• 2002 tavaszán Orbán Viktor elveszítette első választását miniszterelnökként. Ilyesmire azóta egyszer sem volt példa.
• A Fidesz teremtette jobboldali identitásnak húsz éve szerves részét képezi az elcsalt választás mítosza, és az ellenzéki médiatúlsúly, ami a bukáshoz vezetett.
• A mozgalmi politizálás, a nagygyűlések közösségteremtő ereje, és Orbán személyi kultusza mind ebben az időszakban szilárdultak meg a jobboldalon.
• A cikket a 444 kiadásában megjelent Győzelmi kényszer két fejezetének szerkesztett és rövidített részleteiből állítottuk össze.

Kisebb pánik közepette vette kezdetét a 2002-es választás első fordulója az Orbán családban, miután a családfő a Parlamentben hagyta a személyi igazolványát, és csak hosszas keresgélés után lett meg az okmány. A miniszterelnök a felesége és négy gyereke társaságában, a sajtónak ígérthez képest jó kétórás késéssel érkezett meg a szolgálati Chryslerrel a Vármegye utcai Szabolcsi Bence Zeneiskolában felállított szavazókörhöz. Miután leadták a szavazatokat, a miniszterelnök a budaörsi IKEA-ba vitte ebédelni a családot, onnan viszont nem a pártközpontba vagy a választási főhadiszállásra vezetett az útja, hanem Iváncsára.

Meccset játszott a csapat.

Tíz fordulóval a bajnokság vége előtt a Felcsút 14 ponttal, magabiztosan vezette a Fejér megyei bajnokságot. Orbán 39 évesen már csak kiegészítő embernek számított a csapatban, az Iváncsa ráadásul tök utolsóként várta az idény végét. Húsz meccs alatt egyetlen pontot szerzett, és a megyei sajtó is csak azt találgatta, vajon megkapja-e a meccsen a századik gólt a szezonban. A miniszterelnököt nem a szükség vitte Iváncsára, inkább a gólszerzés és az örömjáték reménye. Korábbi sérülésére és korára tekintettel, Szijjártó István edző jellemzően húsz-harminc perceket adott meccsek végén neki. Hosszú idő után ez volt az első találkozó, amelyen Orbán első perctől az utolsóig pályán volt.

A csapatok közti különbség és a tétnélküliség miatt lehetett volna ebből egy jó hangulatú vasárnapi sörmeccs is, az Iváncsa–Felcsút-találkozóból mégis valóságos választási viadal kerekedett. A helyiek szerint ennyi néző még sosem volt kíváncsi Iváncsán focimeccsre. Az ötszáz fős szurkolótábor már a kezdő sípszó előtt vérmes MSZP-táborrá vedlett át.

„Lejárt a mandátumod, Viktor!”

– kiabálták a miniszterelnöknek, akit azért az idegenbeli meccsre elkísért néhány tucat Felcsút- (vagy Fidesz-?) szimpatizáns is. Olyan volt a találkozó atmoszférája, mintha Fidesz–MSZP-meccset rendeztek volna.

A feltőkésített Orbán-csapat a bajnokság legerősebb keretével bírt, és végigverte a mezőnyt: húsz meccsből tizenhetet nyert, és csak egyet bukott el.

Az iváncsai szurkolók végig üvöltve szidták Orbánékat. Akadtak vicces beszólások is („Ha itt hagyjátok a három pontot, Viktor, akkor rátok szavazok!”), de ez volt a ritkább, a meccs a végére egészen eldurvult, mintha a feszült politikai légkör tényleg megjelent volna a pályán is. Orbánt alaposan fel is rúgták egy alkalommal; zokszó nélkül játszott tovább, a bekiabálásokra sem reagált, viszont a játék sem ment nagyon: a Felcsút simán nyert ugyan 3–0-ra, de a Magyar Hírlap tudósítója szerint a miniszterelnök elég görcsösen játszott, sőt „labdához leginkább csak akkor ért, amikor szöglethez jutott csapata”.

Soha annyian nem vettek részt országgyűlési választáson, mint 2002 áprilisában. Április 7-én 71,03 százalékos volt a részvétel, a második körben pedig egészen 73,48 százalékig kúszott fel ez a szám. A politikai élet megérkezett oda, ahova néhány évvel korábban a Fidesz szerette volna: két nagy tömb hatalmas erővel feszült egymásnak. A kérdés, ami mobilizálta a tömegeket, egyszerű volt: Medgyessy vagy Orbán?

