„Ha ők meghalnak, akkor ez már nem egy megélt dolog lesz, hanem csak egy beszélt”
- Múlt vasárnap este megjelent a Jeti Mozi első filmje, a Nagyi Projekt, amely egy magyar, egy német, egy brit nagymama és unokáik kapcsolatáról, és a huszadik század traumáinak feldolgozásáról szól.
- A film hét éven keresztül készült, a készítők sokáig keresték a film hangját, amelyben az érzelmileg megterhelő és komolytalan jelenetek megférnek egymás mellett.
- A film rendezője szerint a Nagyi Projekt még ma is időszerű, mert a párbeszéd mint műfaj egyre kevésbé ismert, a vitakultúra veszik ki a hétköznapjainkból.
- Interjú a rendezővel, Révész Bálinttal.
Hogy kezdtetek el dolgozni a Nagyi Projekten, kinek az ötlete volt?
2009-ben kezdtem el a nagymamámmal interjúkat készíteni. Körülbelül másfél évig, amikor meglátogattam, beszélgettünk és videóztam. Ugyanebben az évben kezdtem el egyetemre járni Angliába. 2011-ben két szaktársammal (Ruben Woodin Deschamps és Meredith Colchester) elmentünk egy filmet forgatni Szerbiába, és ezalatt az intenzív közös munka alatt sokat meséltem nekik a nagyimról. Kiderült, hogy nemcsak nagyon izgalmasak a saját nagymamáik történetei, de ők is nagyon közeli kapcsolatban vannak velük. Igazából ott döntöttük el, hogy ebből filmet kell csinálni, és hogy még mielőtt meghalnak hozzuk őket össze és ezt örökítsük meg.
Hogyan alakult ki a film jelenlegi formája?
A jelenlegi film több állomáson ment keresztül mielőtt a végleges formáját elnyerte. Egy korábbi verzióval diplomáztam 2012-ben. Ez a változat még nagyon a történelmi kontextusra fókuszált, mert azt tudtuk, hogy a nagyik történetei a legfontosabbak. De valahogy úgy éreztük, nem tudunk újat mondani, ezek a sztorik sokszor, sokféleképpen fel lettek már dolgozva. Abban biztosak voltunk, hogy nekünk is benne kell lennünk a filmben, de nem találtuk ennek formáját. Szerettünk volna az ő elbeszéléseikre reagálni, a döntéseiket megkérdőjelezni, de nagyon lassan találtuk meg ennek a nyelvét. A film kapcsán évekig csak ezzel foglalkoztunk, hogyan tudunk mi is szerves részesei lenni a történetnek. Hogyan tudjuk a saját viszonyulásunkat megfogalmazni az ő interpretációikon keresztül.
Mit jelent pontosan ez a nyelvkeresés?
Kísérletezgettünk, hogy mi az, ami működik, mi az, ami mély, mi az, ami hat az emberekre vagy ránk, mi az, amit igaznak érzünk. Ez a folyamat akkor gyorsult fel, amikor végre kaptunk támogatást a filmre, akkor újra elkezdhettünk forgatni és használni ezeket a tapasztalatokat. Lehetőségünk lett, hogy bevonjunk külsős embereket, hogy visszavigyük a nagyikat az életük fontos helyszíneire. Sok jelenetet vettünk fel, és egy-kettőnél már ott a forgatáson is érződött, hogy működni fog, de a film stílusa nagyrészben a vágás során alakult ki.
A vágásnál mi volt a szempont?
Leginkább azt tudtuk, hogy milyen ne legyen a film. Például nem akartunk beszélő fejeket vagy klasszikus ismeretterjesztő stílusba elmenni. Nem akartunk holokauszt filmet sem. Nem a szörnyű történetek vannak előtérben, hanem az extrém lelkiállapotok, amiket megéltek a nagymamák, például hogy az én nagyim akart-e valaha öngyilkos lenni vagy embert ölni, és hogy az ő személyiségén ezek milyen nyomot hagytak. Az életút interjúkból a lehető legkevesebbet akartunk használni, inkább egy vázlat volt ahhoz, hogy megértsük, hogy nekik mik a legfontosabb történeteik, és melyek azok, amikkel mi is tudunk valamit kezdeni. Igazából az volt a nagy kérdés, hogy tudjuk ezeket a gyakran ellentétes nézeteket összekötni, mi az amit mi megtartunk ezekből a történetekből. Mert hogy ha ők meghalnak, akkor ez már nem egy megélt dolog lesz, hanem csak egy beszélt, mi leszünk az egyik első generáció, akiket ott hagynak ezzel az élményanyaggal.
Mennyi idő alatt készült el összesen?
2011-től készült 2018-ig, tehát hét év alatt.
A nagymamák kora, illetve a brit nagymama demenciája miatt volt rajtatok időbeli nyomás?
Az elején volt egy nyomás, de ahogy egyre kevésbé láttuk, hogy ezt filmet valaha befejezzük, akkor ez megszűnt. Aztán amikor végül kaptunk pénzt, akkor már nem volt idő ezen gondolkodni, be kellett fejezni.
