A negyedik éve zajló kelet-ukrajnai háborúval kapcsolatban a hivatalos orosz álláspont a mai napig az, hogy Oroszország nem résztvevője a konfliktusnak, és nem harcolnak orosz katonák Ukrajnában. Utóbbi narratíva az évek során annyiban finomodott, hogy ha esetleg fel is bukkannak az orosz fegyveres erők tagjai Ukrajnában, akkor legfeljebb csak a szabadságuk idején, mintegy magánemberként teszik ezt, de semmiképpen sem az orosz állam utasítására vagy támogatásával.

Ami a hivatásos fegyveres erők részvételét illeti, azzal kapcsolatban a hivatalos orosz álláspont továbbra is a merev tagadás. Azonban, amint azt az alábbiakból látni fogjuk, nyílt források felhasználásával is erősen megkérdőjelezhető ennek a narratívának a valóságtartalma. Most a háború kezdetén, 2014-ben ismertté vált, nyílt forrású bizonyítékokat vesszük sorra.

Amikor maga Putyin ismeri el: a Krím megszállása

A Krím-félsziget 2014. februárjában kezdődött orosz megszállásának első pillanataitól kezdve felségjelzés nélküli, láthatóan kiválóan képzett és felszerelt, fegyelmezett, egyenruhás katonák tűntek fel szerte a félszigeten. Noha a felszerelés és fegyverzet alapján a művelet első napjaitól kezdve egyértelmű volt, hogy orosz elit alakulatok hajtják végre a támadást, a Vlagyimir Putyin elnök által is hangoztatott orosz hivatalos álláspont az volt, hogy Krímet megszálló erők mindössze helyi ellenállók, és Oroszországnak nincs köze a történtekhez. Az orosz elnök még humorizált is azzal, hogy az egyenruhák nem bizonyítanak semmit, hiszen bármelyik military boltban lehet ilyeneket venni.

Miután 2014. március 18-án befejeződött a félsziget megszállása és Oroszország – a saját jogrendje szerint hivatalosan, ám mind az ukrán, mind a nemzetközi jogot, mind pedig saját korábbi kötelezettségvállalásait megsértve – annektálta a területet, a Kreml változtatott az eddigi, mereven tagadó álláspontján. Az orosz elnök 2014. április 17-én egy interjúban elismerte, hogy Oroszország csapatokat küldött a Krímbe, Putyin szerint azért, hogy megvédje az ottani lakosságot az ukrán agressziótól.

Az, ahogyan az orosz kormányzat a Krím megszállása idején kommunikált, az információs hadviselés és stratégiai megtévesztés egyik iskolapéldájának tekinthető. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a Krímben történtek fényében különösen indokolt lehet fenntartásokkal kezelni azt az orosz hivatalos álláspontot, hogy nem harcoltak orosz katonák Kelet-Ukrajnában.

Tüzérségi és légvédelmi tűz a határ orosz oldaláról

Az ukrán kormányerők helyzetét 2014. júliusa óta nehezítette, hogy igen gyakran kerültek a határ orosz oldaláról érkező tüzérségi tűz alá. Ezek a tüzérségi támadások kulcsszerepet játszottak abban, hogy 2014. augusztusára Ukrajna az orosz-ukrán határ egy jelentős szakasza felett elveszítette az ellenőrzést, a határvédelmet ellátó alakulatok ugyanis vagy megsemmisültek, vagy ki kellett őket vonni az orosz tüzérségnek kitett zónából. Bár Moszkva továbbra is tagadja, hogy bármi ilyesmire sor került volna, a becsapódások nyomairól készült műholdfelvételek alapján – lásd a Bellingcat oknyomozó újságíróinak igen részletes elemzését - nagy biztonsággal meghatározható, hogy a gránátokat keleti irányból, a határ orosz oldaláról lőtték ki. Márpedig az igen valószínűtlen, hogy orosz oldalról bárki más lőne nehéztüzérséggel, mint az orosz hadsereg.

