„Tökéletes volt az életem, nem akarom a kibaszott Putyinnak adni!”

„Amikor hajnalban elindult a bombázás, a barátaimmal a közös csetben kérdeztük egymást, hogy te is hallottad? Korán volt, nem akartam felébreszteni anyukámat, de amint láttam, hogy online van, azonnal hívtam. Elmondtam, mi a helyzet Kijevben, és próbáltam megnyugtatni, amikor egyszer csak hallottam három robbanást a vonal túloldaláról. Krivij Rihben is bombáztak. Abban a pillanatban megértettem, hogy ez egyszerre mindenütt történik, ez egy totális háború” - emlékezett vissza a háború első reggelére Hanna Hrabarszka. A 35 éves fotós február 24-én azonnal otthagyta kijevi otthonát, kelet-ukrajnai szülővárosába utazott édesanyjához. A háború első napjaiban képtelen volt képeket készíteni, de mikor úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot, elkezdte fotónaplóban dokumentálni a menekülésük történetét.

Hanna négy napot töltött Krivij Rihben, ahol önkénteskedéssel és adománygyűjtéssel segített a hadseregnek és a civil védelmi egységeknek. Biztonságban érezte magát: „Hivatalosan azt az értesítést kaptuk, hogy a régiónkban nincsenek orosz csapatok, de egyik nap megszólaltak a légvédelmi szirénák, egy bomba a várostól nem messze csapódott be. Másnap egy orosz katonai konvojról kaptunk híreket. Délelőtt 11 volt, még ágyban voltam, mert teljesen felborult a bioritmusom, de mikor hallottam az érkező orosz csapatokról, belém hasított, hogy én élni akarok, szóval most azonnal el kell indulnunk.”

„Sokat utaztam az elmúlt években, turné fotósként dolgozom, hozzá vagyok szokva, hogy kevés holmit vigyek magammal” - mondta Hanna, aki nem sokat gondolkozott, mit csomagoljon, bedobta a kameráját, laptopját, néhány egyszerű holmit, mintha párnapos útra indulna. De a legjobban annak örül, hogy február 24-én reggel a legmelegebb kabátjában lépett ki kijevi lakásából. „Nemrég vettem ezt a dzsekit New Yorkban, elég drága is volt, de nem bánom, most ez jelenti nekem a biztonságot, a normális időkre emlékeztet, nagyon ragaszkodom hozzá.”

Az első légicsapások után Hanna és édesanyja vonattal akarta elhagyni Krivij Rihet, egy Hollandiában élő ismerős csodával határos módon tudott nekik foglalni online jegyet, míg ők a pályaudvaron kavargó tömegben próbáltak eljutni a szerelvényekig.

„Hatalmas káosz volt, vaksötét, mert a világítás elment, havaseső esett, amikor megérkezett a vonat, a tömeg megindult, anyukámat el is sodorták, egy időre elvesztettük egymást.”

Végül meglepően kényelmesen utaztak, mert a jegyük a legdrágább osztályra szólt egy kétszemélyes kupéba.

„Az volt az utolsó nap, hogy lehetett helyre szóló jegyet foglalni, azóta már nincs semmilyen rendszer, ezrek állnak a peronon és várják, hogy felszállhassanak. Sokan - hogy a család együtt maradhasson - egyelőre nem hagyják el az országot, csak a nyugati határ közelébe menekülnek.”

Amikor Krivij Rihből elindultak, Hannáéknak nem volt tervük, végül Ungváron és Kassán keresztül jutottak Magyarországra. Egy budapesti családnál szállnak meg és pár nap múlva továbbutaznak Hollandiába, ahol Hanna több barátjával is találkozik. „Anyukám fog vigyázni a barátnőm gyerekére, amíg mi dolgozunk. Már most elkezdtük a szervezést. Furcsa arra gondolni, hogy közösséget építünk Hollandiában, miközben a barátaink Kijevben harcolnak. Csak abban bízom, hogy ez hamar véget ér, és mind visszatérhetünk Ukrajnába.”

„Február 23-án délután az egyik barátommal beültünk valahova, egyszer csak azt kérdezte: vajon mit csinálhattak az emberek a világháború kitörése előtti napon? Én azt válaszoltam, hogy pont ugyanazt, mint mi most, teáztak.”

„Biztos vagyok benne, hogy Ukrajna szabad lesz és győzni fogunk, ha van a háborúnak egyáltalán győztese. De azt nem tudhatom, hogy a ház, amiben én lakom egyáltalán létezni fog-e még, mire ennek vége.

