• Civil kezdeményezésre és az SOS Gyermekfalvak közreműködésével fogadják a fogyatékossággal élő menekülteket és családjaikat Szabadszálláson a Strázsa Tanyán, fizető vendégek helyett.
• Ez a hely sokkal több, mint egy egyszerű menekültszálló: a gyerekeknek iskolát kerestek, gyógypedagógiai fejlesztést biztosítanak nekik, elviszik őket felmérésekre, beszerzik a gyógyszereket, nyelvet oktatnak, programokat biztosítanak.
• A tanya tulajdonosa, Németné Horváth Beáta, aki eddig is fogyatékossággal élőkkel foglalkozott, mindent megtesz azért, hogy aki idejön, megnyugodhasson és biztonságban érezhesse magát.

Bács-Kiskun megyében Szabadszállás tanyavilágába érkezünk, az akácerdővel körbevett Strázsa Tanyára, ahol civil kezdeményezésre fogadnak fogyatékossággal élő ukrán menekülteket és családjaikat.

Bár a gyerekek egy része éppen iskolában van a szomszédos településen, Kunadacson, így is zajlik az élet az egyébként vendégházként működő tanyán. Az ukrán menekült gyerekeket érkezésünkkor Rudi bácsi, az animátor tanítja lovagolni a tanya terápiás lován.

Mások a telefonjukkal és laptopjukkal ülnek a kertben, és a szeretteikkel beszélgetnek, odabent pedig az ebédlőben és az ahhoz tartozó közösségi térben a vendégház egyik dolgozója kosárfonásra tanít egy Kárpátaljáról érkezett magyar nőt, aki látássérült, kerekesszékes édesanyját menekítette ki Ukrajnából.

A tanyára mindenféle fogyatékossággal élő felnőtt és gyerek érkezett. Vannak köztük mozgásukban korlátozottak, autisták, Down-szindrómások, de van egy agyműtéten átesett férfi is. Jelenleg 34-en laknak itt, de a Strázsa Tanya sokkal több mint egy egyszerű menekültszállás.

Négy helyett tizenhárom

A Strázsa Tanya békeidőben vendégházként üzemel, és ha nem tör ki a háború, akkor a két évig tartó járvány után most tele lenne vendégekkel. Csakhogy a vendégház vezetője és tulajdonosa, Németné Horváth Beáta kapott egy telefont, amikor kitört a háború.

„Van egy barátnőm, aki Ukrajnából költözött ide sok évvel ezelőtt. Az ő családja Husztról menekült, és tőlük jött az infó, hogy az utcájukban lévő óvodát átalakították egy központtá, ahova érkeznek fogyatékossággal élő menekültek. Megkerestem őket, szóltak, hogy lenne két anyuka és két kisgyerek. Akkor még arra gondoltam, hogy van egy apartmanunk, és ott elszállásolom őket, mert a vendégház tele lett volna vendégekkel. Az elején azt mondták, hogy ez egy villámháború lesz, és én azt gondoltam, hogy három hét belefér, ennyit az ember bevállal a saját maga lelkéért is. De amikor mentünk volna értük, újra és újra hívtak, hogy még lennének. Végül úgy nézett ki, hogy tizennyolcan jönnek a négy helyett” - meséli Németné Horváth Beáta.

Egy család, akik Harkivból menekültek, végül nem jöttek el Magyarországig, ezért 13 ember érkezett a Strázsa Tanyára március 8-án. Németné Horváth Beáta egy társszervezettől szerzett buszt, és óriási szerencséjükre épp a szomszédos településről, Fülöpszállásról is ment egy fuvar a határra tele adományokkal, így visszafele ők is tudtak segíteni a szállításban.

Németné Horváth Beáta azt viszont látta, hogy ezt egyedül anyagilag nem fogják bírni, ezért több szervezetet is megkeresett, de csak elutasítást kapott. Ekkor jött az első szerencsés fordulat, ugyanis az SOS Gyermekfalvak éppen kereste a lehetőséget, hogy hogyan tudnának segíteni.

