Robert Eggers eléggé elsvenkelte a Nosferatut

Rég rossz, ha egy filmről már nézés közben megállapítod, hogy milyen filmes eszközökkel operál.

Robert Eggers frissen bemutatott Nosferatujának nagyjából negyedétől másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy na, most megint ugyanaz jön: az arcról (mindegy is, kiéről) a kamera elfordul balra, és svenkel, svenkel, svenkel a sötét térben, amíg körbe nem fordul, ha szerencsénk van, nem ugrik közben semmi a képünkbe. Jellemzően nem volt szerencsénk. Vagyis annyiban néha igen, hogy a kamera nem balra, hanem jobbra indult el. Üdítő változatosság.

Ám túl azon, hogy gyakorlatilag 5-10 percenként kizökkentett az élményből egy ilyen svenkelés (tényleg baromi sok volt belőle), sem volt maradéktalan az örömöm. Pedig nagyon vártam ezt a filmet. Talán ezt vártam tavaly a legjobban.

Az alapok

A filmművészet lassan 130 éves történetének egyik legtöbbször megidézett alakja borítékolhatóan Bram Stoker Drakulája, illetve az annak köpönyegéből előburjánzó jobb-rosszabb epigonok tömkelege. Nem véletlenül izgatja az ember fantáziáját a vérszívó vámpír figurája (vagy annak különféle megjelenési formái) évezredek óta, és nem véletlen az sem, hogy a 19. században, a gótikus irodalom tetőpontjaként előbb Polidori (Byron orvosa), majd Stoker is ezt a rémet idézték meg.

Az épp ekkoriban születő filmművészet pedig értelemszerűen ölelte keblére a gótikus irodalom ikonikus alakjait: bár Frankenstein-film már 1910-ben debütált, Drakulára 1921-ig kellett várni. Ekkor készült el a Lajthay Károly némafilmje, a Drakula halála, aminek mára sajnos csak a létezéséről tudunk, egyetlen kópiája sem maradt fenn.

Egy évvel később viszont a német expresszionizmus zsenije, Friedrich Wilhelm Murnau előrukkolt a Nosferatuval, és bár története számos ponton eltért Stoker Drakulájától (nem, nem mesélem el, hogy miért, aki nem tudja, de akarja, utána tud olvasni), máig letaglózó erejű műve olyan toposzokkal gazdagította a vérszívó rém alakját, és annak megjelenítési formáit, amik azóta is meghatározzák a vámpírokhoz való viszonyunkat, illetve a filmes formanyelvet is (elég csak felidézni, ahogy Orlok árnyéka rávetül bármire).

Murnau után viszont jó ideig mindenki Stoker Drakulájához nyúlt inkább vissza, kezdve Todd Browning 1931-es filmjével (főszerepben Lugosi Béla), amit 1958-ban Terence Fischer követett, (Drakula: Christopher Lee), 1979-ben pedig John Badham is vászonra vitte a saját verzióját, egy már-már romantikus Drakulával (Frank Langella) a főszerepben.

Ám még ugyanebben az évben bemutatták Werner Herzog Nosferatuját is, ami visszatért a Murnau által lefektetett alapokhoz. De nem csak visszatért és tisztelgett elődje előtt, hanem újra- és továbbgondolta azt, Klaus Kinski Drakulája ugyanis jóval összetettebb, érzékenyebb és sebezhetőbb gonosz lett, a film pedig méltó utód és saját jogán is kiemelkedő alkotás.

Helyhiány miatt ezen a ponton már csak említem, hogy 2000-ben A vámpír árnyéka olyannyira fejet hajtott a Nosferatu előtt, hogy eljátszott a gondolattal, miszerint az eredeti verzióban Orlokot játszó Max Schreck tényleg vámpír volt, akit Murnau a Művészet nevében a végsőkig dirigált, miközben a stáb nagyja elhullott.

Ezt viszont már csak azért is érdemes megemlíteni, mert Max Schrecket az a Willem Dafoe játszotta (elképesztően jól!), aki Eggers Nosferatujában is megjelenik, ami egyébként az egyik legjobb és sokrétűbb kapcsolódási pont Murnauval az egész filmben. További funfact, hogy A vámpír árnyékának egyik producere az a Nicolas Cage volt, aki tavaly szintén eljátszotta Drakulát egy isteni blődségben, amiben viszont Nicolas Hoult (Eggersnél Thomas Hutter) játszotta Renfieldet. Itt álljunk is meg, nem akarom túlbonyolítani a dolgot.