• Az Abcúg.hu riportja
• Írta: Neuberger Eszter
• Fotók:Magócsi Márton // Révész Tamás

Alsószentmárton a 70-es évek végén, mint az ország első “cigányfaluja” került a szociológusok és néprajztudósok figyelmének középpontjába, de gazdagon dokumentálták képben és írásban a falubeliek életét, társadalmi-gazdasági környezetét még a 90-es években is. A horvát-magyar határ mentén fekvő településen megtaláltuk egy 1977-ben készült képriport néhány szereplőjét: azt mondják, sosem hagyták, és már sosem fogják elhagyni Alsószentmártont, de gyerekeiknek azért nem ezt kívánják. Közben visszasírják az időt, amikor még volt munka, és nem kellett szívgyógyszerekre vagyont költeni, vagy háromnaponta dialízisre járni. “Akkor és most” riport egy 70-es évek végi alsószentmártoni fotóriport szereplőivel.

Ma már csak néhány sokác család él a községben. A cigányok azt mondják: “elzavartuk őket…” A józanabbja helyesbít: “megvettük a házaikat…” Tulajdonképpen egyre megy, az eredmény a fontos: Alsószentmárton cigányfaluvá vált, kisebbségbe kerültek a sokácok. A kocsmában már cigány kocsmáros fogad.

– írja 1977-ben Tamás Ervin újságíró a dél-baranyai Alsószentmártonról készített riportjában, a “Búcsú a cigányteleptől” című, Révész Tamás fotográfussal jegyzett riportkötete egyik fejezetében.

Alsószentmárton 1200 lelkes település a horvát-magyar határ mentén, a siklósi járásban, és ahogy Tamás Ervin is írja a 70-es évek végén vált “cigányfaluvá”, azóta is szinte száz százalékban romák lakják. Mindez úgy alakult, hogy a mezőgazdálkodással felhagyó sokácok (lényegében magyarországi horvátok), a városokba beköltözve maguk mögött hagyták a már akkor a település határában élő beás cigányokat.

Az utolsó sokác, azaz magyarországi horvát nemzetiségi család 1979-ben költözött el a faluból, az alsószentmártoni cigányok egy részének pedig ekkorra sikerült annyira felemelkednie, hogy kedvező OTP-hitelből képesek voltak megvásárolni a sokácok hátrahagyott, faluközpontban álló parasztházait – derül ki már Radó Péter és Tarján G. Gábor 1990-ben megjelent könyvéből, hogy alakult ki a falu máig jellemző arculata.

Cigánytelep a cigányfaluban?

A Dankó és a Dózsa György utcák által határolt cigánytelep viszont ezután is megmaradt, a falu társadalmának szegényebb rétege továbbra is itt, Alsószentmárton peremterületén él. És bár a szó már rég értelmét vesztette, a helyiek a mai napig cigánytelepnek nevezik ezt a településrészt.

Igaz, a régi cigánytelep arculata a 80-as években némileg megváltozott. Az évtized második felében a komfort nélküli vályogviskók helyére, vagy sok esetben melléjük, úgynevezett “szocpol” lakások épültek, amelyek onnan kapták a nevüket, hogy az egy kaptafára, telepszerűen felépített családi házakat a gyerekenként 20-40 ezer forintos szociálpolitikai (lakásvásárlási) támogatásból vásárolhatták meg a családok.

Ilyen, már alaposan lelakott házakban élnek most Révész Tamás fotóinak még a településen lakó szereplői, akikhez rövid kutakodás után jutottunk el a régi képeket az utcán velünk szembejövő, és a képen szereplőket felismerő helyiek segítségével.

A jó kedély a régi

“Persze, hogy felismerem ezt a nőt. Én vagyok.”

– mondta mosolyogva Pesti Ilona, az 56 éves alsószentmártoni telepi asszony, amikor meglátta az 1977-ben kiadott “Búcsú a cigányteleptől” című riportkötetben Révész Tamás fotográfus egyik képén 16 éves önmagát, amint a falu főutcáján babakocsiban tolja kislányát.

Ilona alsószentmártoninak született, sosem élt máshol, és mint mondja, nem is fog már innen elköltözni. Legidősebb lánya, aki a képen még babakocsiban látható, a szomszédos Siklósnagyfalura ment férjhez, de Ilonával még együtt él a telepi szocpol lakásban két fia. Ők segítik a gyerekeit már kiskoruktól egyedül nevelő, a 90-es évek eleje óta szívműködési és mozgásszervi rendellenességek miatt 50 százalékos rokkant édesanyjukat. Az ezért kapott nyugdíjból és a két fiú után járó családi pótlékból élnek.

A mosoly a régi a megviselt arcon

Néhány házzal arrébb, a település legszélén, nem messze attól a helytől, ahol egykor a cigánytelepet és a falu többi részét elválasztó harangtorony állt, lakik Misi, akit fülig érő mosolyáról még Ilona segítsége nélkül is megismertünk volna Révész Tamás egyik fotója alapján. Azon még kisfiúként asszisztál az asszonyoknak pogácsasütéshez. Ott jártunkkor épp füvet nyírt a szegényessége ellenére gondosan rendben tartott udvarán.

Igaz, a mosolyhoz tartozó arc alaposan megöregedett – bár Misi még bőven az ötvenes éveit tapossa, évekkel idősebbnek tűnik valódi koránál. “Mostanra minden rosszabb lett a régi időkhöz képest” – panaszolta a férfi, akinek nem úgy alakult a felnőttkora, ahogy azt fiatalon elképzelte. Az időközben családapává, sőt nagyapává lett Misi a legjobban azt fájlalja, hogy miután éveken keresztül kubikosként, azaz vándor földmunkásként dolgozott az építőiparban, a kilencvenes évek közepén kihullott a munkaerőpiacról. Leállt veseműködése miatt ugyanis 3 naponta dialízisre kell járnia Pécsre, emiatt nem lehet állandó munkája. Felesége 22800 forintos munkanélküli támogatása és az ő 60 ezer forintos rokkantnyugdíja a havi fix jövedelmük.