Nemcsak tüzérségi, de légvédelmi rakétás támadásokra is sor került. Az ukrán kormány által a szeparatisták ellen 2014. áprilisában indított, terrorellenes műveletnek nevezett ellentámadás kezdeti sikereiben komoly szerepet játszott az ukrán légierő. A támadórepülőgépek, és elsősorban a Mi24-es csatahelikopterek súlyos veszteségeket okoztak a szakadárok szétszórt, fegyelmezetlenül harcoló erőinek. A helyzet 2014. júliusától fordult meg, amikor a szeparatisták kezében elkezdtek nagyobb számban feltűnni orosz eredetű, vállról indítható légvédelmi rakéták. Mivel Moszkva nem hagyhatta, hogy a kijevi kormány a légiereje segítségével legyőzze az Oroszország által szított és támogatott lázadást, orosz részről logikus döntés volt légvédelmi fegyvereket átadni a Kelet-Ukrajnában harcoló különféle milíciáknak.

Több olyan esetre is sor került emellett, amikor az ukrán légierő gépeit olyan magasságban érte rakétatalálat, ami messze meghaladta az átadott, vállról indítható fegyverek hatótávolságát: 2014. júliusában egy Antonov An-26-os katonai szállító repülőgép, valamint két Szuhoj Szu-25-ös támadó repülőgép is így került a veszteséglistára. Az ukrán vezérkar szerint mindhárom gépet a határ orosz oldaláról indított, nehéz légvédelmi rakéta találta el. Az An-26-s július 14-én történt elvesztése volt az első jele annak, hogy a kelet-ukrajnai konfliktusban nehéz légvédelmi fegyverek felbukkanásával is számolni kell – a teljes kép azonban túl lassan állt csak össze a nyugati biztonsági szolgálatoknak, így nem sikerült megakadályozni a maláj légitársaság MH17-es járatának három nappal későbbi, július 17-i katasztrófáját sem. A konfliktusban egyébként 2014 ősze óta Ukrajna nem is vetett be légierőt; annyira erőssé vált ugyanis az orosz/szeparatista erők légvédelme, hogy nem érné meg további gépek elvesztését kockáztatni.

Orosz paramilitáris erők Ukrajnában

Kelet-Ukrajnában 2014. áprilisában robbantak ki először szeparatista megmozdulások. A helyzet gyorsan eszkalálódott, nyár elejére az ukrán kormány teljesen elvesztette az ellenőrzést Donyeck és Luhanszk megyék keleti része fölött, beleértve mindkét megyeszékhely nagyvárost is. A konfliktusnak ebben a korai szakaszában még nem működött tökéletesen az orosz állami részvételt elleplezni hivatott kommunikációs gépezet, így nyugati tudósítók is be-bejutottak a szeparatista területekre, így Donyeckbe is.

A kelet-ukrajnai szeparatisták között már 2014 tavaszától nagyobb számban bukkantak fel csecsen fegyveresek. Az egyik csecsen harcos 2014. júliusában Donyeckben büszkén nyilatkozta a CNN kamerájának, hogy ő bizony „kadirovec”, tehát a Ramzan Kadirov csecsen elnök irányítása alatt álló, az orosz belügyminisztériumnak alárendelt csecsen alakulat állományába tartozik. Videófelvételek alapján sikerült azonosítani többek között a „Vosztok” zászlóalj csecsenjeit is – a „Vosztok” pedig az orosz vezérkar hírszerzési főigazgatóságának, közismertebb nevén a GRU-nak (Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije) alárendelt, csecsenföldi különleges alakulat.

A szeparatisták által megszállva tartott régiókban kozák harcosok is megjelentek. Bár kozákok Kelet-Ukrajnában is élnek, ezekhez a csoportokhoz a szeparatista mozgalom kezdetén orosz területről is csatlakoztak doni kozákok. A konfliktusnak ez a korai szakasza meglehetősen kaotikus volt, a szeparatista területeken több helyi hadúr is széleskörű önállóságra tett szert, időnként nemcsak az ukrán erőkkel, de egymással is harcolva. Perevalszk és Szeverodonyeck városának környékét a Nyikolaj Kozicin atamán által vezetett kozák erők tartották megszállva. A jellegzetes doni kozák egyenruhát előszeretettel viselő Kozicin hamar az egyik legismertebb kelet-ukrajnai hadúr lett. Valószínűleg Kozicin kozákjai rabolták el és tartották fogva az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) két megfigyelőjét is 2014 júliusában.