Az MSZP a listás szavazatok 42,03, a Fidesz–MDF-szövetség 41,11 százalékát szerezte meg, ezzel a szocialisták az első fordulóban 93, a Fidesz–MDF 87, az SZDSZ négy mandátumhoz jutott, és győzött egy közös MSZP–SZDSZ-jelölt is. A fővárosban a Fidesz nagy vereséget szenvedett: 32 választókörzetből csak ötben végzett az élen. A szabad demokraták bejutottak a listás szavazatok alapján, a MIÉP, alig harmincezer szavazat híján kimaradt a parlamentből. A kisgazdák egy százalék alatt végeztek, és négy százalékot kapott a Kupa Mihály vezette Centrumpárt.

Kora este a Millenáris Parkban, a Fidesz választásieredmény-váróján eleinte diadalittas volt a hangulat. A választások első óráiban jellemzően a kisebb települések és a megyei jogú városok eredményeit dolgozzák fel, így miközben gyülekezett a szurkolótábor, még minden derűsnek látszott. Aztán ahogy haladt előre az este, és érkeztek be a nagyvárosok eredményei, úgy fordult át a mérkőzés a szocialisták javára. A több száz fős, kokárdás tömeg szomorkásan konstatálta, hogy a MIÉP jelöltjei csak 25 egyéni körzetben jönnek be harmadik helyen, míg az SZDSZ-éi 101 helyen.

Este tizenegy után állt színpadra Orbán. Hangos ováció és szűnni alig akaró „Viktor, Viktor!” skandálás köszöntötte; úgy zúgott a taps, mintha győztek volna.

link Forrás

Orbán tudta, hogy ebben a pillanatban legfontosabb feladata a győzelmi kultuszra trenírozott tábor egyben tartása. Az eredményekre helyezte a hangsúlyt. Soha polgári irányzat ekkora támogatást nem kapott – utalt a több mint kétmillió szavazatra. Minden második mondatnál ováció szakította félbe. A Fidesz első számú célja sikerült: a tábor egységes. Csak még nem elég nagy. „Bár sokan vagyunk, de még mindig nem vagyunk elegen, ezért a következő hétben azon kell dolgoznunk, hogy még többen legyünk” – mondta, és ebből a fordulatból lett a Fidesz történetének egyik legfontosabb kampányszlogene, évekig idézett „szurkolói rigmusa”: sokan, de nem elegen.

Meghatározó pillanatok voltak ezek Orbán és a Fidesz történetében.

A vereség igazolta Orbán korábbi kétségeit: a kampánystáb túlgondolta a meccset, nem a bizonytalanokra kellett volna koncentrálni ugyanis, hanem duzzasztani az elkötelezett szurkolótábort. Járni az országot, minél több gyűlést tartani, dolgozni a terepen. A választás estéjén tartott beszédével Orbán azt üzente, vége a taktikázásnak, mostantól nem az öltözőben mágnestáblázó szakvezetés tervét követi, hanem átveszi a teljes irányítást, és minden fronton támad.

Amíg a párt többi politikusát, elsősorban a színpadon nehezen megszólaló Pokorni Zoltánt megbénította a vereség, Orbánt felvillanyozta a kiélezett helyzet. Nagy meccs közepén találta magát. Minden tekintet rá szegeződött, mindenki tőle várta a megoldást. A kapitánynak pont az ilyen pillanatokban kell erősnek mutatkoznia: amikor arra a legnagyobb szükség van. 2002. április 7-én Orbán a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezetője lett.

Nem érződött rajta az iváncsai kilencven perc, vagy hogy délután a pályán alaposan felrúgták. Orbán energikusnak és céltudatosnak látszott. Határozott hadvezérként azonnal feladatot adott a híveinek: meg kell fordítani a meccset.

A mozgósításhoz nagy közös élményekre és összetartásra volt szükség. A Fidesz a 2002-es választás második fordulója előtt sosem szervezett utcai megmozdulásokat, nem is volt tapasztalata e téren. Viszont a kampányfinisben Orbán mellett dolgoztak már Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia stábtagjai, akik értékes tanácsokkal látták el. A Beszélő korabeli cikke szerint a mozgalmi politizálás ötlete részben az olaszoktól származhatott, akik a médiamágnás Berlusconi kampányában nagy hangsúlyt fektettek a nagygyűlésekre és a pártokon kívüli civil körök aktivizálására.