„Iszonytató tettvágy volt bennünk. Helyi adománygyűjtéssel összegyűjtöttünk 2 hét alatt 25 millió forintot, a nemzetközi SOS pedig ennél jóval többet. Folyamatosan kerestük azokat a lehetőségeket, ahol jó helye lehet ennek a pénznek. Nálunk sem hely, sem emberi erőforrás nem volt arra, hogy menekülteket fogadjunk, de azt tudtuk, hogy jó partnerekkel vagyunk körülvéve, így biztosak voltak abban, hogy lesz helye az adománynak. A Strázsa tanyával ezért fantasztikus az együttműködés. Náluk van a fogyatékkal élők ellátásának szakértelme, van kapacitás és hely. Nálunk pedig a menekült ellátás szakértelme, a családjukat vesztett gyerekekkel kapcsolatos szakértelem, valamint a pénzügyi megsegítés lehetősége” - mondja Romet-Balla Ágnes az SOS Gyermekfalvak adományozási igazgatója.

Németné Horváth Beáta és Romet-Balla Ágnes már korábbról is ismerték egymást, ugyanis az SOS Gyermekfalvak gyerekei rendszeresen táboroztak a Strázsa Tanyán. Az állami gondozott gyerekekkel foglalkozó szervezetnek köszönhetően így most egy évig érkezhetnek menekültek a tanyára. Még mindig sokan érkeznek a huszti központból, de Németné Horváth Beáta több csoportba is kirakott egy hirdetést arról, hogy fogad fogyatékossággal élő menekülteket. Épp a napokban hívták, hogy lenne egy édesanya, aki Kijevből menekülne 4 fogyatékossággal élő gyermekével, de nem mernek elindulni, amíg nem tudják hová mehetnek. A Strázsa Tanya fogadná őket, de az is kérdés, hogy hogyan jutnak el a határig.

Itt otthonra, támogatásra lelnek

A Strázsa Tanya azonban korántsem olyan, mint a legtöbb menekültszálló, itt nem csak szállást és ételt kapnak a menedékkérők, hanem minden szükségletüket igyekeznek kielégíteni. A gyerekeknek iskolát és gyógypedagógiai fejlesztést intéznek, elviszik őket orvoshoz, beszerzik a szükséges gyógyszereket, elviszik őket bevásárolni és ügyet intézni, miközben mindent elkövetnek azért, hogy jól érezzék magukat és megnyugodjanak.

A Strázsa Tanyán a nap egy közös reggelivel indul, aztán a magyarul tudó gyerekeket elviszik iskolába kocsival a tanya munkatársai.

„Nem Szabadszálláson, hanem a szomszéd településen járnak iskolába, mert ott volt olyan kis létszámú osztály, ahol az enyhén értelmi sérült kislányt is befogadták, aki korábban is integrált iskolába járt. Ami plusz ajándék, hogy Kunadacs vezetése is nagyon nyitott volt. Egy magyar ajkú kisfiú olyan osztályba kerülhetett be, ahol egy évekkel ezelőtt Ukrajnából érkezett magyar tanítónő van. Nagyon megtalálták a közös hangot, és remekül halad a fiú a tanulásban” - mondja Németné Horváth Beáta.

A kunadacsi óvoda is befogadott két kisfiút, az egyikük még magyarul sem beszél. Azonban egy Down-szindrómás kislányt már nem tudtak felvenni a telített létszám miatt, ezért Németné Horváth Beáta felvette a kapcsolatot a pedagógiai szakszolgálattal, és most ő segítenek megfelelő helyet találni neki.

A csak ukránul beszélő gyerekek többségének online tanítás van, ezért nekik nem kellett iskolát keresni, amikor pedig nem tanulnak, akkor Rudi bácsi szervez nekik különböző programokat: lovagolnak, íjászkodnak, kirándulnak, horgásznak.

A tanya munkatársai emellett hozzák-viszik a vendégeket, beszerzik nekik a gyógyszereket, elviszik őket orvosi vizsgálatokra.

