Minden MTK-szurkoló és a legtöbb tájékozott focidrukker pontosan tudja, hogy miért lesz történelmi meccs a keddi Tottenham-Ajax BL-elődöntő: mert soha nem rendeztek ennyire nagy tétre menő, ennyire fontos meccset a legjelentősebb európai kupában két hagyományos zsidó csapat között. Európában, sőt az egész világon összesen három olyan nem izraeli és nem felekezeti alapítású klub van, amit a saját drukkereik és az ellenfelek szurkolói egyaránt "zsidóként" azonosítanak: az Ajax, a Tottenham Hotspur és az MTK.

link Forrás

E három egyesület önképének és identitásának meghatározó elemét jelentik a büszkén vállalt zsidó gyökerek, ami az első kettő esetében bárki előtt nyilvánvalóvá válik már egy sima meccsközvetítés megnézése alapján. Az Ajax fanatikusai „Super Jewsnak”, vagyis „Szuperzsidóknak” nevezik a csapatukat, azt skandálják, hogy „Ki nem ugrál, az nem zsidó” és izraeli zászlókat lengetnek, a legszenvedélyesebb ultrák közül pedig sokan viselnek Dávid-csillag tetoválást.

link Forrás

A Tottenham tábora „Yid Armynak” nevezi magát – ami kábé „Bibsi Seregnek” fordítható, a „zsidó” jelentésű „yid” ugyanis angolul kifejezetten sértő szónak számít –és gyakran tör ki „Yid army, Yid army!” és „Yiddo, yiddo!” skandálásban, és korábban itt sem voltak ritkák az izraeli vagy Dávid-csillagos zászlók. A három rokon csapat közül az MTK-pálya lelátójára jellemző az ilyesmi a legkevésbé, a kék-fehér ultrák egyik dala sem tartalmaz utalást a zsidóságra, de a kilencvenes évek Várszegi-sikerkorszakának némelyik bajnokavató meccsén itt is feltűnt azért néhány izraeli zászló.

A történelmi hagyományaira büszke futballközeg fontos, sokak által számontartott színfoltja ez.

Csak éppen az a bökkenő, hogy ha kicsit megkapargatjuk a hatágú csillagos felszínt, hamar kiderül, hogy az április 30-ai BL-elődöntő sokkal inkább lesz minden idők legnagyobb álzsidó rangadója, mint valami virtigli zsidómeccs. Hogy történhet ilyen az Identitás Sportágában, az Identitás Évtizedében?

Nagypályás identitás

A 2010-es évek egy kulcsszava az „identitás”, például azért, mert manapság az összes politikai oldal többé-kevésbé identitáspolitikát folytat. Bár az is igaz, hogy mindenki gyökeresen mást ért ugyanazon a kifejezésen. A bal- és liberális értelemben vett identitáspolitika egyre kisebb, egzotikusabb és partikulárisabb társadalmi kisebbségek érdekeinek harcos képviseletét jelenti az univerzális szabadságjogok védelme helyett, amik így elhanyagolva súlyos veszélybe is kerültek, mert sokkal könnyebb szolidárisat posztolni a figyelemproblémás transznemű curlingesekről, mint tenni valamit a szólás- vagy sajtószabadságért. A jobboldali és konzervatív identitáspolitika ezzel szemben azt jelenti, hogy minden második mondatba bele kell fűzni azt, hogy „identitás”, miközben arra kell gondolni, hogy "nekem ne költözzön a szomszédomba semmilyen piszkos néger kalifa."

Az identitás fogalmának manapság talán csak a futballban van olyan meghatározó divatja, mint a politikában, érdekes módon talán még nagyobb is, mint a foci hőskorában lehetett, amikor a szurkolás egyben élő, helyszíni meccsnézést jelentett, a legtöbben a helyi csapatnak szorítottak és a játékosok gyakran ugyanarról a környékről és ugyanabból a társadalmi osztályból származtak, mint a nézők. Vagyis amikor az emberek valóban a személyes és közösségi identitásuknak megfelelően jártak meccsre.

A XXI. század jellegzetes futballfogyasztója ezzel szemben nem is feltétlenül kötődik már egyetlen csapathoz, főleg nem a földrajzilag hozzá legközelebb játszóhoz. A kábeltévés közvetítések mellett megjelenő, gyakorlatilag korlátlanul elérhető ingyenes streamek teljesen átalakították a foci befogadását. A nézők egyszerre válogathatnak a világ összes bajnokságának és nemzetközi kupájának szinte minden meccse közül. Hiába volt évtizedeken át a legkínosabb bénaság szinonimája az "én nem szurkolok senkinek, csak a minőségi focit szeretem" szöveg, a szörnyű igazság az, hogy a kortárs focinézők döntő többsége már régen nem elkötelezett drukker, hanem olyan fotelszurker, aki a legmagasabb minőségű futball ingyenes svédasztaláról szemezget magának.