Orbán a Testnevelési Főiskola sportcsarnokában elmondott április 9-i beszéde zárásaként használta először Berlusconi mintájára a később védjegyévé vált „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” köszöntést, amit néhány nappal később, a Kossuth térre szervezett nagygyűlésen megismételt.

Orbán a TF-en tartott gyűlésen már végig tegezte az egybegyűlteket. Saját hívei előtt bizalmaskodó hangnemre váltott, és ahhoz hasonló tónusban beszélt a közönséghez, ahogy karizmatikus vezetőedzők szoktak egy-egy nagy mérkőzés szünetében.

A szűk vereség eldöntötte a stratégiai dilemmákat. Orbán támadásba lendült, és sorolni kezdte a szocialisták bűnlajstromát: nem szavazták meg a kormány jóléti intézkedéseit, gáncsolták a diákhitel bevezetését, a lakástámogatási rendszer felállítását, a minimálbér emelését. A radikálisok nyelvezetét használva kijelentette, hogy a szocialistákkal a nagytőke és a pénztőke alakítana kormányt. Megszorításokra figyelmeztetett. Orbán vezetőedző részletes taktikai utasítást is adott a sokezres tábornak:

„…először is győzzük meg a többieket, és mondjuk el mindenhol azt, amit ma itt együtt hallhattunk. Másodjára menjünk el szavazni úgy, ahogyan ezt már megtettük az előző vasárnapon. És harmadjára mindenki hozzon magával a következő választási fordulóra még egy embert. Még egy embert!”

„…mondjuk el mindenkinek, hogy itt voltunk ma este, és mindannyian megtapasztalhattuk, hogy nemcsak magunkban bízhatunk, hanem egymásban is. Mindannyian érezhetjük, hogy itt ma valami elkezdődött. Szombaton délután, e hét szombatjának délutánján 3 órakor mindez a Kossuth téren folytatódni fog. Odahívom Magyarország minden polgárát.”

2002 előtt a politika nem igazán türemkedett be a magánszférába vagy az állampolgárok mindennapi kapcsolataiba. A kokárdamozgalommal ez megváltozott, majd fokozódott, amikor a két forduló között Orbán nyílt politikai agitációra kérte híveit. A TF-gyűléssel Orbán végleg elmosta a köz- és magánszféra határvonalait:

nem egyszerűen győzelem és vereség, hanem élet-halál kérdésévé tette a politikát. Nem véletlen, hogy a 2002-es kampány jobban megrázta az országot, mint bármelyik 1990 óta: családok szakadtak szét politikai viták miatt, iskolai és munkahelyi konfliktusok sokaságáról tudósított a sajtó. Volt általános iskola, ahol meggyanúsították a tanárt, hogy a kokárdát hordó első osztályos diákoknak felmentést adott a dolgozatírás alól.

Ami egyik oldalon szétszakította, a másikon összekötötte az embereket. A nagygyűlések addig ismeretlen közösségi élményeket adtak a szimpatizánsoknak: ezrek és tízezrek találtak egymásra a pártrendezvényeken. Bátorították, biztatták, és olykor hergelték is egymást. A mozgalmi láz, amit az idézett elő, hogy a közösségnek feladata, sőt küldetése lett, megsokszorozta a több százezres közösség elkötelezettségét, és megerősítette öntudatát.

2002 áprilisa a fideszes szurkolótábor identitásképző alapélménye lett. Orbán a két forduló között nem titkolta, honnan a recept: „Amikor összejönnek az emberek, akkor nagyon sokan félni kezdenek. Ha megnéznek egy választási menetelést az egyébként nagyrabecsült nyugati országokban, nem szokott baj lenni. Az olasz választási gyűléseken egy- meg kétmillió ember szokott összejönni.”

A Magyar Nemzet címlapján 13 + 1 pontban emlékeztetett arra, mi minden forog veszélyben, ha a szocialisták visszaveszik a kormányzást. „Szombat 3 ora, Kossuth ter, Nagygyulés, ORBAN” szövegű sms-ekkel szórta meg a Fidesz az országot. A MÁV tíz megyeszékhelyről indított különvonatokat a fővárosba. Mintha az év meccsére készülődött volna mindenki.

