Kásler Miklós emberminiszter avatóbeszédére várva szórakozottan lenézek a padlóra. Több másodpercnyi bambulás után jövök rá, hogy egy olyan sarkot nézek, ahol a keményfa padló és a nemes márvány lábazat találkozik a kézzel domborított réz falborítással és a maratott mintás üvegajtóval:

A kezem az előbb egy jáde asztalka simára csiszolt lapján húztam végig. Arról, hogy létezik jáde asztalka, sőt egyáltalán a jáde nevű, könnyen faragható és formázható féldrágakő, úgy 14-15 éves koromban a Szép asszonyok egy gazdag házban című, az 1600-as évek elején írt klasszikus, mégis pornográf kínai regényből értesültem, ami egy baromi gazdag, a jádéból faragott péniszeket különösen kedvelő kereskedő háremszerű házában játszódik, és amit a kétségtelenül meglévő kultúrszomjam mellett leginkább szexuális célból olvastam el, akkoriban ugyanis nem lehetett pornóújsághoz jutni.

Kedden délelőtt 11 körül járunk, és egy nyilvánvaló igazságtalanságot jöttünk orvosolni az Andrássy út 101-es szám alá, ahol azonnal megrohantak az erotikus emlékek. A 80 fős apparátussal működő és 295 tagot számláló Magyar Művészeti Akadémiának eddig ugyanis csak a 7,5 milliárd forintból rekonstruált Vigadó, az egymilliárdból felújított Budakeszi úti Hild-villa, a teljes Műcsarnok, a főváros legexkluzívabb, Vörömarty téri irodaházában bérelt irodák és az Építészeti Múzeum épülete álltak a rendelkezésére. És ezekben a megalázóan kicsiny épületekben, mint kiderült, nem akadt egyetlen alkalmas terem, szoba vagy akár csak egy kis vacok, ahol a művészeti akadémikusok nyugodtan összejöhettek volna némi nyugodt beszélgetésre-ropizgatásra-klubéletre.

Ezt az igazságtalanságot orvosoljuk most - a többesszám első személy nem véletlen, hiszen én is orvosoltam meg ennek a cikknek az összes adófizető olvasója is, fejenként durván 1200 forinttal - méghozzá azzal, hogy átadtuk egy négymilliárd forintból kicsinosított klubházat az MMA 295 rendes és levező tagjának.

Az Andrássy úti egykori Schanzer villát, ami évtizedekig szolgált a MÚOSZ székházaként, majd utána évekig állt üresen, illetve a mellette álló Bajza utcai szecessziós műemlék épületet ugyanis deklaráltan azért rekonstruálták milliárdokból és kötötték össze egy látványos üvegszárnnyal, mert az akadémikusoknak - akik ⅚ részt 60-70-80 éves férfiak - nem volt egy nyamvadt klubjuk.

Ideköltöznek egyébként az Akadémia munkavállalói is, nagyjából nyolcvanan, de nekik - ellentétben a hontalanul ténfergő akadémikusokkal, akiknek a Vigadó hat szintjén nem találtak egyetlen klubszobának alkalmas teret sem - eddig is volt jó minőségű irodájuk.

Itt tehát jellemzően nem szerveznek majd a nagyközönség által látogatható eseményeket, hanem adminisztrálnak, reprezentálnak és klubéletet élnek.

A komplexum a felújítás és átépítés után pont úgy néz ki, mint egy exkluzív, hatcsillagos butikhotel és egy elit gentlemen’s club keveréke, csak ahol a szobák lennének, oda irodákat raktak.

Az ember a teljesen átlátszó, a két régi épületet összekötő üvegszárnyon át közelíti meg a villákat: balra a luxusklub, jobbra az irodaépület található. Mármint abban az értelemben irodaépület, hogy egy szépen felújított, a századelőn (az eggyel ezelőttin) az úgynevezett virágos szecesszió stílusában átépített védett villáról van szó.

Az Andrássy út felé eső klubvilla felújításkor tökéletesen sikerült visszaadni az azt építtető Schanzer Ignác szolnoki fakereskedő eredeti szándékát, miszerint legyen olyan villantós, ami a szecessziós, kézzel domborított, féldrágaköves berakásokkal ékesített rézcsövön kifér.

Ez az igazi burkolóanyagpornó: van itt minden a többféle struktúrájú, színű és erezetű márványoktól a sok négyzetméteres, domborított mintás fémfelületeken át a legkülönbözőbb korok motívumait felvonultató stukkóorgiákig, az egyedi fa-fém-márvány bútorzatot, a buja nyílászárókat és a bőségesen adagolt színes ólomüveget nem is említve.

