A Blonde olyan mélyre mászott Marilyn Monroe vaginájába, hogy mást nem is látunk belőle

Képzeljünk el egy 2 óra és 47 perc hosszú videóklipet, amiben néha 4:3 a képarány, néha 16:9, néha fekete-fehér, néha színes a kép, amit néha halszemoptikában látunk, néha homályosan, és bár videóklipnek tűnik, tudjuk, hogy ez egy film, de mégsincs értelmezhető történetvezetés, ahogy értelmezhető párbeszédek sem, csak nagy odafigyeléssel megkomponált, rettenetesen hosszú képsorok, miközben percenként akarnak minket pofán csapni valami ijesztő, undorító vagy szomorú látvánnyal.

Nagyon röviden összefoglalva így sikerült a Blonde, Andrew Dominik filmje Marilyn Monroe-ról, pontosabban leginkább Monroe vaginájáról, amibe a rendezőnek – szó szerint – olyan mélyen sikerült belemásznia, hogy emiatt gyakorlatilag mást se látunk a színésznőből.

Monroe viszonylag sok borzalmat élt át – erőszakot, mentális betegségeket, drogfüggőséget, szexuális zaklatást, megaláztatásokat, súlyos gyerekkori traumákat –, de neki legalább nem kellett végignéznie a Blonde-ot, ami pontosan ugyanúgy és ugyanannyira használta ki őt, mint rengeteg ember életének 36 éve alatt.A velencei filmfesztiválon több mint tíz percig állva tapsolt a közönség a film bemutatója után, ennek ellenére a Blonde a RottenTomatoeson mindössze 50 százalékot, a Metacritic szerint 51 százalékot kapott. A velencei tapsvihart továbbra sem tudom értelmezni – hacsak nem azért tapsoltak, mert végre véget ért a film –, mert a Blonde gyakorlatilag nézhetetlen. Talán csak azoknak nem, akik szeretik a művészfilmnek álcázott, pszichothrillerbe ültetett traumatizáló szoftpornót, sok könnyel, erőszakkal és szexszel.

A Monroe-t alakító Ana de Armas mellét indokolatlanul sokszor láttam a közel háromórás film alatt, legalább annyira indokolatlanul sokszor, mint Lena Dunham mellét a Girls című sorozatban. A probléma csak az, hogy míg a Girls hat évadból és 62 részből álló sorozat, amiben eloszlik Dunham mellének teljes mértékben indokolatlan előkerülése, addig a Blonde továbbra is csak egy film, amiben csodaszámba megy, ha Monroe-t ruhában mutatják.

Persze rá lehet fogni, hogy a rendező ezzel is azt akarta szemléltetni, hogyan használták ki Monroe-t és a testét, de érthetetlen, hogy ezt miért csak úgy tudta bemutatni, hogy ugyanúgy kihasználta Monroe – akarom mondani, Ana de Armas – testét.