„Egy Down-szindrómás kislánynak intéztünk felmérést a Down Alapítványnál, és ott gyorsan ki is jelöltek egy gyógypedagógust, aki online fejleszti a kislányt. Ezen felül mi fizetünk neki másik gyógypedagógust, aki hetente két alkalommal ki is jön hozzá, mivel az egy alkalmat kevésnek találtuk, Ukrajnában is 3 fejlesztést kapott” - mondja Németné Horváth Beáta.

Az autista gyerekeket is elvitték felmérésre, és volt, akivel felmentek Budapestre a Heim Pál Gyermekkórház pszichiátriájára, hogy gyógyszert írjanak fel neki. A felnőttekkel rendszeresen járnak be Kecskemétre a menedékes státuszt megigényelni, de remélik, hogy ez hamarosan a helyi kormányablaknál is intézhető lesz, mert Kecskemét nekik oda-vissza 80 kilométer.

„Tegnap az autóink négy irányba mentek egyszerre, mert az egyik embernek gyógyszer kellett, a másiknak hivatalos ügyintézés, a harmadiknak a gyerekkel volt valami, a negyedik vitte az iskolásokat” - mondja Németné Horváth Beáta.

Éppen ezért szeretnének egy családnyi biciklit is beszerezni, hogy a menekültek szabadabban mozoghassanak és akár egyedül is bemehessenek a faluba.

A konyhában egy asztalra mindig ki vannak pakolva babaételek, ásványvíz, tisztálkodási szerek, nassolni valók, amiket kérdezés nélkül elvehetnek, mert Németné Horváth Beáta szerint nagyon fontos az, hogy ne kelljen mindig kérniük, és ne érezzék kiszolgáltatva magukat a menekültek.

Nemrég a nyelvoktatást is elkezdték, de ennek az elindulásához is nagy szerencse kellett.

„Sok emberrel beszéltem, és először mindenki lelkes volt, de végül senki sem vállalta. Aztán a kormányhivataltól és a munkaügyi kirendeltségtől meglátogattak minket, és egy tolmács érkezett velük, akiről kiderült, hogy egy hete költözött Szabadszállásra. Ő maga is Ukrajnából jött pár éve munkavállalási céllal, így került a munkaügyi kirendeltséghez. Vállalta, hogy heti 3 alkalommal jön és oktatja a magyar nyelvet felnőtteknek és gyerekeknek is. Nagyon jó a hangulat az órákon, csak sokallják a magyar betűk számát” - meséli a tanya vezetője nevetve.

„Ezért komplex az egész program, mert nemcsak idejönnek, ellátják őket és tovább mennek, hanem arra van a tanya berendezkedve, hogy ha itt kell lakniuk fél évig, akkor egy otthonra, egy támogató közösségre lelnek, ahol őket elfogadják és segítik” - teszi hozzá Romet-Balla Ágnes.

Putyinra lőnek Rudi bácsival

Időközben véget ért a lovas terápia, de Rudi bácsit egy percre sem hagyják nyugodni a gyerekek. Rudi bácsi eredetileg tanárként dolgozott, és úgy került a tanyára, hogy a tanya vezetője megkereste, nem foglalná-e le az ukrán gyerekeket, hogy játékosan, értelmesen töltsék az idejüket. Rudi bácsi az a tipikus tanár bácsi, akit minden gyerek azonnal a bizalmába fogad, rajongásig imádják, megkínálják gumicukorral.

Rudi bácsi azt mondja, egy hónapja tanult meg ukránul, mert szinte a nap 24 órájában itt van, és ragad rá a nyelv. Ukránul nem értő fülnek szinte úgy hat, mintha folyékonyan beszélne, de állítása szerint a ragozás még nem az igazi.

Amikor előszedi az íjászfelszerelést, még több gyerek kerül elő a házból vagy fogyatékossággal élő gyerekek által is használható játszótérről, hogy Rudi bácsitól tanuljanak íjászkodni.

A céltáblák körül mindenféle - gyerekek által készített - kilyukasztott rajzok hevernek, amikre Putyint és orosz katonákat rajzolnak.

A tanya vezetője mindent megtesz azért, hogy a gyerekek jól érezzék magukat.

