Mi történik, ha egy falkányi kortárs művészt ráeresztünk az állatokra?

Ábrándoztál valaha arról, hogy vadkamerával figyeld a kitömött medvét a múzeumban, hogy mit csinál éjszaka? Van, aki szerencsére igen. Remek fotókiállítás tart nyitva még pár napig a Nagymező utcai Capa Központban, ami 2 kurátor és 11 művész egyéves közös munkája, akik együtt gondolkodtak azon, miért és hogyan annyira fontosak az embernek az állatok. A háziak, a hobbik, a társak és a haverok. Ebből lett egy pöpec kiadvány/könyv és egy kiállítás, aminek az utolsó napján – amiről aztán kiderült, hogy nem is az utolsó – én tartottam szubjektív tárlatvezetést.

Ha nem hiszed el, hogy a kortárs művészet milyen szórakoztató tud lenni, tarts velem, mintha ott lettél volna a tárlatvezetésen, 4-5 szőrét lelkesen hullató művészkutya társaságában! Ez hangzott el:

Kedves közönség, kedves emberek és aranyos, bár borzalmas szájszagú állatok!

Jó napot, jó tacskóvakarást! Szily László vagyok, a két jelen lévő tacskó, egy macska, egy szegélyes teknős és 2 millió 360 ezer fáraóhangya gazdája, valamint újságíró meg író. Legutóbb pont azokról írtam könyvet, akikről itt most szó lesz, vagyis a házi- hobbi- meg társállatokból.

Nem véletlenül.

Életem szinte minden pillanatában fontos szerepet játszanak az állatok. Ma is így történt. Egyenesen a Balatonról érkezem, ahol előttem is ismeretlen okokból életemben először megünnepeltük az apák napját, sőt még ajándékokat is kaptam. Többek között egy párnázott biciklis alsónadrágot, mivel nemrég elkezdtem bringával járni a városban. Aki nem ismerné, a bringás alsónadrág olyan, mint egy normális alsónadrág, amibe alul belevarrtak egy vastag pelenkát. A család követelte a divatbemutatót, ezért a friss szajréval beugrottam a nyaraló fürdőszobájába. Letoltam a gatyámat, felhúztam az új szerzeményt, a szemöldököm felugrott a homlokom tetejéig, majd önkénytelenül azt kiáltottam:

„Mintha beszartam volna!”

Ekkor olyan érzésem támadt, mintha nem lennék egyedül, és felnéztem. Egyenesen egy a szomszédos ikertelken álldogáló férfi szemébe, aki csőgörényt tartott a kezében. Az ikertelek tulaja hívta ki, mert eldugult a vécéje.

Szóval az állatok mindig és mindenütt ott vannak az életünkben, ha akarjuk, ha nem. Ez igencsak elgondolkodtató. Annyira az, hogy két kurátor, Miklósvölgyi Zsolt és Mucsi Emese is elgondolkodott ezen, előbb kettesben, majd 11 olyan művésszel együtt, akik egyből ugrottak az „animal studies” hívószóra. Az ő egyéves közös agyfacsarásuk eredménye ez a kiállítás és ez a fanzin a kezemben.

Most pedig meg fogom mutatni a kedvenc munkáimat a kiállításon.