A gettósodás története

Saját bajaik helyett viszont Misi és Ilona is többet emlegeti a telepiek közös gondjait: hogy a néhány utcás településrészen élők mennyire elszigetelődnek a falu központibb részeitől. “Ez a rész a falu szégyenfoltja, a telepen lakókat meg azért kicsit le is nézik a jobb módú falubeliek, pedig ha csak az utat megcsinálná az önkormányzat itt, már nem a sárban-latyakban tapicskolnánk” – magyarázta Ilona, aki úgy érzi, a telepiekről már évtizedek óta valahogy elfeledkezik a mindenkori településvezetés.

Ha a falun belül a régi “cigánytelep” elszigetelt, akkor Alsószentmárton a régión belül még elszigeteltebb – és bár az elmúlt évtizedben sok civil és egyházi segítség és európai uniós felzárkóztató támogatás érkezett a településre, az semmiképpen sem most éli fénykorát.

Az a 36 éve a településen szolgálatot teljesítő katolikus plébános, Lankó József szerint a 80-as években volt, ekkor épültek a már említett szocpol házak, és a helyi lakosság számára a legfőbb mobilitási úttá a szakmatanulás vált – szakmunkásokra volt is igény a környék ipari szektorában.

Ezt a folyamatot szakította meg a rendszerváltás utáni iparleépítés, több állami cég megszűnése, és az ezzel beköszöntő tömeges munkanélküliség. A határ menti faluban ez az olyan illegális vagy fél-legális jövedelemszerzési módszerek elterjedését hozta magával, mint a délszláv országokból való cigarettacsempészet, vagy a délszláv háború idején dívó valutázás.

Amikor ezek is kikoptak, maradt a napszám, valamelyik környékbeli nagygazda földjén. Az Alsószentmárton környéki földterületek legnagyobb része ugyanis nem falubeli gazdák kezében van. A szocialista időszak mezőgazdasági termelőszövetkezeteinek ugyanis romák csak elvétve voltak tagjai, inkább alkalmazottként vállaltak ott mezőgazdasági munkát, ezért a szövetkezetek felbomlásakor szétosztott szövetkezeti földtulajdonból sem kaptak az alsószentmártoniak.

A közmunkaprogram bevezetése előtt tehát a napszámban végzett alkalmi mezőgazdasági munka volt az alsószentmártoniak legfőbb megélhetési forrása, amelyre a Siklós-Villányi borvidék magán borgazdaságainak kiépülése is rásegített: Lankó József szerint előfordult, hogy egy munkás egy nap akár két napszámos műszakot is – egyet hajnaltól, egyet késő délutántól – elvállalt, hogyha szükség volt rá.

A napszám persze nem tűnt el a térség, így Alsószentmárton foglalkoztatási palettájáról sem: a helyiek változó gyakorisággal továbbra is vállalnak alkalmi mezőgazdasági munkát, a korábban szinte csak ebből élők nagy része viszont ma már közmunkásként dolgozik. Jelenleg az aktív korú alsószentmártoniak 98 százaléka munkanélküli, ennek a csoportnak a jelentős részét, szám szerint 228 főt közmunkában foglalkoztat az önkormányzat – tudtuk meg már Budai Lászlótól, Alsószentmárton független roma polgármesterétől, aki 2 éve vezeti a települést.

“Ha itt nem sikerül, máshol se fog”

Révész Tamás hetvenes évek végén készült fotóin 16 éves, mosolygós, életvidám fiatal anyukaként szerepel a most 58 éves Katalin, aki viszont már unokáját tartotta a karján, amikor találkoztunk. Katalin azóta 3 gyerek anyja lett, a kisfiú a karján középső fiának, Zsoltnak a gyermeke. Miközben neki és férjének felnőtt korukra sikerült egy régi, de takaros parasztházban családias otthont teremteniük, Zsolt fiának és élettársának, Rózsának ez egyelőre csak távoli álom lehet.

Zsolt és felesége, Rózsa helyzete jól mutatja, mennyire nem könnyű a fiatal családosok helyzete Alsószentmártonban. A két fiatalnak ugyanis már három közös gyereke van, mégsem tudtak még külön lakásban összeköltözni – bármennyire is igyekeznek, továbbra is mindketten szüleikkel laknak, a gyerekek épp az apjukkal, Katalinék házában.

Bár a falu tele van alapos felújításra szoruló, de aztán költözhető házakkal, Rózsa szerint férje, Zsolt közmunkás fizetéséből és a gyerekek után járó családi pótlékból a végtelenségig gyűjtögethetnének, akkor sem jönne össze még egy alsószentmártoni ház vételára sem. “A CSOK-ot (Családi Otthonteremtési Kedvezményt) pedig látszik, hogy nem nekünk találták ki” – tette hozzá Zsolt, utalva arra, hogy közmunkások és munkanélküliek nem tartoznak a 2016-ban bevezetett családtámogatási forma kedvezményezettjei közé.

A két fiatal azonban nem szeretne elköltözni Alsószentmártonból, éppen azért, mert úgy gondolják, máshol még ennyi esélyük sem lenne egyről a kettőre jutni, sőt, még távolabb kerülnének a vágyott közös otthon megvalósításától. Itt legalább ismerik őket – mondják -, ott, ahol jöttment idegenek, ki akarna nekik segíteni?