Ám pont ebben a helyzetben derült ki, hogy valamilyen mértékű azonosulásra még az ilyen focifogyasztási gyakorlat mellett, az Igazi Szurkolás Utáni Elsatnyult Korban is szükség van. Hiába választhatsz szombat délután 8-10, egyformán jól hangzó angol, spanyol, német és olasz bajnoki között, hiába nem követsz egyetlen csapatot, még mindig 47 százalékkal jobb szórakozás úgy figyelni egy közvetítést, hogy valamivel jobban örülsz az egyik fél győzelmének.

Na de mi alapján válasszon az ember csapatot magának, akár csak 90 percre, ha egyszer mindegyikben egymáshoz nagyon hasonló Instagram-sztárok játszanak egymásra eléggé hasonlító stadionokban eléggé egyforma, sok futásra és kiemelkedő fizikumra épülő technikás erőfocit?

Ezen a ponton lép be a képbe az identitás, ami a futball esetében egyszerűen a csapathoz kötődő kulturális sztereotípiákat jelenti, amik alapján választani tudunk a középtávolról nézve eléggé hasonlónak tűnő versenyzők közül. A futball kulturális értelemben eleve a nagy leegyszerűsítések és szinte törzsi jellegű azonosulás sportja volt mindig is, hasonlóan mondjuk a politikához és a popzenéhez.

És ha már választani kell, akkor az ember csapatfronton igazán bőséges identitásválasztékból tud szemezgetni: sok más mellett vannak

• rokonszenves munkáscsapatok (Vasas, West Ham, Boca Juniors, Schalke),
• elegáns úri együttesek (River Plate, Real Madrid, Monaco),
• külvárosi vagányok (Újpest),
• belvárosi öröklakástulajdonosok (Chelsea),
• örök kishalak (Crystal Palace, Espanyol),
• mindig nagymenők (Bayern München),
• a szemét többségi nép által elnyomott kisebbségi hősök (Athletic Bilbao, Barcelona, DAC),
• multikulti hippibandák (Sankt Pauli),
• büszke baloldaliak (Bologna, Livorno),
• büszke fasiszták (Lazio),

És vannak a zsidók.

Ez utóbbi első látásra könnyen átlátható, világos csapatidentitásnak tűnik. De ha jobban megkapargatjuk a Tottenham, az Ajax és az MTK sztoriját, tökéletes példákat kapunk arra, hogy az identitás témája mennyivel összetettebb és érdekesebb, mint ahogy az új és régi típusú populisták és Kövér László beszélni szoktak róla. Kiderül, hogy az identitásra az sem igaz, amit talán a legfontosabb vonásának tartanak, miszerint azért stabil és megváltoztathatatlan, mert a régmúltban gyökerezik. Sőt, ami talán a legfurcsább benne, a futballidentitás néha nem is saját találmány, hanem egyszerűen a leggyűlöltebb ellenségek identitásának a szándékos ellentettje.

Nem születtek zsidónak

Az identitás fogalmához első látásra alapvetően hozzátartozik, hogy az valami régmúltban gyökerező, történelmi hagyományra alapuló dolog. Az 1900-ban alapított amszterdami Ajaxnak ehhez képest semmilyen értelemben nem voltak zsidó gyökerei.

Nem zsidók alapították, és hosszú évtizedekig a szurkolói között sem voltak jelentősebb arányban zsidók, a játékosokról nem is beszélve. A helyzet az 1930-as évekre annyiban változott meg, hogy a csapat 1934-ben átköltözött az Amszterdam keleti részén felépített De Meer stadionba, ami a város zsidónegyedében állt. A szurkolói között ezek után természetes módon nőtt a zsidó származásúak aránya, de ez még így sem jelentett sokat. Sem a külvilág, sem maguk a szurkolói nem tekintették ugyanis az Ajaxot zsidó csapatnak, semmilyen értelemben, különös tekintettel arra, hogy mindeközben Amszterdamban öt, zsidók által alapított, deklaráltan zsidó focicsapat is működött.

Sőt valójában a hatvanas-hetvenes évekig – vagyis a 119 éves klub teljes eddigi történetének a feléig – nem merült fel senkiben, hogy az Ajax bármilyen értelemben zsidó csapat lenne. A váratlanul, de annál nagyobb erővel jelentkező kulturális elzsidósodás történelmi gyökereit a témával foglalkozó focitörténészek mégis a harmincas évek közepe utáni időszakra teszik.

