A Galápagos-szigetek (hivatalosan: Archipélago de Colón) Ecuadortól ezer kilométerre fekvő szigetcsoport. Az egyik legaktívabb vulkanikus forróponton fekszenek, a két legfiatalabb sziget a mai napig aktív vulkánokból áll. A tektonikus lemezmozgások miatt van szétszóródva a 126 sziget, évente kb. 6 centit haladnak Amerika felé - és közben süllyednek.
photo_camera
A szigetekre tipikus látvány az egyik vulkán tetejéről. A szigetcsoport alacsonyabb szigetein nem esik az eső, így az itt lévő növényvilág ritka és szárazságtűrő. A magasabb szigetek felett esőfelhők képződnek, ott a gyakori esők miatt a sűrű, dzsungelszerű erdőkben élnek az óriásteknősök.
photo_camera
Különösen ritka látvány: a legöregebb és egyben egyik leglaposabb szigeten, Espanolán egy teknős sétál a parthoz közel. A sűrű növényzetet csak tojásrakás idejére hagyják el.
A szigetek éghajlatát meghatározza a három meleg és egy hideg tengeri áramlat, amelyek itt találkoznak, és az, hogy a speciális körülményeknek köszönhetően viharmentes is. Miután a szigetek sosem voltak összeköttetésben a kontinenssel, minden rajta lévő életnek meg kellett tennie az ezer kilométeres utat az óceánon. Ez is egyben legnagyobb érdekessége, a szigeteken nagyon sok és nagyon változatos élet van.
photo_camera
Galápagosi oroszlánfókák (endemikusak) üdvözlik egymást a tengerparton, Espanolán. Miután a szárazföldön nincs természetes ellenségük, így az embertől sem félnek. Jellemzően nagyobb csoportokban fetrengenek a parton, hogy kipihenjék a néha napokig tartó vadászást a mély tengeren, ahol a cápák és orkák előszeretettel megeszik őket.
photo_camera
Természetes ellenség híján a kicsinyeket is a parton hagyják, néha napokig. A tápanyagban nagyon gazdag tej termeléséhez rengeteg energiát használnak fel, így egymás kicsinyeit soha nem gondozzák. Ha az anya táplálékszerzés közben elpusztul, a kicsinye is éhenhal a parton.
A szigetekről legtöbbeknek Charles Darwin jut eszébe, aki 1835-ben, egy világ körüli hajóút során geológusként érkezett; a kőzeteket és vulkanikus képződményeket tanulmányozta. Hamar észrevette, hogy az itt lévő élővilág különleges, és tanulmányozni kezdte, hogyan lehet az, hogy az egymáshoz viszonylag közel lévő szigeteken nagyon hasonló, de mégis különböző állatfajok élnek. Az óriásteknősöket meg tudta különböztetni a páncéljuk formája alapján, a madarak is különböző életformát folytattak a különböző szigeteken.
photo_camera
Óriásteknősök lazulnak egy fa tövében a zöld és sűrű növényzetű felföldön, Santa Cruz szigeten. Majd két méteresre és 400 kilósra nőhetnek és még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány évig élnek. Az itt látható két állat bővel elmúlt 100 éves.
photo_camera
Super Diego, az espanolai faj megmentője. 1977-ben San Diegoból hozták vissza a szigetekre mint az utolsó nemzőképes állatot a fajából. Azóta több mint 1800 utódot nemzett, így kiérdemelve a Super jelzőt.
Ahogy egyre alaposabban vizsgálta az állatokat, rájött, hogy a túlélésért való küzdelemben alkalmazkodtak a környezetükhöz és a többi élőlényhez. Bár nem a pintyeken vette észre először ezt a folyamatot, azokon a legkönnyebb szemléltetni. A szigeteken egy közös ősből kifejlődött 13 különböző pintyfaj él, és mindegyik alkalmazkodott ahhoz a szigethez, amelyen él. Magokat, kaktuszt esznek, bottal piszkálják ki a lárvákat, másik madár vérét szívják.
photo_camera
Egy darwin pinty maggal a csőrében. A 13 különböző faj egyébként nagyon hasonlít egymásra, főleg a csőrük különbözik, így csak a nagyon hozzáértők tudják őket megkülönböztetni, ha nem egymás mellett vannak. Nagyon kíváncsi madarak, akik egyáltalán nem tartanak az embertől, gyakran repkednek érdeklődően a látogatók körül.
photo_camera
Másik darwin pinty másik szigeten, láthatóan más alakú csőrrel. A pintyek egyébként nem tudnak úszni, ha nagyon eláznak, repülni sem. Így alakultak ki a különböző populációk (és ezzel fajok) is: annyira ódzkodnak a víztől, hogy a pár száz méterrel arrébb lévő szigetre sem repülnek át. Érdekes belegondolni, hogy kerülhetnek egyáltalán ide, ha pár száz métert sem hajlandók a tenger felett repülni.