A doni kozákok jelenléte azért bizonyítja az orosz állam részvételét a konfliktusban, mert Oroszországban külön törvény szabályozza az úgynevezett „Doni Hadsereg”, tehát a doni kozákok működését és irányításai viszonyait. A jogszabály pedig kimondja, hogy a kozákok az Oroszországi Föderáció katonai szolgálatra vonatkozó törvényei szerint működnek, és a szövetségi költségvetésből finanszírozzák őket. Nem valószínű, hogy az állami alárendeltségben működő – bár széleskörű autonómiával rendelkező – kozákok részt vehettek volna a kelet-ukrajnai konfliktusban, ha a Kreml ezt nem hagyja jóvá. Ugyanez fokozottan igaz a GRU-nak alárendelt csecsen alakulatokra.

Orosz nehézfegyverek és hadfelszerelés

A kelet-ukrajnai harcok kezdetétől fogva feltűnő volt, hogy a szeparatisták milyen jól el voltak látva nehézfegyverekkel és páncélozott harcjárművekkel, sőt, még harckocsikkal is. A vonatkozó, orosz katonai sajtóban közölt magyarázat szerint mindössze annyi történt, hogy a lázadók az ukrán erőktől zsákmányoltak fegyvereket. Ez a magyarázat azonban kezdettől fogva erősen sántított, ugyanis a szeparatista erők kezén nagyszámú olyan fegyver és jármű is felbukkant, amik kizárólag Oroszországban álltak rendszerben. Példaként említhetők a Grad-K rakéta sorozatvetők, a T-72-es harckocsi erősen modernizált, B3 jelű változata, Pancir légvédelmi komplexumok, és egy sor más eszköz is.

Az Ekho Moszki egy 2016-os interjújából egyébként az is kiderült, hogy a Kelet-Ukrajnában kilőtt, illetve megsérült orosz harckocsikat egy voronyezsi (Dél-Oroszország) javítóüzembe szállították, ahol a szerelők néha még a kezelők maradványait is megtalálták a roncsokban. Persze annak fényében, hogy milyen sokféle orosz nehézfegyverzet került Kelet-Ukrajnába, az orosz logisztikai támogatás már nem is meglepő.

A maláj gép lelövése

A Malaysia Airlines MH17-es járatát 2014. július 17-én lőtték le Kelet-Ukrajna felett. Mint az a 444.hu korábbi cikkében is szerepelt, mostanra pontosan lehet tudni, hogy az utasszállítóval egy Oroszországból előző nap átszállított, Buk-M1 típusú légvédelmi rakéta végzett. Bár az indítást végző kezelők neve nem került nyilvánosságra, a brit Bellingcat portálnak sikerült azonosítania, hogy a Buk rakétahordozó jármű az orosz 53. légvédelmi rakétadandár állományába tartozott.

Az ukránok által lehallgatott és nyilvánosságra hozott telefonbeszélgetésből tudjuk, hogy amikor a lelőtt gép roncsaihoz megérkeztek az első szeparatisták és rájöttek, hogy katonai szállítógép helyett egy polgári utasszállítót találtak el, első döbbenetükben felhívták az adott területet uraló helyi hadurat, hogy mit tegyenek – ez a hadúr történetesen éppen a fentebb említett Nyikolaj Kozicin kozák atamán volt, amint azt később ő maga is elismerte egy interjúban.

Mivel pedig Kozicin nem sokat tudott segíteni, a szakadárok felhívtak két, a beszélgetésekben csak „Delfin” és „Orion” kódnéven emlegetett vezetőt. Három évvel később, 2017-ben a Bellingcat és a The Insider oknyomozó csoport újságírói egy igen kreatív hangminta-elemzés alapján azonosították „Delfin”-t, aki nem volt más, mint Nyikolaj Fjodorovics Tkacsov orosz ezredes, aki akkoriban a kelet-ukrajnai Krasznodon városából próbálta összefogni a különféle szeparatista csoportokat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az, hogy Tkacsov személyében 2014 nyarán egy orosz főtiszt volt felelős a kelet-ukrajnai szakadárok irányításáért, igen erős bizonyíték Moszkva aktív részvételére a konfliktusban.

