Tudatmódosítani újhullámos popzenével, egy pesti zsinagógában? Fogd meg a söröm!
2021 figyelmi értelmben szétforgácsolt, feedgörgető, multitaskingoló, hasznos és haszontalan információktól túlcsorduló évében ott tartunk, hogy igencsak nehéz elragadni a figyelmet néhány kellemesen csúszó dallal. Hol van már az idő, amikor a Bohemian Rapsody a puszta magnetikusságával elcsavarta a világ fejét?
A popzenében szép lassan tényleg megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, exponenciálisan tolódni kezdett az ingerküszöb, és egyre többen kezdték érezni az előadói oldalon, hogy akárhogyan is, de egy lapáttal rá kell dobniuk az érdeklődés fenntartására. Sinead O’Connor 1992-ben már II. János Pál pápa fotóját tépte ketté élő adásban, Prince átnevezte magát egy szimbólummá, Janet Jackson mellbimbója sem tervezetlenül villant elő a Super Bowl-on, ma pedig már felhőkarcoló méretű Travis Scott tart élő koncertet a világ legnépszerűbb videojátékának virtuális univerzumában. Kanye West pedig időről időre őrültet játszik, bár ez lehet, hogy tényleg true story, bro.
Miután a zeneipart végérvényesen behálózta a marketing ragacsos hálója, amiben reklámügynökségi kreatívok vergődnek azon, hogy minél eredetibb ötleteket rázzanak ki magukból, egy váratlan csavarral végül bekövetkezett az, hogy a számtalan PR-húzás sűrűjében újra felértékelődött a lényeg: az önmaga miatt elismerésre méltó zenemű. Mert ideig-óráig mindenki megvehető kilóra, de a kérdés az, hogy vajon hetek, hónapok, évek múlva is elővesszük-e azt a dalt, amit ránksóztak valamilyen pszeudotörténéssel.
A budapesti lakosság kíváncsibb halmazának nagy szerencséjére, a fővárosba érkező MTV EMA díjátadónak megterítő koncertsorozatba november 7-én vasárnap két olyan énekesnő jön, akik teljesen újradefiniálják azt, amit eddig gondoltunk az emberi hang határairól.
Aisha Devi, a nepáli-tibeti származású zenész például bevallottan kedvenc lelki tevékenységének, a meditációnak a tapasztalatait építi be dalaiba, és azt mondja, hogy ennek - több mint hat éven át tartó - gyakorlása kibővítette a többi képességeit is. Újszerűen spirituális elektronikáját hátborzongatóan gyönyörű torokéneklése szaggatja meg, ami azt az érzetet kelti, mintha egy távoli galaxis eljegesedett bolygójáról érkezett volna (pedig csak az eljegesedett hegycsúcsairól ismert Svájvban született).
Méltó párja lesz ezen az estén a leginkább futurista népzeneként leírható műfajt művelő Lyra Pramuk, aki saját hangját alakítja digitálisan éteri hangszerekké, és teszi ezt úgy, mintha csak a templomi kórusok emelkedettsége és a - lévén, hogy Pennsylvania után ma már berlini lakos - véget nem érő technóbulik sodrása közötti kapcsolódásokat keresné.
Történik mindez ráadásul a 19. század végén átadott Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, ami a kétezertízes évek közepéig tartó magára hagyatottságát követően nemrég új életre kelt: idén nyáron fejeződött be a renoválása, és a neológ zsidó közösségnek hála ugyan visszakapta eredeti vallási funkcióját, ezen túlmenően koncerteknek és egyéb rendezvényeknek is helyet ad. A zsingagógatér egészen mágikus atmoszférát hordoz magán már nyugalmi állapotában is, el lehet képzelni, milyen képzettársításoknak ágyaz meg akkor, amikor két ilyen földöntúli hangzásokat importáló énekesnő lakja be - illetve hát nem muszáj csak elképzelni, mert el is lehet jönni.
