A címben szereplő mondatot még a harmincas években mondta Frida Kahlo művészetéről André Breton, a szürrealizmus egyik legnagyobb alakja, és azóta se nagyon született találóbb leírás a mexikói festőnőről és életművéről. Júliustól novemberig ennek a művészetnek egy szeletét végre élőben is meg lehet nézni Budapesten: a Magyar Nemzeti Galériában a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo jóvoltából több mint 30 festményt és grafikát állítottak ki Kahlótól.

Kahlo a XX. század egyik kiemelkedő művésze, aki oda tudott eljutni, ahova nem európai-amerikai/nem férfiaknak nagyon ritkán sikerül: az úgynevezett egyetemes kánonba. Művészetének sikere alighanem élete tragédiáiban is rejlik: Kahlo gyerekkorától kezdve komoly betegségekkel küzdött, 18 évesen pedig egy buszbalesetben sérült meg rettentő súlyosan, életét innentől kezdve végigkísérte a fájdalom. Életrajzírói szerint az 1925-ös baleset, illetve az 1954-ben bekövetkezett halála között 32 komoly műtéten esett át, utolsó éveiben az egyik lábát is elveszítette.

A nyelvileg megragadhatatlan, másoknak mindig elmesélhetetlen fájdalom vizuális megragadása lett az egyik fő motívuma Kahlo művészetének, és a Budapesten kiállított festményei közül is a testi szenvedést feldolgozó művei a legerősebb alkotások. Nem véletlen az sem, hogy épp a saját test sérülékenysége lett az a téma, ahol Kahlo legközelebb került a szürrealizmushoz: a vetélését feldolgozó 1932-es, Henry Ford Hospital című festménye simán a műfaj legnagyobbjai közé tartozik.

De alapjaiban értenénk félre Kahlo művészetét, ha csak a betegségével küzdő, tragikus sorsú festőnőt látnánk bele: alkotásai ugyanis bővelkednek a fekete humorban, a játékosságban, amikor pedig nem önarcképeket festett, hanem másokról készített portrékat, akkor kifejezetten érzékenynek bizonyult az apró, pozitív vonások iránt.

Művészetének egyik legnagyobb erénye, hogy rendre tudta úgy látni a világot, ahogy az csak nagyon keveseknek adódik: ismert történet, hogy amikor a Vanity Fair kiadója, Clare Boothe Luce 1938-ban elveszítette egyik legjobb barátját, az öngyilkosságot elkövető Dorothy Hale-t, Frida Kahlóhoz fordult, hogy készítsen egy emlékportrét közös barátjukról. Mint a visszaemlékezések rendre megjegyzik, Luce arra számított, hogy egy kandalló fölé kirakható portréképet kap majd, helyette viszont egy olyan festmény érkezett meg a címére, melyen Hale alakja háromszor is látható: egyrészt az ablakban állva, majd ugrás közben, ahogy leveti magát a New York-i felhőkarcolóból, egyszer pedig már a földön elterülve, vérfoltokkal maga körül. Ez a festmény ugyan nem látható Budapesten, de elég jó összefoglalóját adja annak, ahogy Kahlo egy-egy témához hozzányúlt.

A budapesti kiállítás hangsúlyait a Mexikóból kölcsönkapott festmények formálták, és Kahlo világképének rendkívül szerteágazó forrásai közül három kapott nagyobb teret a Nemzeti Galériában: a már említett testiség/betegség mellett az 1910-es mexikói forradalom után jelentőssé váló indián kultúra hatása, illetve Kahlo viharos és összetett kapcsolata férjével, Diego Riverával. A 21 évvel idősebb Rivera a korszak egyik legismertebb mexikói művésze volt, 25 éven át kétszer házasodtak össze, közben mindkettejüknek több szeretője is volt, és Kahlo naplójából lehet tudni, hogy igazi 'se veled-se nélküled' kapcsolat volt ez, amely jelentősen hatott mindkettejük művészetére is.

Kahlo élete utolsó szakaszára már nemzetközileg ünnepelt művész lett, a halála óta eltelt évtizedekben pedig ikonikus popsztárrá vált: ruhák, klipek, tetoválások sokaságát inspirálta világszerte, megjelenése és önarcképeiből származtatott vonásai azok számára is ismerősek, akik festményeivel még nem találkoztak. A budapesti kiállítás egy váratlan húzással erre is reflektál: az utolsó teremben már nem Kahlo művei főszereplők, hanem a rengeteg mód, ahogy Kahlo személyes világa jól értékesíthető kereskedelmi termék lett.

Ehhez persze az is kellett, hogy Kahlo művészetében olyan témákat dolgozzon fel, melyek sokszor csak évtizedekkel később váltak igazán felkapottá. A nőiség megélése és ennek a tapasztalatnak tabudöntögető felvetése, a sokszor szinte egy mágikus realizmusba hajló saját mitológia megteremtése, az indián kultúra újraértelmezése mind ilyen irányok voltak. A politikailag is elkötelezett, rengeteg mindenből inspirálódó, a szenvedését hol művészetében, hol pedig depressziójában megélő Kahlo a múlt század kiemelkedő művésze volt. A magát magyar felmenőtől is eredeztető (amit a legfrissebb történészi munkák amúgy cáfolnak) Kahlo első magyarországi kiállítása november elejéig látogatható, remek alkalom ez arra, hogy belepillanthassunk ebbe a rendkívül személyes és borzasztó összetett világba.