A párt körül a kilencvenes évek közepe óta építgetett, jórészt híres sportolókból álló holdudvar a Kossuth téri nagygyűlésen mutatta meg magát először a nagy nyilvánosság előtt. A szónokok mögött közvetlenül nem a párt politikusai foglaltak helyet, hanem többek közt Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, Mészöly Kálmán, Kovács István bokszoló, Kárpáti György vízilabda-legenda, és Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, aki annyira meg volt illetődve, hogy Pokorni Zoltánnak kellett felolvasnia helyette a levelét. A Fidesz mellett nyíltan kiállók névsorát a Magyar Nemzet másnap büszkén hozta le.

A Kossuth téri több százezres tüntetés közösségi élményt adott a csalódott, győzelemre éhes tömegnek. Orbán azt ígérte, ha minden nappal többen lesznek, akkor a végén elegen lesznek, és „a polgári erők győzni fognak és Magyarország nyerni fog!”. Az öntudatra ébredő szurkolótábor felsorakozott a közelgő nagy összecsapás előtt, és biztatni kezdte a csapatot. A beszédet „Elegen leszünk, elegen leszünk!” és „Győzni fogunk, győzni fogunk!” rigmusok szakították félbe.

link Forrás

A felfokozott hangulatra jellemző, hogy a Fidesz legeltökéltebb, jellemzően nyugdíjas hívei három nappal később tüntetést tartottak az RTL Klub székháza előtt, amiért a kereskedelmi televízió Rákay Philip híres helyszíni kétmilliójához képest alig 80-120 ezresre merészelte becsülni a tüntető tömeget. Hont András fővárosi fideszes képviselő levelet írt Demszky Gábor főpolgármesternek és a Fővárosi Közterület-fenntartónak, amiért a városi cég alig három-négyszázezer főre saccolta a kormányrendezvény résztvevőinek számát. Hont arra volt kíváncsi, vajon a kukásokat és utcaseprőket alkalmazó cég milyen tudományos módszer alapján becsülte ilyen alacsonyra a létszámot.

A két forduló között Orbán már napi három-négy vidéki településen tartott gyűléseket, budapesti kerületekre nem is pazarolta az idejét. Egy volt fideszes képviselő szerint láthatóan élvezte a küzdelmet, mert „őt az élteti, ha kinn van a pályán, ha mocskos a meze, és a földön fekve kapura rúghat”. Orbán is úgy tekintett magára a két forduló között, mint egy lelátóról a pályára visszatérő csupa szív játékosra; a második forduló előtti utolsó este azt nyilatkozta, minden erejét otthagyta a pályán, nem maradt benne több méter. A két forduló közötti nagy menetelést végigkísérő Borókai Gábor hasonló véleményen volt: elmondása szerint Orbán gyakorlatilag alvás nélkül kampányolt, és „olyan energiákat mozgósított, hogy a vereséget tíz mandátumra minimalizálta, ami elképesztő teljesítmény volt”.

Hiába nyerte meg a második félidőt, így is elbukta a meccset a jobboldal: összességében a Fidesz–MDF választási szövetség 188, az MSZP 178, az SZDSZ pedig 19 mandátumot szerzett, és a baloldali-liberális együttműködés alakíthatott kormányt.

2002-ben Orbán örökre megtanulta, hogy kezdeményezni és támadni kell első pillanattól kezdve az utolsóig, és a bizonytalankodás következménye csak vereség lehet. Onnantól, hogy nyílt sisakos támadójátékra váltott a Fidesz, majdnem sikerült behoznia a hátrányt. A vereség valódi okairól egyetlenegyszer beszélt nyíltan. A Kossuth Rádiónak adott június 2-i interjúja pontosan szemléltette azt a stratégiai dilemmát, ami végigkísérte a 2002-es kampányt, és ami aztán hosszú időre meghatározta a Fidesz politikai karakterét:

„Mindig két lehetőség van. Vagy felveszi az ember a kesztyűt, vagy nem. Köztes út nincs, és mi úgy döntöttünk, hogy inkább nem vesszük fel a kesztyűt. Úgy gondoltuk – és ezt őszintén mondtuk az embereknek –, hogy ne valami ellen szavazzanak, hanem valami mellett, a saját jövőjük mellett foglaljanak állást. Az ellenfél pedig azt mondta, hogy szavazzanak valami ellen. Az első forduló előtt abból indultunk ki, hogy előnyünk van, és az előnyt megtartó választási hadjáratot érdemes folytatni. Az előny vagy nem létezett, vagy valami történt, és közben elenyészett. Ezért a második fordulóban, amikor már hátrányban voltunk, akkor hátrányt ledolgozó és előnyt szerző hadjáratot kellett folytatni.”

