Magyar túlélők az izraeli terrortámadásról: „Rendőrnek öltözött terroristák tüzet nyitottak ránk”

Egy évvel a Hamász dél-izraeli terrortámadása után először, a Szabad Európának szólaltak meg magyar túlélők. Az izraeli Amit és magyar felesége, Annamária október 4-én házasodott össze, három nappal később, október 7-én már géppuska- és rakétatűzben kellett menekülniük egy magyar barátnőjükkel, Dorinával.

„Kis villanásokat láttunk az égen. Először nem gondoltuk, hogy bármi baj van. Amikor viszont meghallottuk a robbanásokat is... úgy döntöttünk, hogy elindulunk.” Amikor megszólalt a légiriadó, a többiek reakcióját követve „mi is lefeküdtünk a földre, és a fejünkre tettük a kezünket. Akkor már éreztük, hogy ennek a fele se tréfa, de gondoltuk, hogy rendben, most beszállunk a kocsiba, és hazamegyünk”.

Csakhogy a Tel-Aviv felé vezető főútra már nem engedték fel őket, miután a rendőrség attól tartott, hogy a Gázából indított rakéták ott fognak becsapódni. Mellékutakon haladva egyszer egy rendőrautót láttak meg, de amikor közeledtek hozzá, meglátták, hogy az előttük lévő autóra a „rendőrök” tüzet nyitottak, méghozzá Kalasnyikovokkal.

Visszafordultak, és ekkor „láttam a visszapillantó tükörben, hogy a rendőrnek öltözött terroristák tüzet nyitottak ránk”, idézte fel a férfi.

Az egyik lány, Dorina arról beszélt, hogy hallotta az autójukba becsapódó lövedékek hangját, „és nézem a lábamat, hogy eltaláltak-e már. Azon gondolkodtam, vajon érezném-e egyáltalán, és hogy minek fogom a fejemet, hiszen ha eltalálnak, az nem segít”.

Annamária először fel se fogta, mi történik, „az én agyam ott és akkor egyszerűen nem rakta össze, hogy a rendőr terrorista... azt sem gondoltam, hogy effektíve ránk céloznak, azt hittem, kereszttűzbe kerültünk, és csak gellert kapott lövedékek találják el az autót”.

Végül egy közeli katonai bázison találtak menedéket, ahol először azt hitték, hogy miután a fesztiválról jöttek, csak be vannak. Később azonban egy sebesült katona és több más menekülő fesztiválozó is érkezett. A bázis környékén később „felfoghatatlan intenzitású” harc kezdődött,

„amikor később elhagytuk a helyszínt az éjszaka közepén, akkor minden lépésünk hangos csörömpölés volt. Lenéztem, és láttam, hogy ameddig a szem ellát, tele van az út kilőtt töltényhüvelyekkel”.

A terroristák ostroma sikeres volt, behatoltak a bázisra, majdnem ahhoz a helyiséghez is eljutottak, ahol néhány négyzetméteren tizennégyen húzták meg magukat, köztük a magyarok is.

„Ha a központi szobában nem balra indulnak, hanem jobbra, akkor mi lettünk volna az első ajtó a háromból” – mondta Annamária, aki szerint „rettenetesen ijesztő volt a szobában velünk lévő, egy közeli falucskából származó beduinok arcát nézni... Lehetett látni rajtuk a rettegést, főleg az egyik lányon. Felmerült bennem, hogy ha ő – aki valamelyest ismeri a támadók kultúráját – ennyire reszket, akkor nekem mennyire kell félnem”.

Végül nagyjából nyolc órát töltöttek ott, mire az izraeli hadsereg katonái megérkeztek, és kiszabadulhattak. A részletes interjú itt olvasható.