Miért pont Donyecknél van háború?

2014 december 14., 19:31

Ezt a cikket Vologyimir Kulikov ukrán történész, a harkovi egyetem oktatója írta. Kulikov fő kutatási területe a 19. - 20. század fordulójának orosz és ukrán gazdasága. Ezekben a hónapokban a szegedi egyetem vendége. Írását angolból fordítottuk.

Donyec-medence – így hívják Kelet-Ukrajna egy részét, ami ugyan sosem volt önálló terület, de történelmi, gazdasági és kulturális egységként is szokás hivatkozni rá. Két megye, Donyeck és Luhanszk alkotja, a nevét pedig a Donyec folyóról kapta. Ez Európa egyik legnagyobb szénlelőhelye. Úgy is nevezik ezért, hogy az ukrán Ruhr-vidék.

Egy évvel ezelőttig Európában legfeljebb a futballt kedvelők tudhattak Donyeck létezéséről (az idevalósi Sahtar 2009-ben megnyerte az UEFA-kupát), meg azok a gazdaságtörténészek, akiket a szénbányászat és vasgyártás érdekelt. Mostanában viszont állandóan szerepel a hírekben, olyan helyek mellett mint Palesztina, Irak és Szíria.

A mostani konfliktus 2014 áprilisában kezdődött, a nyugatosok és az oroszpártiak politikai vitájával, amiből gyorsan utcai összecsapások lettek. Nyárra ez igazi háborúvá fajult. Mára az egyik oldalon a függetlenségüket kikiáltó Donyecki és Luhánszki Népköztársaság fegyveresei harcolnak, a másikon pedig az ukrán hadsereg, illetve ukrán önkéntes egységek. A háborút az ukrán kormány hivatalosan Antiterrorista Műveletnek nevezi, míg a felkelők és az orosz kormány Kijev megtorló akciójáról beszélnek.

A konfliktus kezdettől nem csak egy belső viszály volt, hiszen a világ legerősebb hatalmainak geopolitikai érdekei is ütköztek. Oroszország katonáival közvetlenül is beavatkozott, legalábbis ezt állítja az ukrán kormány, az EU és az USA is. Az orosz kormány hivatalosan tagadja a beavatkozást.

Az ENSZ ukrajnai missziójának legutóbbi jelentése szerint közel ötezer ember vesztette életét eddig a harcokban, és további tízezren megsebesültek. Százezrek menekültek el otthonaikból. A szeptemberben kötött tűzszünet életbe lépése óta is naponta átlag 13 ember hal meg ebben a háborúban.

Sok kérdést fel lehet tenni az okokról. Nekem történészként az a leginkább érdekes, hogy vannak-e történelmi gyökerei ennek a háborúnak. Mennyiben számít itt a múlt öröksége?

Donyeck főtere, még békeidőben
photo_camera Donyeck főtere, még békeidőben

Kézenfekvő a kérdés, hogy az ukrán – orosz határnak miért pont ezen a részén tört ki a háború? 2014 kora tavaszán, amikor a kijevi Majdanon élesedett a helyzet, akkor Kelet-Ukrajna sok más vidékén is voltak oroszpárti tüntetések. Sok más helyen is egymásnak estek a két oldal támogatói, például Harkovban, ám ott az ellenségeskedés hamar kihűlt. És olyan nagyobb városokban, mint a közvetlenül az orosz határnál lévő Szumi, vagy az egykor jelentős regionális központnak számító Csernyihiv, semmilyen konfliktus sem volt. Miért? A Donyec-vidéket talán a múltja rendelte el erre a háborúra?

Két népszerű válasz van erre a kérdésre, amiből komoly vita van. Az egyik oldal a régió történeti és kulturális hagyományaival magyarázza a mostani háborút. Mások szerint viszont ez egy mesterségesen gerjesztett háború, ahol az orosz propaganda szerepe volt a döntő. Ám még ha ez utóbbit is fogadjuk el, akkor is marad a kérdés, hogy miért pont ebben a régióban működött ilyen jól a propaganda?

photo_camera A Donyec-medence egyik első fényképe, az 1910-es évekből.