Hollandiában a két világháború között – főleg a gyémántkereskedők és csiszolók miatt – világszerte híres, ám aránylag csekély létszámú zsidó közösség élt. A negyvenes évekre sem voltak többen 140 ezernél. Ők azonban néhány nagyvárosban koncentrálódtak, azon belül is főleg Amszterdamban, ahol 80 ezren éltek, nagy részük a de Meer stadiont körbevevő negyedben tömörülve. A rivális csapatok sok, vidékről érkező drukkere ezért életében először Ajax-meccsre menet látott zsidót, akik ekkoriban ráadásul még előszeretettel jártak jól megkülönböztethető ruhában és viseltek nagy szakállat és pajeszt. Az Ajax-meccsekkel járó egzotikus látvány pedig beleégett a rivális szurkolók memóriájába.

Az Ajax mint sportszervezet a második világháború és a náci megszállás idején sem volt még zsidó identitású csapat, annyira nem, hogy a nácik rendelkezéseinek megfelelően ők is kizárták a zsidó származású klubtagokat. Bár a klub a hivatalos visszaemlékezéseiben szereti felidézni, hogy az Ajax egyetlen klubtagja sem lett a holokauszt áldozata, Simon Kuiper híres, a témával foglalkozó könyvében azt írja, hogy ez leginkább azért történhetett így, mert addigra már kizárták őket, így nem klubtagként kerültek haláltáborba.

A dolgok a világháború után változtak meg.

A háború alatt a németek megölték a holland zsidók háromnegyedét, durván 100 ezer embert a 140 ezerből, ami a legmagasabb arány volt Nyugat-Európában. Aztán újraindult az élet és a focibajnokság is. Az ellenfelek szurkolói pedig minden elképzelhető verbális eszközzel próbálták felheccelni/bántani/kiborítani az ajaxosokat. Miközben a klubnak a háború utáni évtizedekben – teljesen függetlenül bármilyen közösségi identitástól – több zsidó származású elnöke és két zsidó játékosa is volt. Ez a tény, párosulva a harmincas-negyvenes évek nyüzsgő zsidónegyedének emlékeivel oda vezetett, hogy a vetélytársak szurkolói egyre gyakrabban próbálták zsidózással hergelni a piros-fehérek táborát. Nem finomkodtak, a Feyenoord és több más vetélystárs ultrái gyakran skadálták például azt, hogy

„Hamas, Hamas, Jews to the gas!”

A dolog azonban nem várt irányba sült el. Az Ajax szurkolói nem azzal vágtak vissza, hogy „dehát nem is vagyunk zsidók”, hanem ellenkezőleg, magukra vették a dolgot, mondhatni beleálltak. Van, aki szerint történelmi lekiismertfurdalásból, míg mások szerint egyszerűen dacból.

A dolog addig fejlődött, hogy a klubon belül a hatvanas-hetvenes évekre egészen komoly, túlnyomó részben nemzsidók által ápolt és fenntartott zsidó kultúra alakult ki, az öltözőben is. Ez a klub első igaz aranykorszakának idejére érte el a csúcsát. (A csapat 1971-ben, '72-ben és '73-ban háromszor nyerte meg a Bajnokok Ligájának elődjét, a BEK-et.) A legnagyobb álzsidó pedig maga a császárba oltott félisten, Johann Cruyff volt, aki a társaival együtt kóser marhaszalámit evett a meccsek előtt és jiddis szavakat kevert az öltözői szlengbe. David Winner „Brilliant Orange” című könyvében maga Salo Muller, a klub népszerű, zsidó származású fizioterapeutája idézte fel, hogy a játékosok

„szerettek zsidóként viselkedni, bár nem voltak azok”.

A külvilág számára is látványos zsidóügyi fordulat végül csak 1976-ban történt meg, amikor az Ajax-tábor F side nevű ultracsoportja felvette a zsidó külsőségeket, ideértve a zászlókat, Dávid-csillagokat és dalokat. Az egyik kedvencük a Hava nagila című izraeli népdal:

link Forrás

Akik nem sima álzsidók

Az észak-londoni Tottenham Hotspur kulturális elzsidósodásának története egészen más és bizonyos értelemben sokkal szervesebb volt.

Nagy-Britanniába, azon belül főleg Londonba az 1880-as évek óta érkeztek nagyobb számban zsidó menekültek a cári Oroszországból és Kelet-Európa más részeiről a szülőhazájukban erősődő antiszemitizmus miatt. Ők nem az MTK-t ilyentájban megalapító városi, jelentős részben értelmiségi, középosztálybeli, asszimilálódó zsidók voltak, hanem döntő többségükben szegény, alig iskolázott, mélyen vallásos vidékiek.