Kaptatok olyan kritikát, hogy tiszteletlen a film?
Persze, igen. Ami érdekes, hogy főleg szüleink generációjából fogalmazódott meg kritika.
Tényleg? Szerinted miért van ez?
A nagyszülők, akik megélték, játszhatnak ezekkel az emlékekkel, kiröhöghetik saját magukat, lehetnek tabudöntögetőek, de az ő gyerekeik, akik ezekben a történetekben nőttek fel, akiknek beleivódott az életükbe, hogy ez egy trauma, ők ezt nem kérdőjelezhetik meg. A mi generációnk viszont abban a távolságban van, hogy mi már reflektálhatunk rá kritikusan.
De volt olyan jelenet, aminél felmerült bennetek vágás közben, hogy ezt azért necces belerakni?
Például a számítógépes játék szimuláció olyan volt, hogy a tesztvetítéseken mondták, hogy ezt biztos, hogy nem szabad benne hagyni. Szóval igen, abszolút tudatában voltunk, hogy ez ciki lesz, de mi is azok vagyunk, szóval akkor legalább legyen őszinte.
Az érzelmileg megterhelő és a komolytalan jelenetek hogy fértek meg egymás mellett?
Nagyon figyelmesen szerkesztettük, hogy jól adagolódjon az infantilizmus, a zenés-táncos epizódok, hogy ne váljon nyomasztóvá a film. Ugyanakkor akartunk neki egy ívet is adni, hogy az unokák annyira ne legyenek szerethetőek az elején, aztán derüljön ki, hogy mégsem annyira dilettánsok.
Mennyire volt nehéz rábírni a nagyikat ezekre a játékokra?
Volt ebben azért kihívás, de mivel hosszú ideig készült, a fiúkkal háromszor mentünk körbe Európában mindenkit meglátogatni, kialakult egy bensőséges családi kapcsolat, még ha sokszor nem is értettük meg egymást a nyelvi különbségek miatt, ettől ők lelazultak. A nagyanyám szerintem sokszor ezekkel a szörnyű emlékekkel úgy küzd meg, hogy viccet csinál belőle. Az angol és a német nagyi személyiségében is nagy szerepe volt a játéknak és a humornak. Mindezek mellett volt egy nagyon erős bizalom is köztünk ami miatt nem voltak tabuk, a kellemetlenségeken túl tették magukat.
Ők mit szóltak a filmhez, erre számítottak?
Nem erre számítottak. Szerintem sokkal klasszikusabb, ismeretterjesztőbb dokumentumfilmet képzeltek el. Mindegyikük értékelte az őszinteséget, hogy magukra ismertek benne, és hogy jobban megismerték az unokáik valódi személyiségét.
Mi van a ti generációtokkal, ők mit szóltak?
Szerintem könnyen kapcsolódtak ehhez a filmhez, mert alapvetően nekik készült, a 90-es évek és a 2000-es évek gyerekeinek. Kíváncsi vagyok, hogy a később születetteknek mit adhat ez a film, mit fognak gondolni róla.
A Jeti Moziban újrapublikáltuk a filmet. Szerinted mitől aktuális ez a film, mit adhat 2023-ban a nézőknek?
Szerintem időszerű abból a szempontból, hogy a párbeszéd mint műfaj egyre kevésbé ismert, a vitakultúra veszik ki a hétköznapjainkból. A közbeszéd polarizálódik és egyre kevésbé vagyunk képesek meghallgatni és megérteni egymást. Ez a film is egy példa lehet arra hogy érdemes empátiával fordulni egymás "eredettörténetei" felé, mert azok segíthetik a jelenben lévő elfogadást, nemcsak generáción belül hanem azokon átívelően is.
Hogy látod a Jeti Mozi típusú platformok szerepét a médiapiacon?
Nagyon fontosnak tartom az ilyen kezdeményezéseket, mert azt tapasztalom, hogy rengeteg film csak egy-két alkalommal jut el a közönséghez, nem él meg túl sok vetítést és nem találja meg a közönségét. Ezért is indítottuk el a Kontra nevezetű alternatív film forgalmazó kezdeményezést, mert azt éreztük a társaimmal (Pálhegyi Flóra, Pozsonyi Janka és Solymár Fanni) hogy ebben van a legnagyobb hiány, jó filmek készülnek csak nem jutnak el az emberekhez.
Mi foglalkoztat mostanában?
Jövőre várható a következő egész estés filmünk nemzetközi bemutatója, amit Mikulán Dáviddal közösen rendezünk. A film 12 éve készül és egy lakhatási szegénységben élő kisfiú felnövését követjük végig. Nagyon várom már, hogy a magyar közönségnek is megmutassuk. De mostanában változott az irány, ahonnan nézem a történeteket, az alulnézet helyett most egy felső nézőpontból szeretném vizsgálni a jelenünket. Jelenleg a Kreatív Média támogatásával egy olyan filmet fejlesztek, ami vezető közszereplők perspektíváira koncentrál.