Az élővilág kb. hetven százaléka endemikus, azaz sehol máshol nem található meg. Arról, hogy a feltételezhetően 10-15 millió éves szigetekre (amelyekből a ma felszínen lévő legöregebb sziget, Espanola, 5 millió éves) hogyan jutott el az élet, csak találgatások vannak.
photo_camera
A növényzet is alkalmazkodott a kellemetlen körülményekhez. A két évszak közül a nedves évszakban gyakran esik az eső, míg a száraz évszakban szinte soha, a nedvességet a reggeli párából kell kinyerni. A képen Palo Santo, levél nélküli fák nőnek a vulkanikus tufán.
photo_camera
Jól látható egy alacsony, eső nélküli sziget növényzetének alakulása. A tengerparton a sós vizet tűrő növények, feljebb a szárazságtűrő Palo Santo erdő, majd a kopasz szikla.
A növények magjai a széllel, viharokkal, madarak tollaira és lábaira ragadva kerülhettek ide. Az oroszlánfókák és pingvinek az áralmatokkal jutottak el a szigetekre. A nagy távolságokat repülő madarak (fregattok, albatroszok, szulák, pelikánok, flamingók) értelemszerűen iderepültek. A hüllők, amelyek képesek a kb. 3 hetes utat átvészelni élelem és friss víz nélkül, valószínűleg természetes tutajokon érkeztek.
photo_camera
Egy galápagosi csúfolórigó (Galápagos mockingbird) érdeklődve nézi az embereket a fehér homokos tengerparton. Darwin rájuk figyelt fel először, ezek után kezdte vizsgálni az élővilágot.
photo_camera
Egy aranyos lombjáró száll le a tufára a parton. Sárga színével az egyik leglátványosabb madár a szigeteken.
photo_camera
Amerikai csigaforgató csigák forgatására készül a tengerparton.
photo_camera
Fecskesirály (swallow-tailed gull) a sótól jól láthatóan fehér színű ürülék felett. Éjjel vadászik, amikor a halak és tintahalak a felszínhez közel úsznak planktonért. Teliholdkor nem vadászik, mert a cápák meglátják és megeszik.
A szigetcsoport névadó állata, a galápagosi óriásteknős őse Argentínából származik. Bár a páncélja és a háta közé beszoruló levegő miatt lebeg a vízen, úszni nem tud, és ha egy nagy hullám felborítja, el is süllyed. Ebből a teknősből minden populáció egy különböző faj, legutóbb októberben találtak egy újat belőle. A legnagyobb szigeten, Isabellán, minden egyes vulkán lábánál egy-egy különböző faj él.
photo_camera
Óriásteknős fetreng a tóban. A teknősök, akiknek szintén nincs természetes ellenségük, viszonylag keveset mozognak. Olykor napokig nem haladnak többet egy méternél, majd tojásrakáskor lemennek a tengerpartra, és rögtön vissza is fordulnak, több kilométert megtéve pár nap alatt.
photo_camera
Flamingó sétál a sós vizű belső tóban. A szigeteken élő kb. 500 flamingó nem vándorol, itt fészkelnek. Nagyon kevesen vannak, így lehet, hogy az idei El Nino a kipusztulás szélére sodorja a populációt.
photo_camera
Ezt a királygémet egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen közel megyek hozzá. Türelmesen nézte a partot, végül ő bírta tovább, és otthagytam.
Csak 2 sziget van, ahol természetes ivóvízforrás van, így az itt élő állatok nagy része a szilárd táplálékból szerzi a folyadékot is. Ehhez mindegyiknek alkalmazkodnia kellett a nagyon sógazdag táplálkozáshoz, a tengeri leguánok a sómirigyükkel, az oroszlánfókák a könnyükkel, a madarak a láthatóan erős sótartalmú ürülékükkel szabadulnak meg a feleslegtől.
photo_camera
Hím kéklábú szula táncol a tojásokon ülő tojónak. A kék lábuk erekben gazdag, így azzal melegítik a tojásokat, felváltva. Nappal a nap felé fordulnak, ezért a jellegzetes, ürülékből álló fehér kör a fészek körül. Természetes ellenség híján a földön fészkelnek és az embertől sem félnek.
photo_camera
Egy pompás fregattmadár felfújt torokzacskóval. A fregatt képes 3000 km-t repülni egyhuzamban. Hatalmas termete ellenére nagyon könnyű, nincs két kilós, nagyon jól repül. Könnyű testét annak is köszönheti, hogy nincs faggyúmirigye, így tollazata nem vízálló. Táplálékát más madaraktól lopja, akik a csőrükben hozzák vissza a halat a kicsinyeknek. A fregatt kampós csőrével megrángatja a szula, pelikán, albatrosz lábát vagy szárnya végét, amely ijedtségében elejti a halat, amit a fregatt még röptében elkap. Olykor órákig köröztek pár méterre a hajónk felett.
photo_camera
A galápagosi albatrosz a világ legnagyobb madara. Kizárólag a Galápagos-szigeteken költ, így élőhelyének biztosítása szükséges a faj fenntartásához. A képen hím és tojó csőröznek, amely a násztánc egyik jellegzetes mozzanata. Hatalmas távolságokat képesek egyhuzamban repülni, és a hosszú levegőben töltött idő után elég bénán landolnak. Inkább csak pofára esnek, pont mint a rajzfilmekben.
photo_camera
Hatalmas tengeri barna pelikán repül a Galápagos Legend előtt. Rengeteg pelikán él és fészkel a szigeteken, van külön madárfaj, amelyik a torokzacskójából kiugró halakkal táplálkozik.
photo_camera
Egy viharfecske várja egy pelikán fején, hátha valami kiesik a torokzacskóból.