„Eltévedt katonák”

Az ukrán haderő 2014. augusztusában ukrán területen elfogott tíz orosz ejtőernyős katonát. A foglyul ejtett orosz katonák a kihallgatásuk során azt vallották, hogy a határ orosz oldalán azt az utasítást kapták, hogy haladjanak előre hetven kilométert Nyugat felé, és bár ugyan sejtették, hogy már ukrán területen lehetnek, csak akkor döbbentek rá valójában, hogy mi történt, amikor az ukrán erők előbb tűz alá vették, majd elfogták őket.

Az ő esetleges tájékozatlanságuk azonban nem változtat a tényen, hogy a parancsot kiadó felettesek minden bizonnyal tisztában voltak vele, hogy a kijelölt útvonal Ukrajnába vezet. Ezt támasztja alá az is, hogy elfogott katonák közül egy Romancov nevű őrmester elmondta, hogy indulás előtt át kellett festeniük a járműveiket, lemázolva a felségjelzéseket, valamint le kellett adni személyi dokumentumaikat és mobiltelefonjaikat – azaz el kellett tüntetniük minden nyomát annak, hogy az orosz hadsereg tagjai.

Az incidensre az orosz védelmi minisztérium által adott hivatalos szerint az érintett katonák csak a határzónában gyakorlatoztak, és egyszerűen eltévedtek. Mivel azonban a határtól körülbelül húsz (!) kilométerre, mélyen Ukrajna belsejében fogták el őket, az orosz védelmi minisztérium reakciója nehezen tekinthető hitelesnek. Az elfogott ejtőernyősöket egyébként később kicserélték foglyul ejtett ukránokra.

A minszki fegyverszüneti egyezmény

Ilyen szempontól talán a legérdekesebb, hogy a konfliktust először lezárni hivatott – és azóta sem teljesített – 2014 szeptemberi, minszki fegyverszüneti megállapodás végrehajtásától szóló jegyzőkönyvének is van olyan része, amiből egyértelműen kiderül, hogy orosz csapatok harcoltak Ukrajnában, az orosz hivatalos tagadás ellenére is. Ennek a tagadásnak a következménye az is, hogy az egyezmény Oroszországot nem említi a konfliktus résztvevői között.

A jegyzőkönyv negyedik pontja viszont előírja, hogy a konfliktuszónából ki kell vonni a 100 mm-nél nagyobb űrméretű tüzérségi eszközöket. A felsorolt, kivonandó fegyverek között szerepel a Tornado-Sz típusú rakéta-sorozatvető is. Ez azért jelentett lebukást Moszkva számára, mert a száz kilométert meghaladó hatótávolságú, műholdas rávezetésű lőszerrel is felszerelt Tornado-Sz az Oroszországi Föderáció legmodernebb tüzérségi eszközeinek egyike. Az első példányok csak 2012-ben álltak rendszerbe (a belinkelt folyóiratban lásd a 7. oldalon szereplő táblázatot) és Oroszország sosem exportálta az eszközt, így Ukrajnának sem lehetett belőle. Ergo, a konfliktus-zónából az egyezmény szerint kivonandó Tornado-Sz-ek kizárólag Oroszországból kerülhettek oda.

Ami a hiba okát illeti, legvalószínűbb, hogy emberi figyelmetlenség történt. A minszki egyezményt ugyanis a konfliktus résztvevői maratoni hosszúságú, tizennyolc órás tárgyaláson véglegesítették, és az orosz delegáció valószínűleg egyszerűen nem vette észre, hogy a kivonandó fegyverrendszerek részletes felsorolása egyben le is buktatta a részvételét hivatalosan tagadó Oroszországot.

Rácz András, történész, Oroszország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának munkatársa. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik. Az Ukrajnáról szóló sorozatának előző részét a maláj utasszállító tragédiájáról itt lehet elolvasni. A második rész, a Krím megszállásáról itt olvasható.