James Campbell ausztrál gyerekkönyv-író, újságíró könyve A házicukik mókás élete lehet a kisállatra vágyó gyerekek szent grálja, ugyanis a könyv remek kézikönyv azoknak, akik szeretnének házikedvencet, de még nem tudják milyet, és a legnagyobb feladat is hátra van: a szülők meggyőzése.

A házicukik mókás élete egyszerre olyan, mint a Kiskedvencek titkos élete című mesefilm, egyszerre olyan, mint az állatos ismertető, képes kézikönyvek és egyszerre olyan, mint egy Rejtő Jenő könyv. Az illusztrációk pedig, amiket Rob Jones készített, már önmagában szórakoztatóak.

„A popsidörzsi a legviccesebb dolog, amit a kutyák csinálnak. (...) De miért csinálják?

1. Anyukád szőnyegébe törlik a popójukat.
2. Viszket a popsijuk, és így próbálják megvakarni (anyukád szőnyegén).
3. Unalmukban játsszák ezt a kizárólag kutyák számára értelmezhető játékot (amelyhez anyukád szőnyege is kell.)
4. Téged akarnak szórakoztatni ezzel a karácsonyipulyka-tánccal. (Miközben tönkreteszik anyukád szőnyegét.)”

Ahogy viszont a könyv elején is elhangzik ez nem egy biológia könyv, szóval nem kell túl komolyan venni, ugyanis sok benne a kitalált elem, amit a szerző csak a humor kedvéért tett hozzá.

Ha még most is kisgyerek lennék, ez a könyv valósággal nekem íródott volna. Ugyanis gyerekkorom meghatározó élménye, hogy állandóan vágyom valamilyen állatra, de az anyám nem engedni, mert „az állatok koszosak”, apámnak meg bár különbözik az álláspontja anyámétól, nem áll ki mellettem, mert „a végén úgyis neki kellene foglalkoznia vele.”

Ezért mint minden 6 és 10 közötti gyerek, azzal próbáltam betölteni az űrt, hogy legalább 50 plüssállatom volt névvel és hierarchiában elfoglalt hellyel együtt, és legalább ugyanennyi állatos játékom és könyvem.

A könyv óriási fegyvert ad a hozzám hasonló gyerekek kezébe, ugyanis elég jó tippeket ad ahhoz, hogy a háziállatot végletekig ellenző szülőket, hogyan győzzük meg az áhított állatról:

„Ha óriási mázlid van, és a szüleid belemennek: kapsz háziállatot. Hogy olyat kapj, amilyet valóban akarsz, kérj a kívántnál eggyel nagyobbat, eggyel macerásabban tarthatót.”

Tehát ha például hörcsögöt szeretnél, akkor mondd azt, hogy tengerimalacra vágysz, ha tengerimalacot szeretnél, mondd, hogy cicát szeretnél, ha cicát szeretnél, mondd, hogy kutyát szeretnél, ha kutyát szeretnél, mondd, hogy pónit szeretnél.

Tanúsíthatom, hogy a módszer működik. Sosem felejtem anyám első megtörését, amikor a keresztszüleimnél való vendégeskedés során egy aranyhalért könyörögtem, egy héttel később pedig a keresztszüleim beállítottak hozzánk két aranyhallal egy zacskóban. És én megnyugodtam? Természetesen nem. A leghőbb vágyam egy kutya volt, amit meg még álmomban sem mertem elképzelni, de bármit megadtam volna érte, az egy ló.

James Campbell könyve abban is segít, hogy tudjuk, milyen állatot érdemes választanunk az igényeinknek megfelelően. Ugyanis van benne egy ábra, ami igen-nem válaszok segítségével eljuttat minket a tökéletes állatig. Például felteszi a kérdést, hogy mennyi időd van játszani vele, ha pedig azt válaszolod, hogy kevés, akkor a számodra tökéletes állat egy aranyhal vagy egy gyík.

Szintén óriási erőssége a könyvnek, hogy egyáltalán nem kell oldalról-oldalra, lineárisan haladni benne, ugyanis az egész olyan, mint egy útvesztő. Minden oldalon az adott témához kapcsolódóan vannak javaslatok, hogy melyik oldalra érdemes átugranunk, ha az érdekel minket, hogy mennyi egy hörcsög várható élethossza, vagy hogyan vécéznek a házicukik.

De térjünk vissza egy kicsit gyerekkorom történetéhez. Szóval bár nagyon örültem az aranyhalaknak, tisztában voltam vele, hogy ezzel most áttörtem valamit anyámnál, és ezt addig kell tolni, ameddig el nem érem a végső célt, ami a kutya volt. Ekkor már tudtam, hogy bár apám személyében nem találtam szövetségesre, a keresztszüleim személyében nagyon is. Ezért pár évvel később egy újabb keresztszüleimnél töltött vendégeskedés során ledobtam az atombombát: cicát szerenték. Lett is cicám, igaz csak kinti.

Ekkor már úgy éreztem, nem jártam messze a kutyától, de James Campbell módszerével csavartam egyet a történeten: a következő keresztszülős lakomán kijelentettem: hörcsögöt akarok. Mit ad isten, a keresztszüleim rögtön mondták, hogy a szomszédban épp most születtek kishörcsögök, menjek át és válasszak ki egyet. Ekkor jött az áttörés: anyám azt mondta, „inkább legyen kutya, mint állat a lakásban” (nyilván a halakat már elfelejtette, vagy nem sorolta őket állatok közé). Most pedig felnőttként van egy kutyám, amit lakásban tartok és egy lovam, amit lovardában.

Ha lett volna egy James Campbell könyvem, ez az egész sokkal gyorsabban ment volna.

VIGYÁZAT SZÜLŐK! Ha megveszik a gyereküknek ezt a könyvet, biztosan akarnak majd valamilyen háziállatot. A jó hír viszont az, hogy tudni is fogják milyen felelősséggel jár egy ilyen állat, hogyan kell majd bánni vele, és ezzel megspórolhatják az ugye, tudod... típusú szentbeszédeket.