Amikor sorra nyíltak egymás után a puszta közepén az elektromos távirányítású kapuk, egy fél pillanatra azért eszembe jutott, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park valójában a magyar Jurassic Park, csak ez nem annyira veszélyes hely, mint John Hammond klónozott dinoszauroszokkal teli szigete. Legalábbis nem tűnt úgy, hogy pisilés közben attól kéne rettegnem, hogy rám töri az ajtót egy őstulok. Pedig a jurassicparkos hangulatot tovább erősítette, hogy diszkréten logózott dzsippekkel lehetett csak megközelíteni az emberektől mesterségesen elzárt területen élő, vagyis félvad állatokat. De mivel azok már akkor azonnal elkezdtek az ellenkező irányba mozogni, ha csak feléjük néztünk, vagy arra gondoltunk, hogy feléjük fogunk nézni, a hortobágyi pusztaszafarinak valójában inkább olyan volt a hangulata, mintha unikornisra vadásztunk volna. Igaz, unikornis-szart még senki sem látott, legalábbis nem tudta bizonyítani, hogy az egy unikornis-szar, nekem meg fotós bizonyítékom is van arról, hogy a hortobágyon tényleg élnek, de legalábbis ürítenek néha vadlovak.

Teljesen váratlanul ért, hogy a hétfői napomat a Hortobágyon töltöm majd, alig három nappal előtte tudtam meg, hogy elmehetek egy pusztaszafarira, hogy az őstulkok és a darvak meglesése között a helyi csárdában minibográcsból egyem a gulyást. Egy ilyen lehetőségre épeszű ember nem mond nemet. Arról mondjuk nem szóltak előre, hogy a bejáráson a közmédia stábja is jelen lesz, akik kameráikkal vadlovak híján a megjelent sajtósokat üldözve próbálnak majd vágóképeket gyártani, de végül ez is volt annyira szórakoztató, mint a minibogrács.

Jó, de minek mentem oda?

Mert az elmúlt 2-3 évben Török Zoltán természetfilmes azzal töltötte az idejét, hogy a Hortobágyon feküdt/ült/állt a fűben/sárban/hóban/homokban nevetségesen sok időt, hogy filmet készítsen az itt élő vadlovakról, most pedig megmutatták az újságíróknak is, hogy ez mennyire nem volt egyszerű meló. Bár én csak egy napon keresztül csináltam valami hasonlónak is alig nevezhetőt ahhoz képest, amit Török két és fél éven át művelt, minden csodálatom az övé. Leginkább persze azért, mert bármennyire is órákig voltam ott, ahol a lovak – egy része – él, a Przewalski-lovakból csak néhány távolban mocorgó pöttyöt láthattam.