Érdemes azzal kezdeni, hogy a Donyec-medencét az Ukrajna más vidékein élők sem ismerik igazán. Konkrétan semmilyen turistalátványosság sincs arrafele. Akinek nem volt valami üzleti ügye, az sohasem ment erre a vidékre az ország más részeiről. Éppen ezért egy csomó sztereotípia, mítosz él a Donyec-medencéről Ukrajnában is. Igyekszem ezek lényegét elmagyarázni, és megmutatni, hogy mennyi belőlük az igaz.

Az elmúlt száz évben három államhoz tartozott ez a terület: a cári Oroszországhoz, a Szovjetunióhoz és a független Ukrajnához (ha nem számítjuk az 1918-20 közti polgárháborút és az 1941-43-as német megszállást). Mindegyik váltás után az új hatalom a nép ellenségének bélyegezte a korábbit, újra írta a történelmet, így elég nehézkes bármilyen hagyományt felfedezni vagy értelmezni. Ennek ellenére van néhány közhely, ami minden váltás ellenére végig a Donyec-medencéhez tapadt: hogy ez a szabadság, a nehéz munka és a kemény emberek földje.

Első népszerű közhely: A Donyec-medence a szabadság és a lehetőségek földje

Minden történelemkönyv azzal kezdi a Donyec-medence bemutatását, hogy a “vad sztyeppe” része volt. Különböző nomád népek állandó felvonulási területének számított, és ezért nagyon ritkán lakott vidék volt sokáig. Az a sztereotípia alakult ki róla, hogy a hatalmas nyílt pusztaságon szabadságukra büszke emberek élnek, menekültek, bujdosók, akik itt a maguk urai lehetnek.

Igazából az 1870-es évek iparosításával kezdett csak benépesülni ez a környék, városok korábban erre egyáltalán nem voltak. Akkor viszont nagyon gyors fejlődés indult. A 19. század végére ez lett az Orosz Birodalom legjelentősebb szén- és vasérc-lelőhelye. Óriási bevándorlási hullám indult.

Donyeck városa szó szerint a semmiből nőtt ki, közvetlenül egy gyár köré. A lakossága 1870 és 1910 között háromszázszorosára nőtt. A medence összes többi városa is így alakult, és jellemző módon a szovjet idők előtt e településeknek nem volt se városi rangjuk, se saját közigazgatásuk. Hanem Nyugat-Európából érkező befektetők tulajdonában álltak, lényegében ipari létesítmények köré épült munkásszállások voltak. Rendes városokat a szovjethatalom csinált belőlük.

photo_camera Előbb volt gyár a pusztában, aztán nőttek mellé a házak.

A 30-as évek erőltetett iparosítási hullámában még tovább duzzadt a régió lakossága, az egész Szovjetunióból áramlottak ide az emberek. Sokakat vonzott a szabadabb és a jobb élet reménye. A szabadság ekkor azt jelentette, hogy a helyi vállalatok részben átvették az állam funkcióit is, ám ez az autonómia egyáltalán nem jelentett kedvezőbb életet minden munkásnak: sokakat épp úgy megaláztak és kizsákmányoltak, mint a szovjet világ más részein, csak itt a vállalat képviselte a legfőbb hatalmat. Az állam viszonylagos gyengését bőven kiegyensúlyozták a gyárak saját erőszakszervezetei. A bányászok és gyári munkások mostoha körülmények között dolgoztak, nagyon sok sérülés és haláleset történt. A lakások minősége is borzasztó volt, jóléti intézkedéseket csak a második világháború után hoztak. Ám az a felfutás sem tartott nagyon sokáig.

A 70-es évek óta érezhető már a hanyatlás. Ekkor dőlt el, hogy a Szovjetunió inkább az olaj- és gázkitermelésre összpontosítja erőforrásait, és így a szénbányászatra egyre kevesebbet fordítottak. Reálértékben már a 70-es években esni kezdtek a fizetések.

