Az egész világot irányítani akartuk, és végül semmink sem marad

A 21. század elejére az ember soha nem látott mértékben vonta irányítása alá a világot, alig akad már olyan szférája az életnek, amit ne tudnánk még szabályozni, módosítani vagy átalakítani. Ahol pedig még esetleg nem megy, ott is úgy szól az ígéret, hogy csak idő kérdése, és az emberi tudás hamarosan azt a területet is az ellenőrzése alá hajtja.

De az irányításnak ez a folyamatos terjeszkedése nem várt mellékhatásokkal járt: egyre többen érezzük úgy, hogy a világ elnémult a számunkra, egyre kevésbé szólít meg minket, idegennek vagy egyenesen fenyegetőnek mutatkozik, és nem találjuk a helyünket benne. Ez az egyik fő állítása a német szociológus, Hartmut Rosa legutóbbi könyvének, A világ irányíthatatlanságának. Rosa a jénai egyetem oktatója, a világ gyorsulásáról szóló tanulmányaival vált nemzetközileg is ismert kutatóvá, az elmúlt években pedig elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan néz ki az autentikus viszony az ember és a világ között, és hogy hogyan lehetetlenült el ez a kapcsolat a későmodern társadalmakban.

Helyünk a világban

A világ irányíthatatlansága című könyv filozófiai alapállása, hogy az ember számára mindig úgy adódik a világ, mint ami jelen van, és ez a tapasztalat megelőz minden mást. Rosa többször is hivatkozik Merleau-Ponty filozófiájára (amiről tavaly hosszabban is írtam), melynek hangsúlyos állítása, hogy eleve a világban tapasztaljuk meg magunkat, a világban létezésünk ténye megelőz bármilyen felosztást, megkülönböztetést a világ dolgai között.