Az eklektikus-historizáló kavalkádot méregdrága modern ülőbútorok és csillárok pettyezik, legaábbis azokban a helyiségekben, ahová beeengedték a sajtót. A hely ugyanis annyira exkluzív akadémikusparadicsom, hogy a sajtóbejáráson - épületbejárástörténeti kuriózumként - csak a ház egy kis töredékébe engedték be a sajtót. Az összhatás a maga vadságában egyébként, némileg meglepő módon, kifejezetten kellemes.

Azok alapján, amit megmutattak, a hetvenes férfi akadémikusok klubélete egy autó árába kerülő ülőbútorokon történő üldögélésből és pompás intarziák, illetve jelentős űrtartalmú márványkandallók megtekintéséből állhat.

Magát a nyitóeseményt az épület általunk látott szeletének leglátványosabb terében, a gigakandallóval és stukkóerdővel díszített Szalonban tartották.

Rétorok versenye

Először Vashegyi György karmester, az MMA elnöke beszélt. Vashegyit nemcsak azért volt irtó fura ebben a szerepben látni, mert az osztálytársam volt gimiben a piaristáknál, és ezért állandóan arra gondoltam, hogy "Jézusom, Vahe, mit csinálsz?", hanem mert világ életében szubkulturálisnak számító, hangsúlyozottan nem mainstream barokk régi zenész volt egy kis saját zenekarral, most meg beült a létező legmainstreamebb és hatalomközelibb művészszervezet elnöki székébe. És neki kellett átadnia egy olyan zavarba ejtő luxusépületet, amit az elődje, Fekete György talált ki, és ami szerintem, amennyire ismerem, őt is hozzám hasonlóan zavarba hozhatta.

Ez a zavarodottság vagy távolságtartás érezhető volt a beszédén is, az ugyanis a megjelent notabilitások Homéroszhoz illően hosszú felsorolásán kívül kábé 3 semleges mondatból állt. A közönség elől elzárt, kétszázegynéhány öregúr és pár tucat hölgy kezébe adott villát mindenesetre új közösségi térnek nevezte, bár az is igaz, hogy a nagyon kicsi közösség is közösség. A beszéd legfontosabb tanulsága az volt, hogy a legújabb fajta magyar művészeti közéletben mindenkit a teljes címén, lehetőleg professor emeritusnak kell szólítani.

Utána jött Kásler Miklós emberminiszter, akit én először hallottam élőben beszélni. Minden túlzás meg zsurnalizmus nélkül mondhatom, hogy Winston Churchill, Martin Luther King, a fiatal Orbán Viktor és a korai Tamás Gáspár Miklós próbálkozásai óta beszéd ilyen erővel nem hatott rám.

Káslert az MMA stábja olyan rettegéssel vegyes imádattal várta, mintha ő lenne az utolsó ítéletre érkező Messiás, és hősünk nem is okozott csalódást ezen a téren. A beszédét ugyanis konkrétan azzal a kijelentéssel kezdte, hogy

“A Jóisten saját képmására teremtette az embert.”

Hogy egy lélegzetvétel után hozzátegye, hogy

“És rajta kívül nincs igazság.”

Bevallom, előttem nem volt ennyire egyértelmű, hogy Kásler Miklós - akit egyes fake news források valamiért kórházigazgató főorvosból lett miniszternek titulálnak - valójában az Úr Prófétája. De én a piaristákhoz jártam és nemhogy feleltem, de számtalan dolgozatot is írtam hittanból, az éves kötelező lelkigyakorlatokról nem is beszélve, így ezen a tényen a szemöldökömet sem húztam fel.

Kásler Próféta ezután elindult konkrétan az ősembertől - akit a hite emelt ki az állatok közül - és a görögökön, illetve az általa, Vergiliust kivéve valamiért eléggé kevésre tartott rómaiakon át egészen a világ mai állapotáig jutott el, vadul ide-oda szökellve a művészet- és szellemtörténeti illetve a teológiai, valamint a sztyeppei íjász megközelítés között.

Ha Káslert egy, a kontextust nem ismerő vak ember hallgatta volna, biztos lett volna abban, hogy tempomavatón jár.