Ennél is érdekesebb az, ahogyan az itt élő madarak alkalmazkodtak és felosztották egymásközt a táplálékot. A parthoz közel, a parttól távolabb, a parttól messze, egymás csőréből, a tenger mélyéről, éjszaka, minden faj megtalálta a rést, amiben fenntarthatja önmagát. Persze az ember hajlamos fordított logikával hozzáállni és azt gondolni, hogy ez egy egyszerű és gyors folyamat, a valóságban azonban rengeteg faj próbálkozhatott és halt ki, mire a mostani élővilág kialakult.
photo_camera
Tengeri leguán ásítozik a parton. Endemikus faj, az egyetlen hüllő a világon, amely a víz alatt táplálkozik. A nagytestű hímek beugranak a tengerbe és akár 20 méter mélyre úsznak, ahol vörös és zöld algával táplálkoznak. Az orrukban lévő sómirigyek választják ki testükbe bevitt rengeteg sót, amelyet jellegzetes tüsszentéssel löknek ki. Tömegesen ülnek a parton, ahol a napon melegítik fel a testüket, hogy a hideg tengerben tudjanak úszni. Embertől nem félnek, sőt, néhol különösen nehéz úgy sétálni, hogy az ember ne lépjen rá egyre.
photo_camera
Tengeri leguánok várják, hogy felmelegedjenek. Távolról nehéz őket észrevenni, nagyon beilleszkednek a tufa színébe és mintázatába. Szimbiózisban élnek a vörös tarisznyarákokkal, akik a rájuk ragadt algákat és elhalt bőrdarabokat szedegetik róluk, amíg napoznak.
photo_camera
Vörös tarisznyarákok sétálgatnak a parton. Rengeteg van belőlük, sok madárnak adva táplálékot.
photo_camera
Varacskosfejű leguán (endemikus) fekszik a kövön. A szárazföldön élő, szintén endemikus helyi kaktuszokkal táplálkozik, a saját területét nagyon védi, gyakran verekszenek össze a hímek. Hatalmas fészket ásnak a homokba, amelybe a tojásokat rakják, jellegzetes látványt nyújtva.
Survival of the fittest (durva fordításban: a legalkalmasabbak maradnak meg), mondja az evolúcióelmélet, és ez figyelhető meg különösen jól Galápagoson. 1959 óta a teljes szigetcsoport és 40 km-es környezete egy rezervátum, ahova beutazni és tartózkodni is csak szigorú szabályok mellett és rövid ideig lehet.
photo_camera
Röpképtelen kormoránok (csököttszárnyú kárókatonák, szintén endemikusak) üdvözlik egymást a parton egy tengeri leguán mellett. Az alkalmazkodás egyik mintapéldánya, ragadozó hiányában szükségtelen szárnyai elcsökevényesedtek. Cserébe kiváló úszó, lábaival a tenger mélyére úszik, ahol az odúkban és barlangokban megbúvó halakat szedi ki. Röpképtelensége ellenére hosszan szárítja széttárt szárnyait a napon, emlékeztetve, hogy ősei valaha repülve érkezhettek.
photo_camera
Két galápagosi ölyv (endemikus) felügyeli a területét. A szigetcsoport egyik csúcsragadozója, kedvenc étele a tengeri leguán. Jellegzetes hangját messziről megismerni.
photo_camera
A másik csúcsragadozó, a gyöngybagoly. Érdekes, hogy azokon a szigeteken, ahol az ölyv él, nincs bagoly, és fordítva. A fenti épp egy elhagyott viskó felső gerendáján aludt a baglyokra jellemző, egyik szemem félig nyitva alvással.
Charles Darwin 26 évesen 3 hetet töltött a Galápagos-szigeteken, soha többé nem tért vissza. Az itteni megfigyelései alapján évekkel később kidolgozott evolúcióelmélet az egyik legfontosabb tudományos előrelépés volt.
És hogy kerültek ide a pintyek? Azt nem tudjuk.
Minden fotó: Fenyő Balázs.
Legfelső fotó: Egy fiatal galápagosi oroszlánfóka (endemikus) hessegeti a legyeket a fejéről, miközben anyját várja.
Special thanks to Emil Lugo for sharing all his knowledge.
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden
moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a
kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg. Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy
döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk,
és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség
és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is
várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol
hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.