149.1.1.
Valahogy már Matolcsy György sem szokott az elmúlt száz év legsikeresebb gazdasági korszakáról beszélni (egyáltalán: semmiről sem szokott beszélni), elmúlt az egész, a magyar csoda, mintha soha nem is lett volna. (Tényszerűen: nem is volt.) Ausztria hónapokon belüli utolérése sem kerül szóba, helyette van végtelen békevágy és háborúpárti Gyurcsánysoroskarácsony, és persze rohadt Brüsszel. Migidimigránsok. A rendszer napról napra keményít. Szorít a gyeplőn. Muszáj neki. Az autokraturisták kényszerpályája, aranyszabálya, sine qua nonja és non plus ultrája (akárhány in 1): ha nincs pénz, fokozd a nyomást. A tanárok már érzik. És a gazdaság több szereplője is, a Richtertől a befektetőcégekig, persze őket nem sajnálja senki, a közgazdasági ismereteit Facebook-emojikből szerző lakosság egészen homályos (többségi) részhalmaza még örül is a megkülönadóztatott „multiknak”, „spekulánsoknak”, egy-két év múlva meg, amikorra a magyar gazdaság még működő részei is rogyadozni kezdenek a hülye kormányzati ötletek alatt, már senki sem fogja tudni összekötni a különadókkal és más politikai károkozásokkal, lesz majd valami újabb bűnbak (vagy a régiek), ahogy ma sem tudja senki összekötni fejben a rezsicsökkentését a leverhetetlen, huszonszázalékos inflációval. Pozitív egész számokat kéne tudni összeadni ugyanis.
A brüsszeli szankciók, azok, persze. (Hahó, észkombájn, az olajár tíz százalékkal a háború előtti szint alatt van! És negyven százalékkal a február végi csúcs alatt.)
A hírlevél folytatásában szóba kerül, milyen hatékonyságjavító ötleteket lehet adni Szijjártó Jüannak, és milyen összefüggéseket lehet felfedezni a rezsicsökkentés és az infláció között.