Kásler Próféta pont úgy beszélt, mint a kedvenc rokonom, Icu bácsi, aki a beceneve ellenére nem idős traszvesztita, hanem nyugalmazott horthyista katonatiszt majd munkaszolgálatos keretszázados és kivételesen művelt turánista volt. A próféta-miniszter hozzá hasonlóan imponáló háttérműveltséggel, a hallgatóságra nevek és műcímek százait zúdítva, a legvadabb posztmodern káoszt felidézve ostorozta az emberiség hanyatlását okozó erőket, úgyis mint

• a reneszánszt - ami, mint kiderült, azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy, “a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése”
  
• az “úgynevezett felvilágosodást”, ami csak arra volt jó, hogy “szellemileg megalapozza az európai történelem legbrutálisabb diktatúráját”
  
• Az “izmusokat”, amik, tudhatták meg a mellettem ülő, legkülönbözőbb izmusokat képviselő alkotóművészek, “emberiségellenesek” és nehezen találnád ki, hogy mijük van nekik: “totális kultúrhegemóniájuk”, bármit is jelentsen ez.
  
• És végül valami szerencsétlen, kétezer évvel ezelőtt élt görög mukit, aki valami nagyon nagy szemétséget írt a keresztényekről, de olyan kutyafuttában jegyeztem fel a nevét, hogy utólag nem tudtam beazonosítani.
  

Kásler olyan könnyedséggel ugrott át onnan, hogy

“A mennyország azonban az Isten Fiával érkezett a földre”

Oda, hogy az “Íjfeszítő Népek Szövetsége” az államiság fogalmának megszületését jóval megelőzően “integer pusztai államot hozott létre”, hogy én csak hápogni tudtam.

Hiába volt idilli a hangulat a márvány-stukkó szalonban, és Kásler orgánuma hiába igen kellemes, akkor és ott nagyon nem lettem volna izmus. Kásler gondolatmenetét hála a Magyarok Nagyasszonyának, nem kötötte gúzsba a kommunista ízű, álságos logika: 10 másodperccel azután, hogy szinte tömeggyilkosságokkal gyanúsította meg az izmusokat, ugyanakkora lendülettel és meggyőző erővel közölte, hogy ha a magyar kultúra

“Elvesztené színeit, ízeit, akkor mindenki szegényebb lenne.”

Kásler remek előadó és színes beszélő, aki viccen kívül annyira szuggesztív, hogy szinte bármit be tud adni a hallgatóságának. Most például mindezek mellett olyanokat is mondott, hogy mennyire elítélendő a kultúra propagandacélokra való felhasználása és hogy

“A kormánynak nem feladata megszabni a kultúra irányait”

Káslert a közönség olyan hevességgel tapsolta meg, hogy miután leült, egy perc elteltével újra felállt és úgy ünnepeltette magát, mint egy győztes légsúlyú bokszoló

Utána Fekete György ex-MMA-elnöknek, aki simán letagadhatna 30 évet, nem volt könnyű dolga, mégis jól teljesített. Tapasztalt versenyzőként mondjuk nem kockáztatott sokat: 7 tételből álló szövegének leghosszabb nyitótétele ugyanis egy az egyben egy ötperces Orbán Viktor-idézet volt.

Fekete akkor volt a legerősebb, amikor olyan hangon mondta azt, hogy

“Itt könnyebb lesz, mint a Vörösmarty téren”

mintha az MMA irodistái az ismert belvárosi közterületen belül egy tetves menekülttáborban, vagy kint a padokon, nem pedig az ország egyik, ha nem a legmenőbb irodaépületében verték volna a klaviatúrát.

Az is kiderült, hogy az idős művészeti akadémikusok miért kaptak 4 milliárdért klubszobát. A megoldás:

“A teremtő isten akaratából”.

A laikus misét Laki Péter építési vállalkozó, a kivitelező tulajdonosa zárta le. Benne két dolog volt isteni:

• A legjobb állami műemléki felújítások udvari sorozatelnyerőjeként percekig panaszkodott arra, hogy manapság milyen nehéz egy építési vállalkozónak
  
• Az első két percben komolyan számítani lehetett rá, hogy elpityergi magát a meghatottságtól, hogy ilyen szónokok után léphetett fel.
  

Az MMA új szék- és klubházának felújítása tehát remekül sikerült. Csak annyiba került, mint egy kisebb hazai stadion és pont annyi embernek szerez örömet, mint a jóval drágább ZTE-aréna, viszont lényegesen szebb bármelyiknél. Rossz belegondolni, hogy a reneszánsz kultúrterrorját és az izmusok népirtásának következményeit máig elszenvedő kormányközeli művészek eddig sehol sem tudtak társalogni egymással, de hála az Íjfeszítő Istennek, most már ez is megoldódott.

Ha minden égető problémára ilyen válasz születne Magyarországon, nem itt tartanánk!

Levezetésnek pedig tekintsétek meg Botos Tamás remek képeit a belső térről, a végén bónusz animgiffel! A bénán komponált, homályos képek az előzőekben az én műveim voltak, dehát festő- és nem fotóscsaládból származom: