Az állami főtörténész a Horthy-emléknapon arról beszélt, hogy a zsidókat nem is érte jogfosztás a kormányzó ideje alatt

Első ránézésre a Horthy-emléknap alig különbözik bármelyik cosplay találkozótól, ahol egy összeszokott, lelkes társaság valami kultikus helyen végre beöltözhet.

A volt kormányzó körül is él egy sajátos szubkultúra, vasárnap a kenderesi temető szélén is régi ismerősként üdvözölték egymást a magyar tengerészek és a tűző napon is fekete palástot hordó vitézi rend tagjai, hogy megidézzék az 1945 előtti idők hangulatát.

Ráadásul a megemlékezésen megjelent a kormányzó muszlim hitre tért unokája, Horthy István Sharif is, aki szerint a családja kriptája igazi zarándokhellyé változott, és bízik benne, hogy az évek múlásával még többen jönnek. A megjelentek közül persze vele akartak a legtöbben szelfizni.

Idén a térség fideszes országgyűlési képviselője és az állami történetkutató intézet vezetője is beszállt a nosztalgiázásba. Egyébként is zavaros, hogy is áll a Fidesz ehhez a korszakhoz, ami bár nem volt totális diktatúra, de a kormányzópártra szabott választási rendszer miatt akkor sem jutott komoly szerep a parlamentnek. Pár éve Orbán Viktor még arról beszélt, hogy nem állítana szobrot a kormányzónak, majd tavaly kivételes államférfiúnak nevezte Horthyt, most pedig a párt képviselője tiszteletét tette az emléknapon.

De Kovács Sándor képviselő ennyire nem ment bele a részletekbe. Amellett, hogy Wikipédia-szerűen felolvasott néhány adatot a kormányzó katonai karrierjéről, arról beszélt, mennyire tragikus volt a XX. század a területvesztések, az emberi áldozatok és az idegen megszállások miatt. Szerinte Horthy Miklósnak, Bethlen Istvánnak, Klebelsberg Kúnónak és társainak köszönhető, hogy Magyarország fennmaradt Trianon után. A háborús felelősség persze fel sem merült.

Ha egy kormánypárti képviselőnek nem sikerült árnyaltabban beszélni egy ennyire megosztó személyiségről, legalább az államilag működtetett VERITAS Történetkutató Intézet vezetője megpróbálhatta volna. De az állami főtörténész előadásából is csak az derült ki, hogy Horthy legfeljebb kényszerpályára került, de nem hibázott, a felelősségét nem feszegette. A legerősebb jelző, amit a kormányzóra használt, a naiv volt.

Szakály Sándor, aki négy éve nagy botrány robbantott ki, amikor egyszerűen idegenrendészeti eljárásnak nevezte a zsidók 1941-es deportálását,

most arról beszélt, hogy a Horthy által aláírt zsidótörvények nem jogfosztást, hanem csak jogkorlátozást jelentettek a zsidók számára.

Szerinte a jogfosztás és a korlátozás két különböző dolog. Erre példának a munkaszolgálatot hozta fel, mert szerinte csak egy korlátozás, hogy a zsidók nem kaphattak fegyveres szolgálatot a hadseregben. Szakály arra már nem tért ki, hogy magyar törvényhozók még a német megszállás előtt faji alapon szabályozták a számukat az üzleti életben és az értelmiségi pályákon, az állami állásokból pedig teljesen eltávolították őket; majd 1941-ben a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést is megtiltották, és egy évvel később már a földbirtokaik átadására kötelezték őket. Az állami történelemkutató vezetője szerint Magyarországon a korlátozások ellenére a zsidóság életbiztonsága 1944-ig alapvetően biztosított volt.

Szakály Sándor azzal is nagyon megengedő volt, hogy Horthy mikor értesülhetett a tömeges kivégzésekről. Szerinte a kormányzó csak 1944 júniusának végén, vagyis már a vidéki zsidóság deportálása után szembesült azzal, hogy nem munkatáborba, hanem a gázkamrákba viszik őket. Így akár nagyon gyors reakciónak is tűnhet, hogy a kormányzó már július elején leállította a budapesti zsidóság deportálását. Arról nem beszélt, hogy az újabb kutatások szerint a magyar felső vezetés már 1942 körül tudhatta, milyen tömeggyilkosságokat hajtottak végre a németek a Szovjetunió megszállt területein.

Végül az előadását azzal zárta, hogy Horthyt nem kell rehabilitálni, mert sosem ítélték el, és mindenkinek meglehet a saját Horthy-képe.