Bíró és kapufa

„A Fidesz vezetőinek választások utáni reagálása kimerült a kapufa és a bíró szidalmazásában”

– jellemezte a vezérkar reakcióját a Fidesz vezetéséhez közel álló forrás a Magyar Narancsnak, egy évvel a bukta után.

Orbánék már a két forduló között megkezdték az egyik felelősséghárító vészműveletet: a választások tisztaságát próbálták kétségbe vonni. A Fidesz „demokráciavonalat” és „demokráciaközpontot” létesített annak érdekében, hogy a szimpatizánsok telefonon bejelenthessék a gyanús választási eseteket.

A pártsajtóban is megkezdődött a lélektani hadviselés: egymás után juttattak el olvasóikhoz olyan információkat, amelyek minimum csalások lehetőségére vagy még ravaszabb konspirációkra figyelmeztettek. Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője azt tanácsolta a Fidesz-szavazóknak, legyenek észnél, amikor szavazni mennek, kokárdát ne tűzzenek magukra, nehogy valami szocialista hálózat kövesse őket, saját tollal szavazzanak, és ha végeztek, „álljanak meg a szavazókör előtt az udvaron, az előtérben vagy az utcán – ez nem tilos – és nézzenek körül. Látnak-e valami szokatlant? Látnak-e ismerőst? Ha igen, kérdezzék meg, ő mióta van itt, nem látott-e valami rendkívülit.”

A Magyar Nemzet összesítése szerint több mint 4800 bejelentés érkezett a „demokráciaközpontokhoz” valamilyen szokatlan esemény, döntő részben egyszerű kampánycsendsértés miatt. A legjelentősebbnek mondható atrocitás Illés Zoltán fideszes képviselőt érte, akit az Eötvös utcai szavazókör előtt felpofozott egy felhevült ellenzéki szavazó.

A Fidesz népi kezdeményezést indított a választási eljárási törvény módosítása érdekében, hogy ne semmisítsék meg a szavazólapokat, és lehetővé váljon a 2002-es választások szavazatainak újraszámlálása. A kampányban megszokott kettős beszédet folytatták: Szájer József alelnök jelezte, hogy nem kérdőjelezik meg az eredményt, mégis ragaszkodnak az újraszámláláshoz, „mert a társadalom jelentős részében erős kételyek élnek”.

A Magyar Nemzetben az Országos Választási Bizottság tagjainak baloldali elkötelezettségét firtatták. A kezdeményezésnek természetesen nem közjogi hanem politikai jelentősége volt:

sikerült elültetni a táborban azt az érzést, hogy a „bírók” jogtalanul fosztották meg őket a győzelemtől. Orbán még júniusban is „rengeteg kételyről” beszélt a választások tisztasága kapcsán, de a sejtetések ellenére a választások után és később sem sikerült semmilyen szervezett csalást leleplezni.

Hasonló habitussal magyarázta a vereséget Orbán és pártja, ahogy tette azt fiatakori bálványa, az edző Verebes József, amikor épp nagyon elverték az általa vezetett együttest. Kifelé pattant a labda, és meg is fújták kicsit az ellenfelet. Ugyanezt az érzetet erősítették a leváltott kormányfőnek azok a kétértelmű megnyilvánulásai, amik azt sejtették, mintha az ellenzék valami fondorlatos, és nem sportszerű trükkel szerezte volna meg a hatalmat:

„…a pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át elsőként, mégis – az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára. Előfordul ilyen. Nagyobb furcsaságot is láttunk már…”

1998-ban, amikor a helyzet fordított volt, és az MSZP kapta a legtöbb szavazatot, de Fidesz–FKGP-koalíció alakított kormány, ilyen sportszerűségi aggály természetesen nem adódott. Orbánék taktikája, ha nem is volt feltétlenül minden elemében teljesen tudatos, megint megelőzte a korát: ugyanezt a módszert látjuk majd – még sokkal szélsőségesebb formában – Donald Trump 2020-as kampányában: előre belengetett csalásvád, majd a gyanú szítása, ameddig csak lehet. Az „igazság” ugyanis nem szenvedhet vereséget, csak akkor, ha az ördögi ellenfél elcsalja a meccset. Ez megint az elvakult szurkoló lelkiállapota:

