Brendan Fraser nagy eséllyel megkapja idén az Oscart, mert eljátszott egy közel háromszáz kilós irodalomtanárt, aki a lakásába zárva öt percenként könnyes szemmel bocsánatot kér, miközben magába töm pár pizzát, több hordónyi csirkeszárnyat és egy-két óriásszendvicset, hogy aztán belehaljon mindebbe. Utóbbi bármennyire is spoilernek tűnik, nem az, mert a film első jelenetét látva már mindenki tudja, hogy ha valaki egy átlagos maszturbálás közben közel háromszáz kilósan kap egy lazább szívrohamot, és magától már felállni sem képes a kanapéról, annak tényleg nincs sok hátra. Darren Aronofsky A bálnában Samuel D. Hunter színdarabját vitte filmre (a forgatókönyvet is Samuel D. Hunter írta), de A bálna nyugodtan maradhatott volna a színházban, már csak azért is, mert ott feltehetően lenne két felvonás között egy kis szünet. Igaz, akkor nem lehetne most körülrajongani Brendan Frasert, amiért a Múmia-filmek meg Az őserdő hőse után eltanulta Leonardo DiCapriótól, hogyan kell hatásosan szenvedni és sírni, hogy végre megkaphassa minden színész álmát, az Oscart.
Aki látott már Aronofsky-filmet, azt A bálna alatt nem fogja sok meglepetés érni, bár Brendan Fraser főszereplése már önmagában meglepetés, valószínűleg ezért is jutott az egyik kollégám arra a teljesen jogos megállapításra, hogy a film „egy Bölcsek kövére feat. Pankrátor feat. Máté evangéliuma”.
Valójában semmit sem ad hozzá ehhez a filmhez, hogy a főszereplő Charlie háromszáz kilós, mert a fő hangsúly a haldoklásán és a körülötte zajlott és zajló családi drámákon van. A családi drámák pedig akkor is jelen lennének, ha AIDS- vagy rákbeteg lenne vagy bármi más miatt haldokolna, emiatt viszont Charlie súlyos obezitása csak a nyomorpornó vonalra erősít rá, de arra nagyon. Épp ezért nehéz megmondani, hogy valójában mi is a film mondanivalója:
Vagy tényleg csak az volt a cél, hogy hunyorogva nézzük, ahogyan a háromszáz kilósra maszkírozott Brendan Fraser izzadva és fuldokolva eszi a rántottcsirkéket egy papírvödörből, miközben odakint folyamatosan szakad az eső? A hangulatunk javításán az sem segít, hogy a film végig Charlie koszos, szürke és rendkívül szomorú állapotban lévő lakásában játszódik, azon belül is leginkább a nappaliban, ahol a szívbetegsége miatt haldokló főszereplő sorra kér bocsánatot a néha megjelenő mellékszereplőktől: az őt ápoló legjobb barátnőjétől, Liztől – (Hong Chau, aki nemrég A menüben is szerepelt), Thomastól, egy házaló hittérítőtől, aki mindenáron meg akarja menteni Charlie lelkét, illetve tizenéves lányától, Elle-től, akit nyolc éve nem látott.
Utóbbival a főszereplő kétségbeesetten próbál valamiféle apa-lánya kapcsolatot teremteni, miközben tudja, hogy napokon belül meg fog halni, emiatt pedig még fizetni és hajlandó a vonakodó lányának. Elle közben meg pont úgy viselkedik, mint a nézők, akik nem tudják, hogy sajnálkozzanak, undorodjanak vagy egyszerűen csak sétáljanak ki végre a moziból.
Közben kapunk pár apróbb információmorzsát arról, hogy Charlie miért került ebbe a helyzetbe, de részletesen nem fejtik ki az ide vezető útját, csak közhelyeket hallunk, miközben Charlie párszor felolvas egy a Moby Dickről szóló iskolai esszéből – innen jön a bálna metafora is – vagy a többi szereplő segítségével felváltva fejtegeti, hogy létezik-e Isten.
A bálna összességében egy nagyon szomorú, drámai és túlságosan is lassú haldoklás, amit a film végén Aronofsky szó szerint egyetlen lépéssel tapos szanaszét, ezen a ponton pedig már nem a szomorúságtól vagy a meghatottságtól akarunk majd sírni, hanem az örömtől, hogy végre ki lehet szabadulni pisilni a mozi vécéjébe. Aki mégis úgy érzi, hogy szüksége van egy új Aronofsky-féle szenvedéspornóra, az készüljön fel rá, hogy A bálna után valószínűleg meg akar majd nézni valami egyszerű, agykikapcsoló filmet is, hogy picit jobb legyen a kedve. Más viszont próbálja meg nem elkövetni azt a hibát, amit én, hogy ezek után megnéztem a Nyugati nyaralást, ami durvább élmény volt mint A bálna.