„Volt itt egy lány, aki nem szólt senkihez, nem beszélt, nagyon befelé forduló volt. Megkérdeztem, hogy mivel tudnék neki örömet okozni. Azt mondta, hogy táncolni szeretne, és olyan óriási szerencsénk volt, hogy itt, Szabadszálláson van egy nagyszerű tánctanár, és ő befogadta a csoportjába, és a lány onnantól kezdett kinyílni. A testvére pedig varrni szeretett volna, mert divattervezőnek tanult Ukrajnában, de még éppen csak elkezdte a képzést. Hozattunk neki egy varrógépet, és hívtunk egy varrónőt, aki jó másfél hónapon keresztül hetente három alkalommal tanította” - meséli Németné Horváth Beáta.

A tanya már abban is el kezdett gondolkodni, hogy a felnőtteknek is találjanak munkát, hogy hasznosnak érezhessék magukat. A nőknek például el akarják intézni, hogy dolgozhassanak a vendégház konyháján vagy a nemrég épült, ház melletti konténer mosodában. Sok férfi menekült nincs a tanyán, ugyanis a besorozás miatt leginkább csonka családok érkeznek. Az itt lakó három férfi azonban kitalálta, hogy építenek egy magas ágyást, aminek már meg is van a fakerete, hogy paprikát, paradicsomot ültessenek bele.

Nyugalomsziget a kilátástalanságban

Kezdetben több nehézség is felmerült, többek között a nyelvtudás és az internet hiánya. A nyelvtudás egyelőre annak köszönhetően megoldott, hogy van egy Kárpátaljáról érkezett magyar család, akik tudnak most fordítani a tanya dolgozói és az ukrán nyelvű családok között.

Szintén nem várt nehézséget okozott, hogy a tanyán nincs vezetékes internet, és mivel a menekültek állandóan a telefonjukon lógnak, hogy a szeretteikkel tartsák a kapcsolatot, a rendelkezésre álló legnagyobb mobilkeret hamar kimerült. Most a lehető legnagyobb internetcsomagból hármat is vettek, de Németné Horváth Beáta szerint még valószínűleg ez is kevés lesz.

A bizalom azonban a kezdetekben még ennél is nagyobb problémát jelentett, ugyanis az elsőként érkező csoporttal nagyon nehéz volt a bizalmat kialakítani.

„Nem akarták odaadni az orvosi papírokat meg az útleveleket, de nekünk be kellett jegyezni a szállásnyilvántartásba. Azt hitték, nem kapják vissza. Menedékes státuszt sem akartak igényelni, mert elterjedt az az álhír, hogy a magyar állam nem engedi ki az országból, aki megkapja. Alig tudtuk megmagyarázni nekik, hogy nem így van, és a magyar államnak nem érdeke, hogy itt maradjon 500 ezer ember” - magyarázza a tanya vezetője.

Miután azonban az első csoporttal kiépült a bizalom, az újonnan érkezőkkel már sokkal könnyebb volt, ugyanis a régiek ukránul tudták elmagyarázni az újaknak, hogy minden rendben van.

„Egymást segítő közösséggé váltak. Figyelnek egymás gyerekére, megnyugtatják az érkezőket. A menekültek itt tulajdonképpen segítőkké válnak” - összegzi Németné Horváth Beáta.

Emellett itt nemcsak biztonságban érezhetik magukat, de van idejük arra is, hogy kitalálják, hogyan tovább.

„Rengeteget jelent az, hogy valaki egy ilyen helyzetben meg tud nyugodni, és nyugodtan végig tudja gondolni, hogy mit fog csinálni. És ez a gyerekekbe is átcsorog, ha azt látják, hogy a szüleik nyugodtak. Ez a hely tényleg egy kis nyugalomsziget, ahol le tud mindenki nyugodni” - vélekedik Romet-Balla Ágnes.

Eddig körülbelül 60 ember fordult meg itt, de változatos, hogy ki meddig marad: van, aki csak pár napig, van, aki néhány hétig, de olyan is akad, aki még az első csoporttal érkezett, de még mindig itt van.

