterben a lélek legmélyebb titkait tárja föl, hanem tapogatódzás valami felé, valami önkimagyarázás felé, valami megfoghatatlannak a tisztázása felé. A legtöbb Kántor-vers tépelődés, amelynek formát adó föltétele egy hallgató, odahallgató, meghallgató barát jelenléte. Ez a jelenlét szabályozza a kommunikációs helyzetet: nem kell mindent elmagyarázni, a barát – az olvasó – sok mindent tud már; nem kell határozott léptekkel haladni valami cél felé, vissza lehet lépni, lehet újrakezdeni. A tárgyválasztás lehet mindennapi, akár banális; bármi elindíthat egy baráti beszélgetést” - írta Radnóti Sándor pár éve Kántor Péter verseiről, amelyekkel a költő tegnapi halála után kicsit másképpen beszélgetünk majd.

A Kossuth tér mellett lakó folyami költőnek van jól megírt pályaképe és terjedelmes szakirodalma, ezek helyett csak egy verset idézek, az a címe, hogy És ha mégis.

És ha mégis úgy volna,

ha Menny lenne és Pokol lenne,

s mikor az ember odamenne,

egy nyájas öreg Úr szólna:

Na, Kántor fiam, te merre?

Emitt tisztább a dunyha,

amott ízesebb a konyha,

s még ilyeneket sorolna,

ő maga dehogyis terelne,

minek is befolyásolna,

egy pártsemleges öreg Úr,

amolyan hajléktalan-forma.

Te válassz, fiam! – különben

nincs az egésznek értelme.

S akkor én: Rágyújthatnék, Uram?

S akkor ő: Of course! Hát persze!

A feleségem meg azt mondaná,

amit, ha habozok, mindig szokott:

Nem vagy eléggé határozott!

Mert ő nem szeret vacillálni.

Mintha múlhatna ezen bármi.

De most ne kezdjük ezt elölről megint! –

sziszegném szerelmesen neki.

Jó, emitt tisztább a dunyha,

és amott ízesebb a konyha,

de ami az Olvasót illeti,

mert Olvasó biztosan volna,

csak úgy menne, úgy mehetne

költő Pokolba vagy Mennybe,

az Olvasó csak olyan volna,

emitt fanyalogna, korholna,

bókjába sértést burkolna,

amott dunyha alatt horkolna.

A feleségem meg azt mondaná –

de most ne kezdjük ezt elölről megint!

Tegyük fel, mégis úgy volna,

hogy az ember csak odamenne,

ahol a Menny és Pokol lenne,

az Oktogonon vagy a Köröndnél,

s egy nyájas öreg Úr szólna:

Na, Kántor fiam, döntöttél?

Mintha múlhatna bármi ezen!

S akkor én, végre, nagy nehezen:

Balassi–Stollár sarok, Uram.

S akkor ő: Of course! Hát persze!