Az újabb fellendülésre egészen 1999-ig kellett várni, hiszen az ukrán függetlenség rögtön gazdasági összeomlással is járt. A 2000-es évektől azonban a Donyec-medence elég jól teljesített: Donyeck megyében volt Kijev után a második legmagasabb az átlagfizetés az országban. Luhanszk szegényebb maradt, de az ukrán átlagnál nem teljesített rosszabbul.

Második népszerű közhely: A Donyec-medence egy örökké forrongó vidék

Általános vélekedés, hogy a Donyec-medence mindig is bűnözők, szerencselovagok, a törvény elől menekülők földje volt. Ennek is vannak történelmi okai. A cári és a szovjet időkben is erősen korlátozták az országon belüli szabad mozgást, belső útlevelet kellett kiváltani nagyobb utazásokhoz. Viszont a Donyec-medencében állandó volt a munkaerő-hiány, ezért ez volt az a vidék, ahová mindkét rendszer idején sokáig papírok nélkül is be lehetett utazni, és különösebb ellenőrzés nélkül bárki munkát vállalhatott a bányákban. Tény, hogy bűnözői múlttal is viszonylag könnyen lehetett munkát kapni a Donyec-medencében.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Donyec-medence a bűnözők birodalmává vált volna. A 2013-as statisztikák szerint ugyan az ukrajnai átlagnál valamivel magasabb volt itt a tízezer főre eső bűncselekmények száma, de a többi kelet-ukrajnai megye statisztikájához képest nem figyelhető meg kiugrás.

Donyeck legrégebbi épülete, a Hotel Britannia
photo_camera Donyeck legrégebbi épülete, a Hotel Britannia

A Donyec-medence bányászai fontos szereplői voltak a 80-as évek végi antikommunista szervezkedéseknek. Csak míg Ukrajna nyugati felén a nacionalista ellenállás erősödött, addig errefele a munkás érdekképviselet vált a szervezkedés motorjává. Az 1989-ben itt szervezett első bányász-sztrájkokból nőtt ki az az országos bányász-sztrájk mozgalom, ami 1990-ben nagyot ütött a szovjet hatalmon. A megmozdulásokat a vállalatvezetők arra használták, hogy gazdaságilag függetlenedjenek a kijevi bürokráciától, a munkások pedig jobb élet- és munkakörülményeket követeltek. Mindkét igénynek gazdasági céljai voltak, és a követelések egyáltalán nem kapcsolódtak etnikai – nemzetiségi igényekhez, koncepciókhoz.

A 21. században a Donyec-medence inkább kimaradt a nagy ukrajnai politikai megmozdulásokból. Egy 2006-os közvélemény-kutatás szerint az itt élők több mint 80 százaléka semmilyen módon sem érezte magát érintettnek a narancsos forradalom eseményeiben. Ez arra utal, hogy az itt élők legendás szabadságszeretete leginkább arról szólt, hogy szeretnének kívül maradni az ukrán belpolitika harcaitól.

Harmadik népszerű közhely: A Donyec-medence a népek olvasztótégelye

A 19. század vége óta kedvelt közhely, hogy a Donyec-medence a népek olvasztótégelye. Divat volt egy időben “Új Amerikaként” hivatkozni rá, a gyors ipari és szociális fejlődésre utalva. Az Amerika-párhuzamot azért is használták, mert különböző nemzetiségű emberek kaphattak itt új identitást, aminek közösségformáló ereje az állampolgárságon, a szakmán és a településeken alapult. Valóban a bevándorló munkások olvasztótégelyévé vált a Donyec-medence?