Az első nagy hullámot az oroszországi pogromok újboli fellángolása miatt 1905-1906-ban követte egy újabb. Az 1882-ban nemzsidók által alapított észak-londoni klub nagyjából ekkorra izmosodott meg és kezdett komoly közönsége lenni.

A második nagy hullámban érkezők egy része a londoni zsidók hagyományos környékén, az East Enden telepedett meg, de sokan tovább mozdultak a jó közlekedéssel és számos ipari munkalehetőséggel kecsegtető Észak-London felé, Tottenhambe. Ezt maguk a helyi zsidó szervezetek is támogatták, mert Kelet-London egyes negyedei addigra elviselhetetlenül zsúfolttá váltak. Tottenhambe ráadásul már több olyan nagyobb ipari üzem is működött, amik zsidó kézben voltak, így a nyelvtudás nélkül érkezőknek könnyebb volt az elhelyezkedés.

Mint annyi hirtelen benépesedő brit ipari városban történt, Tottenhamben is a futball lett a sok helyről érkezett, beilleszkedni vágyó, szegény tömegek közös szórakozása, származástól függetlenül. A kezdetben gyanakodva, ellenérzésekkel fogadott zsidók itt ráadásul szervezett keretek között, egyfajta rituális színházban mutathatták meg, hogy nem betolakodó kívülállók, hanem pont olyanok, mint bármelyik másik drukker.

A fentiek miatt a bevándorlók első generációja is el-eljárt már meccsre, de különösen az asszimilálódó, a világ egyik legnagyobb metropoliszában a szigorú vallásgyakorlást fellazító második nemzedéktől kezdve lett észak-londoni zsidó népszokás a legtöbbször a szombat ideje alatt tartott Tottenham-meccsekre való eljárás. A jelenség hamarosan annyira tömeges méreteket öltött, hogy a harmincas évek közepéről származó beszámolók szerint akkoriban az átlagosan 30 ezer körüli nézőszám jó harmada lehetett zsidó. Az, hogy a londoni zsidóság szinte minden korabeli beszámoló szerint szinte egységesen választotta a Spurst a kedvenc csapatának, annál érdekesebb, mert az elérhető források szerint maga a klub mint szervezet egyáltalán nem volt „zsidóbarát”. Mickey Dulin visszaemlékezéseiben arról ír, hogy spursös karrierje alatt a klubon belül uralkodó hangulat miatt soha nem árulta el a származását. Voltak, akik kifejezetten zsidóellenesnek tartották a Tottenhamet.

A később, a harmincas években az ébredő nácizmus elől Európából Londonba érkező, módosabb zsidó entellektüellek közül sokan már a Tottenham ősi riválisának, az Arsenalnak szorítottak, és az a klub nyíltan üdvözölte is ezt, a londoni zsidóság abszolút kedvence mégis a Spurs maradt.

A legérdekesebb az, hogy a Tottenham akkor vált „zsidó csapattá” a saját nemzsidó drukkerei, maga a klub és a külvilág szemében is, amikor szociológiai és történelmi okokból már nem is drukkolt nekik annyi zsidó a stadionban. Ez a hatvanas években történt, eléggé hasonlóan, mint az Ajax esetében. Az ellenfelek szurkolói ekkoriban kezdték válogatott antiszemita szidalmakkal hergelni a Tottenham közönségét. Divatba jött a gázkamrákat felidéző hangos sziszegés, a yidezés és yiddózás és az „Indul a vonat...”-típusú náci dalok skandálása.

A Tottenham ekkorra már túlnyomórészt nemzsidó közönségének spontán reakciója az volt, hogy a becsmérlő jelzőket büszkén önmagukra véve, egy egész más szubkultúra csatakiáltását, a „We are the modsot” kiforgatva azt kezdték ugrálva-énekelve skandálni, hogy

„We are the yids, we are the yids, we are we are we are the yids!”

Az újfajta, a szolidaritásra és az erőszak elutasítására épülő, közösen teremtett, valós történelmi gyökerű, mégis imaginárius identitás olyan erősnek bizonyult, hogy a klub azóta is megőrizte és ápolja azt, hiába próbálta az angol futballszövetség több alkalommal is erőszakkal betiltani a yiddózást. Az önként vállalt zsidóság, sőt bibsiség olyan erős szervező erőnek bizonyult, hogy ez a fajta szurkolás a lelátók megtisztulása és a nyílt rasszizmus visszaszorulása óta sem veszett ki.

