Pandémia, metaverzum, post-truth – a régi világ sokak szerint eltűnőben van. Andrey Mir szerint azonban eltűnőben van az a szakma is, ami a régi világról segített képet kapni – az újságírás.

Mir (akkor még Mironyiscsenko néven) a Szovjetunió összeomlása után újságíróként dolgozott Moszkvában, ma már egy kanadai egyetemen oktat médiáról, kommunikációról. Postjournalism and the death of newspapers. The media after Trump: manufacturing anger and polarization (Poszt-újságírás és az újságok halála. A média Trump után: a düh és a polarizáció termelése) című könyve az újságírás és a „régi média” jelenét és kilátásait vizsgálja egészen eredeti szemszögből és gondolatokkal.

Azt jósolja, hogy a sajtó a 2030-as évek közepéig teljesen összeomlik. Elsősorban azért, mert már nem létezik az a gazdasági-technológiai környezet, amiben az újságok nagyjából 500 éves történetük során működtek.

Mir szerint „az újságírást vagy lentről fizetik azok, akik olvasni szeretnék a híreket, vagy fentről azok, akik azt szeretnék, ha mások olvasnák a híreket”. Ez utóbbi vagy a hirdetőket jelenti, vagy valamilyen politikai szereplőt. Történelme során az újságírást jellemzően fentről fizették, a 20. századi virágzás idején többnyire a hirdetők.

Mára azonban mind a hirdetők, mind a politikusok az internet és a közösségi média felé fordultak, hiszen ezek segítségével hatékonyabban tudják célba juttatni üzeneteiket, mint a hagyományos sajtón keresztül.

„Lentről” pedig, ahogy a történelem során szinte mindig, most sincs elég kereslet a sajtó eltartására. Mir szerint az egyetlen többé-kevésbé sikeres üzleti modell az utóbbi évtizedben a médiában a „tagsági” modell, amiről egyébként érdekesen állapítja meg, hogy ilyesmivel először maga Marx próbálkozott az általa főszerkesztett Neue Rheinische Zeitungnál, és Lenin is így próbálta eltartani a kommunista orosz emigránsok lapját, az Iszkrát. Ügyet árultak, nem híreket.

Mir úgy látja, hogy ez a modell sem jelent biztos túlélést a média számára, ráadásul alapvetően megváltoztatja az újságírást mint szakmát. Szerinte mind a közpénz, mind a milliárdos tulajdonosok jobban segítenek a szerkesztőségeknek megőrizni a függetlenségüket, mint az új modellt finanszírozó alapítványok és előfizetők/tagok. Mir természetesen nem a magyar közegre gondol, amikor arról ír, hogy a közmédia és a sajtószabadság értékeit nagyra tartó milliárdosok lehetnek a szakma megmentői. Szerinte ezekkel szemben a nonprofit alapítványok a saját ügyük reklámozását várják el a támogatott újságoktól, az előfizetők/tagok pedig azt, hogy a saját véleményüket és világnézetüket lássák megjelenítve a lapban, aminek pénzt adnak.

Összességében a gazdasági és technológiai környezet változása az, ami Mir szerint az újságírás helyett poszt-újságírást hoz létre. A sajtóban egyre több lesz a vélemény, mert ezeket olcsóbb előállítani, mint nagy oknyomozó anyagokat, és mert a hírekből már olyan túlkínálat van az interneten, hogy azokból nincs értelme többet gyártani, és nem is lehet értük pénzt kérni. De a véleménycikkek, illetve a tévében híreket magyarázó fejek szaporodását leginkább az okozza, hogy az újságírásért még fizetni hajlandó közönség ezt várja el. Ez az újságírást az aktivizmus, sőt, a propaganda irányába tolja el az egész világon – legalábbis Mir szerint, aki ezt a fajta új sajtót nevezi poszt-újságírásnak.

Könyvében azt állítja, hogy ez nemcsak kényszerű, kétségbeesett modellváltás, hanem káros is társadalmilag, mert szükségszerűen növeli a társadalmon belüli megosztottságot, polarizációt. Amíg a hirdetők által finanszírozott média inkább szebbnek akarta láttatni a világot, addig a tagok/olvasók által eltartott sajtó abban érdekelt, hogy az minél ijesztőbbnek tűnjön, mivel a közönséget ez ösztönzi fizetésre/adományozásra:

„a klasszikus újságírás objektív próbált lenni, és olyannak bemutatni a világot, amilyen. A poszt-újságírás viszont irányt mutat, és olyan világot mutatja be, amilyet szeretne”.

Könyve utolsó oldalain Mir arról ír, hogy ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez a polarizáció milyen technológiai-környezeti hatások eredménye, megtanulhatjuk elfogadni. Mert szerinte nem feltétlenül az a jó kérdés, hogy „miként tudjuk megszüntetni ezt a megosztottságot”, hanem az, hogy „hogyan lehet vele együtt élni”.

Andrey Mir – a kérésére emailben feltett – kérdéseimre írásban válaszolt.