az ellenfél mindig csal, mindig tisztességtelen előnyben van, a csapat bukásának más oka nem lehet. A kapufa és a bíró okolásának kettős haszna volt: a Fidesz vezérkara nemcsak a szurkolótábor erkölcsifölény-tudatát ápolta, hanem elkente a pártvezetés felelősségét is. A nyilvánosságban az ellenzék tisztességtelenségbe hajló negatív kampányát, a jobboldali egység hiányát – azaz az MDF-et –, és az ellenséges médiakörnyezetet tette felelőssé. Amikor pedig egyes Orbán-nyilatkozatokban mégis megjelent némi önkritika, az a kellő agresszió hiányát rótta fel: „A magyar nyilvánosság új csatornáit kellett volna megnyitnunk, s ez több mint egyszerű médiakérdés. Az ilyen irányú kísérleteink szerintem becsületesek voltak, csak satnyák. A Heti Válasz elindítása helyes volt, de több újságot kellett volna létrehoznunk.”

Egy elcsalt meccs élményét nehéz feldolgozni. (Függetlenül attól, tényleg elcsalták-e.) A „meglopottság” érzése lesz úrrá ilyenkor a szurkolótáboron; a csalás pillanata – gondoljunk akár Diego Maradona angoloknak kézzel ütött góljára 1986-ban, vagy Puskás les címén meg nem adott góljára az 1954-es berni finálé végjátékában – traumaként ég bele a közösség kollektív emlékezetébe.

A „meglopottság” érzése, amit a fideszes pártvezetés többé-kevésbé tudatosan ültetett el hívei fejében, később fontos összetevője lett a formálódó új, pártok feletti jobboldali önképnek.

A suttogó propaganda úgy szólt, hogy hatalmasat küzdött a csapat, de „rajtuk kívül álló körülmények miatt” veszített. Ez az érzésvilág nemcsak a fideszesekben alakult ki, hanem a parlamentből kiesett MIÉP-esekben és csalódott MDF-esekben is. A pulpituson szónokolva Orbán érzékelte ezt a hangulatváltozást, miközben látta azt is, hogy egyre nagyobb számban tűntek fel a tömegben MIÉP-es lobogók. Igény látszott egy összjobboldali identitás megteremtésére.

A választások utáni hetekben már több fideszes forrás is rebesgette különböző politikai hetilapokban, hogy a távozó kormányfő fontolgatja: ellép ellenzékbe került pártja mellől, és önállóan igyekszik élére állni az egyre terebélyesedő, népi-konzervatív mozgalomnak.

Május 7-én a Dísz téren Orbán hivatalosan is útjára indította a Forza Italia magyar hasonmását, és polgári körök létrehozására buzdította híveit. Újabb feladatot is adott: bevonta őket a mozgalom szervezésébe, hogy „ha mozdulni kell, egyszerre mozdulhassunk”.

A „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” már nem a Fidesz, hanem Orbán személyes jelszava volt. (Rövid ideig felmerült az is, hogy a mozgalom neve is „Hajrá Magyarország Mozgalom” legyen.) A pártmédia a szoros szövetséges, Simicska Lajos irányítása alatt állt, így Orbán ezt is használhatta az új mozgalom szervezésére, és viszont: a híveket buzdította a Demokrata, a Heti Válasz és a Magyar Nemzet előfizetésére és népszerűsítésére.

Kinyitotta mozgalmát a konkurens pártok szavazói irányába: volt MDF-esek és MIÉP-esek csatlakoztak a polgári körökhöz, és további ezrek, akik korábban nem voltak pártszimpatizánsok, de magával ragadta őket a két forduló között tapasztalható forradalmi hév. Néhány hónap alatt 250 ezren csatlakoztak a mozgalomhoz, amely csúcsán ötezer polgári kört számlált. Júniusban vezetőjük már nyilvánosan is beszélt arról, hogy „nem pártokban kell gondolkodni, sokkal nagyobb erőt képviselünk akkor – miközben persze megőrizzük pártjainkat, hogy azok szervezkedjenek, jelöltet állítsanak –, ha a társadalmat nem köréjük, hanem egy nagyobb egységbe tömörítjük”.

A választások utáni első pártkongresszuson már hiába is kérték a küldöttek, Orbán nem fogadta el a felkérést a Fidesz elnöki posztjára. Ambíciói túlmutattak azon, hogy a párt vezetője maradjon. Egy mozgalom élére akart állni, hogy a teljes jobboldal szellemi és politikai vezére lehessen.

A Győzelmi kényszer megvásárolható a könyvesboltokban és a 444 webshopjában.

Címlapi és cím feletti grafika: Kiss Bence.