Csak tippelni tudok abban, hogy talán ez a hatvanas-hetvenes években született, megújult Spurs-identitás lehet az oka annak, hogy a klubnak a nyolcvanas évek óta kizárólag zsidó elnök-tulajdonosai voltak.

A Tottenham sajátos zsidó identitásához hozzátartozik, hogy azt a kezdetektől fogva vitatták is, annak nyilvánvalóan pozitív szándéka ellenére. A – zsidó és nemzsidó – kritikusok alapvető érve mindig is az volt, hogy hiába a nemes indíttatás, a „yid” egy durva gyalázkodás, aminek a sűrű használata szerintük éppen hogy normalizálja a gyűlöletbeszédet, ahelyett, hogy kioltaná azt. Az ellentábor nemcsak ellenérvekkel hadakozott: 2013-ban a futballszövetség és a londoni rendőrség közös akciója keretében egy hazai meccsen elkaptak három yiddózó hazai szurkolót, miközben a West Ham drukkerei Hitlerről és a gázkamrákról énekeltek, kitiltották őket a stadionból, majd a nevüket is közzétéve, hónapokon át, a legnagyobb nyilvánosság előtt hurcolták meg őket, rasszistaként.

Az ügyészség végül ejtette a vádakat, a klub visszaengedte őket a White Hart Lane-re és kifizette nekik a bérletük időarányos részét, a szurkolótábor pedig még lelkesebben és dacosabban yiddózik tovább.

A hazai az igazi

A két külföldi példától teljesen eltér az MTK zsidó identitásának egészen egyedi sztorija, bár a klubot – aminek civilben egyébként az ultrája vagyok – mostanában nem fenyegeti, hogy egy nemzetközi kupában összekerüljön a két fenti csapat bármelyikével.

Az MTK esete azért különleges, mert a klubot nemcsak nagyrészt zsidók alapították – sok ilyen konkurens volt itthon is, kezdve az Újpesttel – de a közönség sokszínűsége ellenére azóta is jelentős arányban szurkolnak neki zsidók. És ami legalább ennyire fontos, az MTK szellemiségét deklaráltan az asszimilált, nyitott, középosztálybeli magyar zsidók egyszerre patrióta és kozmopolita felfogása határozta meg.

És bár hozzám hasonlóan sok nemzsidó is szurkol az MTK-nak, ez az egyetlen olyan az úgynevezett zsidó egyesületek közül, ami a fogalom minden értelmében rászolgál erre a névre. Miközben a három csapat közül ez az egyetlen olyan, aminek egy ma idelátogató külföldi vendégszurkoló garantáltan ki nem találná az identitását a Hungária körúti személyes élményei alapján. Ez valószínűleg két alapvető oknak köszönhető.

Az egyik az, hogy az alapítók és közönségük önmeghatározásában legalább olyan fontos, ha nem fontosabb elem volt, hogy ők magyarok, mint az, hogy zsidó származásúak. Ezt már a klub, abban a korban szokatlan, csak magyar szavakból álló neve is mutatta. Azt MTK asszimilált polgári jellegét példázza a híres történet arról, amikor 1922-ben a Hungária körúton a lelátóra is kiterjedő tömegverekedés tört ki a cionista, Dávid-csillagos mezben játszó, akkoriban elsőosztályú VAC és az MTK játékosai és nézői között. A másik oka annak, hogy a zsidó múlt a kommunista tiltás után, 1990 óta sem jelent meg a lelátón dalokban-drapériákban, talán az MTK múzeum vagy skanzenjellegében rejlik. A másik két klub példáján is láttuk, hogy egy klub közösségi identitása idővel jelentősen átalakulhat, gazdagodhat, egyes elemei felerősödhetnek, míg mások eltűnnek. De az MTK-nak a holokauszt miatt nem adatott meg a szerves fejlődés lehetősége. Nekem legalábbis mindig az volt az érzésem, hogy a klub sohasem tette túl magát a nézők, a játékosok és az egész kultúrkör jelentős részének meggyilkolásán és ebből a szempontból - érthető módon - egyfajta időzárványban ragadt.

Úgyhogy bárki nyeri is a kedden kezdődő párharcot, a leghalványabb fogalmam sincs, hogy igazából ki fog jól járni a hagyományosan mindkét csapatnak szurkoló MTK-táboron kívül. Az európai klubfutball mondjuk feltétlenül, hiszen idén végre nem az unalmas pénzeszsákok játsszák a BL-döntőt, be fog oda jutni legalább egy outsider.

Címlapkép: PATRIK STOLLARZ/AFP