Teljesen lehozza a nézőt az életről, mégis kihagyhatatlan a nápolyi új hullám egyik legfontosabb rendezője, Antonio Capuano 1991-es filmje, a Vito e gli altri (Vito és a többiek). A maga idejében nemzetközi érdeklődést is kiváltó alkotás a Nápoly legszegényebb, legreménytelenebb külkerületében élő utcagyerekek kilátástalan, rideg, letaglózó világát mutatja be, szinte dokumentarista stílusban. Capuano már a film legelején kivonja magát a mesélő szerepéből, ő is csak szemlélő, és nem kerek történetet tár elénk, hanem epizódokból, benyomásokból, nyomasztó flashekből építi fel a filmet. És ami a legszomorúbb: a jelenség, amiről a Vito és a többiekben mesél a rendező, azóta sem szűnt meg.

Capuano nem szórakozik, már a legelső jelenetben világossá teszi, hogy ez nem lesz könnyű menet. Szilveszter van, Nápoly a szokásosnál is hangosabb az egész városban durrogtatott tűzijátékok és petárdák robbanásaitól. A tizenkét éves Vito otthonában vagyunk, ahol az apja épp most irtotta ki a családot, a fegyvert pedig a kisfiúra szegezi. A férfi végül megkíméli az életét, és feladja magát a rendőrségen, Vito pedig rokonokhoz kerül. Azonban új családja is az összeomlás szélén áll, nevelőanyja piti bűnözéssel próbálja megszerezni a napi betevőt, a traumatizált kisfiú pedig gyakorlatilag teljesen magára marad. Hozzácsapódik az utcagyerekekhez, akiknek a napjai lopással, rablással, betörésekkel, és dílerkedéssel telnek.