2018-ban vettem egy kis lakást, felújítottam, bár a fürdőszobát még meg kellene csinálni, de imádom az otthonomat. Ott kellett most hagynom azt a 25 négyzetmétert, de itt van még az egész univerzum. A legfontosabb, hogy mi, anyukámmal biztonságban vagyunk, minden mást újra lehet építeni.

Logikailag mind áldozatok vagyunk, mert nem mi választottuk azt, ami velünk történt, semmit nem tettünk, ami ezt a háborút indokolná, a legkisebb okot sem szolgáltattuk, de nem akarok áldozatként tekinteni magamra. Nincs szükségem segélyre, csak arra, hogy újra dolgozhassak.”

„Az első bombázások utáni sokk hamar elmúlt, szerintem azért, mert körülbelül egy éve volt egy komolyabb autóbalesetem. Akkor láttam, ahogy közelít felénk a másik autó, tudtam, hogy össze fogunk ütközni, az akkor átélt halálfélelem teljesen megváltoztatott. Rájöttem, hogy minden másodlagos a testi épséghez képest. Természetesen a negatív érzelmek teljes skáláját átélem, de ez normális. És folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi történik most az országommal és a szeretteimmel. Az egyik legjobb barátomról öt napja nem hallottam semmit, folyamatosan üzeneteket küldök neki és várom, hogy válaszoljon.”

„Tegnap meséltem anyukámnak, hogy az egyik külföldi ismerősömet a háború előtt néhány héttel evakuálta a cég, akinek dolgozik. »Akkor ők tudták, hogy ez lesz?« kérdezte anyu. »Akkor miért nem mondták neked is?« De hát mit? Mindenki tudta.”

Hanna édesanyja orosz származású, de nem érzi úgy, hogy az ő érdekében indult volna a háború. Több olyan rokonuk is van, akik viszont örülnek az oroszok bevonulásának, velük megszakítottak minden kapcsolatot. Hanna azokra az ismerőseire a legdühösebb, akik régóta nyugati országokban élnek, megtehetnék, hogy felemelik hangjukat a háború és Putyin ellen, de mégsem tesznek semmit.

„Egy londoni orosz ismerősöm írt nekem az első napokban, hogy nagyon sajnálja és szégyelli magát blablabla, és megkérdezte, mit tehet értem. Mondtam, egyetlen dolgot, juttasd el az igazságot a lehető legtöbb ismerősödhöz. Azt válaszolta, nem nagyon szokott posztolni a közösségi médiában és az orosz barátai véleményén úgysem tud változtatni, de ha én ettől csak kicsit is jobban érzem magam, posztolni fog a háborúról. Azóta se tette. Ő is és más orosz ismerőseim is azt mondták, »ne legyél nacionalista!« Ugyanazokat a kifejezéseket használják, mint az orosz propagandában. Azt mondod nekem, hogy ne legyek nacionalista? Hogyan hibáztathatsz engem azért, hogy a városomat bombázzák?”

Hanna 9 évig dolgozott egy civil szervezetnek és politikai tudósításokat készített. Először videózással foglalkozott, 2014-ben ő is forgatott Janukovics házában, úgy emlékszik vissza, hogy munkatársaival a legrázósabb helyzeteket is bevállalták. Néhány éve váltott a videóról fotózásra, az első karanténidőszakban nyitotta meg saját stúdióját, ügynökségeknek dolgozott és zenészekkel, dj-kkel járt fellépésekre. „Tökéletes volt az életem, nem akarom a kibaszott Putyinnak adni! Nem fogadom el, hogy külső körülmények változtassák meg az életem, ugyanaz az ember akarok maradni, aki voltam, és tudom, hogy meg tudom csinálni. Újra fel fogok építeni egy hasonló életet magamnak."

„Korábban kétszer voltam Budapesten, de akkor mindig rohanni kellett, nem volt időm megcsodálni a város szépségét.”

„Tudom, nevetségesen hangzik, de magammal hoztam az aromadiffúzoromat is. Már nagyon rég szerettem volna megrendelni, de mindig elfelejtettem, végül az egyik barátomtól kaptam ajándékba. A covid miatt késett a kiszállítás, épp a háború előtt érkezett meg. Most minden nap, akárhol is vagyunk, bekapcsoljuk egy kicsit, mi is nevetünk rajta, de egyszerre érzem tőle boldognak és szomorúnak magam.”