Számos visszaemlékezés és dokumentum utal arra, hogy a 30-as évekig biztosan nem volt itt semmiféle olvasztótégely. Sőt inkább nagyon is megosztott társadalom alakult ki. Nem volt keveredés a fehérgalléros cégvezetők és a melósok között, és nem keveredtek egymással a különböző nemzetiségű munkások sem. Utóbbi leginkább azért történt így, mert a bevándorló munkások nagy része nem akart örökre itt ragadni: arra számítottak, hogy ha elég pénzt kerestek, akkor majd egyszer hazamennek.

Az úgynevezett donyeci identitást a szovjet kultúrpolitika erőltette csupán. E propaganda a munkások hősiességéből és a jobb életszínvonalból indult ki, mint ebben az 1951-es bányászindulóban is:

Szeretünk hazánk,
Meleget és fényt viszünk a népnek,
Bátrak voltunk a csatában
És legyőzzük az éhséget.
A bányászok mindig az elsők,
A bányászok a munka őrei,
Szeretjük édes hazánkat,
Az egyesült népek nagy családját.

A szovjet mítosz hősei a Donyec-medence élmunkásai voltak, mint Nyikita Izotov vagy Alekszej Sztahanov. Őket erősnek, vakmerőnek és nagyon férfiasnak ábrázolták. Ez vezetett oda, hogy a Szovjetunióban az a képzet terjedt el a doniakról, hogy ők igazán különlegesek és kemények. Ehhez hozzájött az az idealizált kép, hogy a szovjet idők előtt itt sanyarú körülmények között éltek az emberek, de a forradalom különleges közszolgáltatásokat hozott a bányászoknak. Ez is általános propaganda fontos példája volt.

photo_camera Sztahanov, az élmunkás

A Szovjetunió szétesésével ez a konstruált donyeci élmény szertefoszlott, legfeljebb az ipar iránti elkötelezettség maradt meg a helyi identitás szervező erejének.

Negyedik népszerű közhely: A Donyec-medencében él a legtöbb orosz

Ha a Donyec-medence etnikai adatait összevetjük a szomszédos megyékével, akkor kiderül egy valóban fontos sajátossága a régiónak. A 2001-es népszámlálás szerint itt a legnagyobb a magukat orosznak vallók aránya. Azonban ez is csak körülbelül 40 százalékot jelent, és az ukránok vannak többségben a Don-medencében is. (Donyeckben 38 százalék, Luhanszkban 39 százalék mondta magát orosznak.)

photo_camera Rohadó ipari létesítmény. A szerző felvétele, még a háború előttről.

Szintén nagyon fontos azonban, hogy az itteni népesség nagy része oroszul beszél, és nem ukránul. Donyeckben 75, Luhanszkban 69 százalék az orosz anyanyelvűek aránya. Ez a legmagasabb egész Ukrajnában, és összefügg azzal is, hogy kifejezetten urbanizált vidék ez. Márpedig Ukrajnára egyébként is jellemző, hogy a városokban magasabb az orosz anyanyelvűek aránya mint a falvakban, és különösen jellemző ez az ország keleti felére. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a helyiek Oroszországhoz tartozónak érezték volna magukat. A korábbi szociológiai kutatások azt mutatták, hogy a Donyec-medencét az itt élők történelmileg inkább Ukrajnához kötik.

Következtetések

A Donyec-medencének sajátos történelmi és kulturális karaktere van, ami megjelenik a helyiek identitásában is. Fontos ebben a képben, hogy ők kemények, és a lehetőségek földjére vándoroltak az őseik. Ugyanakkor nem mutatható ki az itt élők esetében olyan történelmi elkülönültség vagy hagyomány, mint például a baszkok esetében Spanyolországban, vagy a skótok esetében Nagy-Britanniában. A Donyec-medence korábbi népi mozgalmainak mindig gazdasági, és sosem területi vagy nemzetiségi követelései voltak.

A mostani háborút nem lehet levezetni egy történelmi ellenállásból, és ezért minden esély megvolna a politikai rendezésre, ha ezt a külső körülmények lehetővé tennék.

(A címlapkép egy 1957-es festmény, Donyecki brigád a címe.)

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.