„Azt hittük, hogy majd sok átutazó lesz, hogy mennek tovább, és a háború elején tényleg ez volt a jellemző, hogy még volt egy célállomás. A legelején még csak azok indultak el, akiknek volt hova menekülniük, volt pénzük, autójuk. Most a második hullámban azok jönnek, akiknek nem annyira egyértelmű, hogy hova menjenek, menet közben alakulnak ki a lehetőségeik. De hamarosan jön a következő hullám, akiknek már nem lesz hova tovább menni” - mondja az SOS adományozási igazgatója.

Ők úgy látják, hogy a Strázsa Tanyára érkező menekültek 90 százaléka még abban gondolkodik, hogy hazamennek, ha ennek az egésznek vége, mert ott vannak a gyerekeik bejáratott orvosai, gyógypedagógusai, megszokott életük. A kérdés csak az, hogy lesz-e hová hazamenni, ugyanis van a tanyán olyan család, akik itt tudták meg, hogy nullára bombázták a házukat.

Nem volt új a terep

Nem véletlen, hogy Németné Horváth Beáta ilyen jól ért a fogyatékossággal élők nyelvén, ugyanis a Strázsa Tanya szociális szövetkezetként is üzemel, 2010 óta foglalkozik fogyatékossággal élőkkel és megváltozott munkaképességű emberekkel.

2012-ben indítottak értelmi fogyatékossággal élőknek egy önálló életre felkészítő programot, 2015-ben pedig akkreditált foglalkoztatóvá váltak, és ma már 50 főt tudnak foglalkoztatni, akiknek a 80 százaléka megváltozott munkaképességű. Vannak közöttük mozgáskorlátozottak és értelmi sérültek, a Strázsa Tanya éttermében a felszolgálók például Down-szindrómás lányok.

A vendégház bevételéből meg tudtak venni egy házat a faluban, amiben egy lakóotthont hoztak létre, ahol jelenleg 9, hamarosan 11 fogyatékossággal élő munkatárs él önállóan.

„Mi nem nulláról indultunk, mert eddig is fogyatékossággal élőkkel dolgoztunk. Persze nem menekültekkel, de azért vannak átfedések. A kollégák, ha sérült embert látnak, nem csodálkoznak rá, nem nézik ki az ebédlőből. Tudják, hogy rá kell kérdezni, hogy pépesítsük-e az ételt, tudják kezelni a furcsaságokat. Ezeket itt nem kellett megtanulnunk, egy sima vendéglátóhelynek viszont ez nagy nehézséget jelentene” - mondja Németné Horáth Beáta.

A tanya vezetője elmesél egy történetet egy ukrán anyukáról, akinek paralízises ikerlányai vannak, és egyikük értelmi fogyatékossággal él. A kislány rendszeresen elveszti a türelmét, és olyankor kiabálni kezd. Emiatt az édesanya nem mert a többiekkel ebédelni, de végül Németné Horváth Beáta rávette, hogy jöjjön le az ebédlőbe. A kislány dührohamot kapott ebéd közben, de később rájöttek, hogy azért, mert elveszti a türelmét, ha nincs ott előtte rögtön a második fogás, ezért most már nagyon figyelnek rá, hogy a leves után rögtön elé kerüljön a főétel. Németné Horváth Beáta szerint ezek apró dolgok, de az ő életükben nagyon sokat számítanak, mert lehet, hogy utána órákba telik megnyugtatni a kislányt.

A tanya vezetője azt mondja, hogy szíve szerint ezt addig csinálná, amíg tart a háború, és szükség van rá, de segítség nélkül ez biztosan nem fog működni hosszútávon.

Miközben búcsúzkodunk, odajön egy ukrán nő a kárpátaljai magyarul beszélő férfival a tanya vezetőjéhez.

- Lenne egy ismerős család, akik Harkivból menekülnek. Most Budapesten vannak, de pár napra szállásra lenne szükségük. Az óvóhelyen 35 napig alig volt élelmük és vizük, tisztálkodni 35 napig nem volt lehetőségük. Azt mondja a hölgy, hogy azt hitte, sosem látják már egymást, azt sem tudta, élnek-e még. Jöhetnek? - tolmácsolja a férfi az ukrán nő szavait.

-Jöjjenek - mondja a tanya vezetője.”