Azt mondod, vége lesz a világnak, dehát drágám, már vége van

augusztus 6., péntek 9:28
  • A legjobb új film, amit idén nyáron láttam, nem is film.
  • Illetve pont, hogy végülis az.
  • Hogyan lehet bemutatni a világot, amiben nem nagyon történik más, mint hogy képernyőket nézünk, közben a lelkükben semmivel sem lett kevesebb a dráma?
  • Ez Bo Burnhamtől az Inside a Netflixen.

Bo Burnham Inside című műsora óriási mozgóképes teljesítmény. A nehézkes megfogalmazásnak két oka van. Az egyik, hogy tényleg nem könnyű beszorítani a hagyományos műfaji keretek közé azt, amit a youtuber-komikus-zenész-filmrendező művelt. Mivel komikusról van szó, aki vicceket is mesél benne, ezért lehet önálló estnek (comedy special) nevezni, aminek gerincét dalok adják. Youtube-os szemmel lehet akár művészi szintre emelt videóesszének is látni. És mivel filmnyelvi eszközök egész arzenálját veti be, egyáltalán nem túlzás az sem, ha nagyjátékfilmnek nevezzük. Már csak azért sem, mert Amerikában tényleg elkezdték moziban is vetíteni.

A másik ok, hogy az Inside tényleg óriási teljesítmény. Bo Burnham egymaga írta meg a szöveget és a dalokat, ő az operatőr, a világító, a díszlettervező, a rendező, a főszereplő és a vágó is. Mindent ő ad elő, mindent ő készített.

Végig egyetlen szobában, egyedüli szereplőként.

A műsor pedig arról szól, hogy el tudja-e készíteni ezt a műsort.

Mi a film, ha nem ez

Első hallásra semmi nincs, ami ebből filmvászonra kívánkozik, ha szabad ilyen menthetetlenül boomer kifejezést használni. Közben éppen a bezártság és az egyedüllét azok a témák, amik ordítanak azért, hogy valaki érvényesen meséljen róluk mozgóképen.

Az utóbbi években heves popkulturális vita bontakozott ki akörül, hogy egyáltalán mi számít filmnek. Martin Scorsese emelte a legmagasabbra azok zászlaját, akik szerint a Hollywoodot leuraló Marvel-produkciók már nem is filmek, hanem végtelenített vidámparki kontentfolyam. Bármikor szívesen meghalok azon a dombon, hogy Scorsesének igaza van, és a testemmel védeném az utolsó épen maradt képkockát is a harisnyás mesehősök nyomasztó rohamaival szemben. Ettől még érzem, hogy nincs messze az idő, amikor ez a kérdés már nem sokat fog számítani.

Bár az alkotónak aligha volt ilyen szándéka, az Inside éppen olyan produkció, ami kettéhasítja és lényegtelenné teszi ezt a vitát. Burnham egyedül, egyetlen szobában létre tudott hozni valamit, ami nagyobb vizuális élmény, ráadásul szórakoztatóbb is az utóbbi idők legtöbb nagy filmjénél, közben a legfontosabb kérdésekkel foglalkozik. Már ha lehet ilyen nagy szavakat használni egy kabaréestre, aminek egyik jelenetében marxista zoknibáb szerepel, egy másik pedig a basic instás lányokat parodizálja.

Anyanyelvi szinten internetül

Nem véletlen, hogy egy olyan alkotónak sikerült ezt összehozni, aki az interneten nőtt fel. A most 30 éves Burnham 16 éves amerikai kisvárosi tiniként kezdett Youtube-videókat készíteni. Azóta feltöltött számolatlan vicces videót, volt több komikusi estje, rendezett filmet, írt dalokat, a legváltozatosabb műfajokban próbálta ki tényleg irigylésre méltó tehetségét.

A fiatalokról szóló filmekből a legtöbbször pont ez hiányzik. Általában olyanok készítették eddig, akik nem beszélik anyanyelvi szinten az internetet, csak utólag nőttek bele. Ez önmagában nem baj (Steven Spielberg sem volt dinoszaurusz, mégis elég jó lett a Jurassic Park), de szinte mindig érződött a végeredményen a külső nézőpont. Bo Burnham számára viszont a reakcióvideók és önvlogok szuper-önreflektált, eksztatikusan depressziós világa nem valami egzotikum, amit be kell mutatni vagy amin el kell borzadni, hanem olyan természetes kellékei a mindennapoknak, mint, édes fiam, nekünk a kilencvenes években a buszmegállók voltak. Így pedig nem a Black Mirror nézőpontjával tekint erre a világra,

sokkal inkább arra érzékeny, hogy valójában milyen ebben élni.

A White Woman's Instagram című szám így valójában nem egyszerű gúnyolódás az instás lányokon. A paródiabetét közepén Burnham empatikusan fordul feléjük, és ahol minden más komikus tovább gúnyolódna, ő pont, hogy leveszi az instás képkivágást, és magához öleli az embert a sok basicség mögött. A Welcome to the Internet bizarr cirkuszi hangulata pontos lenyomata annak, mi történik az agyunkkal, miközben minden irányból bombázza a kontent. Jeff Bezoshoz pedig még soha nem írtak ilyen szép indulót:

Az Inside csúcspontja az All Eyes On Me című szorongáshimnusz, amit egy kritika érzékletesen Edvard Munch Sikoly című festményének modern változataként írt le.

You say the ocean’s rising
Like I give a shit
You say the whole world’s ending
Honey it already did
- énekli Burnham a dalban. Utóbbi két sor pedig arról, hogy a világ már véget ért, a film tételmondata lehetne.

Nem a koronavírusról szól

Az Inside-ban egyszer sem hangzanak el a pandémia, a koronavírus, vagy karantén szavak, és nem csak azért, mert túl egyértelmű lenne. Azért is, mert olyan változásokról szól, amik már korábban lezajlottak.

A bezártságban csak beteljesedett a változás.

Bo Burnham ugyanakkor olyan hitelesen ábrázolja az izolált ember depresszív megzuhanását, hogyan sokan zavarba jönnek attól, mit is látnak valójában. Mentális egészsége valóban nem volt mindig rendben: 2016-ban visszavonult a nyilvános fellépésektől, mert pánikrohamai voltak. Éppen 2020 elején készült visszatérni.

Sok nézőben talán elsőre nem is tudatosul, hogy itt egy produkciót néz, aminek minden egyes pillanata pontosan megtervezett, magas színvonalú filmes-előadói-zenei eszközökkel megvalósított előadása a bezártságnak, de nem a bezártság maga. A tökéletesre csiszolt betétek között Burnham megmutat látszólag keresetlen pillanatokat arról, hogyan készül a mű, amitől a hangulat intimebb lesz - miközben ezek a pillanatok éppen annyira az előadás részei, és a természetességük éppen olyan megtervezett. Az előadó Burnham elsírja magát a kép előterében, és a néző együttérez vele, de az operatőr Burnham közben lassan ráközelít a szobában lévő másik kamera képére, hogy a rendező Burnham emlékeztessen:

ez egy műsor.

Közben mit jelent egyáltalán szerepet játszani, és hol kezdődik a produkció akkor, amikor minden ember minden nap szerepeket játszik a telefonja kamerájának?

Az internet megette a lelkünket. És közben kinevelte azokat az embereket, akik el tudják ezt mesélni.