30 éve Ramoneson

Bárcsak az lehetne ennek a cikknek az első mondata, hogy a Ramones volt életem első nem-gyerekkoncertje. De az igazság még szebb: életem második nem-gyerekkoncertje volt a Ramones, az első MC Hammer volt.

A saját szüleim vittek 100 Folk Celsiusra, Levente Péterre és Gryllus Vilmosra, a barcelonai olimpiára épült Palau San Jordiban 1991 áprilisában rendezett MC Hammer-koncertre (előzenekar: Joey B. Ellis) viszont már egy osztálytársam anyja vitt el, vagy féltucat 12 éves katalán lány társaságában. Az egész élményből annyi maradt meg, hogy a lelátón ültünk, a lányok felálltak táncolni, és én is nagyon szerettem volna, de győzött a szégyenérzet, mert fogalmam sem volt, hogy kell ilyesmit csinálni.

A második koncert, 1993 márciusában viszont már a Ramones volt, és oda kettesben mentünk az egy évvel felettem járó, de koránál nagyjából másfélszer nagyobb, igazi bőrdzsekit hordó Alexszel. Ha az internet nem hazudik, ma egy svájci butik-tanácsadócégnél dolgozik, még mindig elég nagy, és nem hord bőrdzsekit.

Két év alatt nagy út eljutni MC Hammertől, akit utólag teljesen vállalható poprappernek gondolok, minden idők messze legjobb rockegyütteséig, de 12 és 14 éves kor közt egyébként is nagyot fordul a világ. Mivel a szüleim a világ összes művészeti ága közül sajnos csak a popzenéhez nem tudtak útmutatót adni, az ilyen terepen is kulcsfontosságú nagyobb testvér pedig én voltam, nem volt a családban senki, aki segítsen. Az egyetlen fogódzkodót néhány évvel idősebb, Accept-rajongó unokatestvérem jelentette, akinek egyrészt a germán metáltól irtózásomat köszönhetem, másrészt az általa birtokolt Képes rock enciklopédia lapozgatását.

Elmagyarázni is nehéz ma, hogy alig 12 évvel azelőtt, hogy a Napster teljesen megváltoztatta volna a globális zenefogyasztást, mennyire másképpen lehetett csak hozzáférni a zenéhez. Különösen 9 évesen, a szocialista Magyarországon. Fogalmam sem volt, ki Göczey Zsuzsa. A Fekete Lyuk létezéséről hallottam, de valahogy nem merült fel, hogy leugorjak. Volt a Poptarisznya, a Kívánságműsor kettőtől ötig, azon túl pedig a fantáziám.

Éveken át gondolkodhattam, hogy vajon milyen lehet a külföldi számcímeket magyarul közlő rádióműsorban olvasott A jég alatt és a Halálnak halálával, mire végre meghallgathattam a Metallica és a Motörhead előadásában mindkettőt. A korhoz képest egészen színvonalas Képes rock enciklopédiát lapozgatva (utolsó két szócikk: zydeco és ZZ Top) egyből megfogott a Sex Pistols zenéjét ismertető szöveg, és tagjainak kevéssé szokványos külsejét bemutató kép, de fogalmam sem volt, hogy tudnám én, a rendszerváltás és a 10. születésnapom forgatagában, meghallgatni a Never Mind the Bollockst.

1989. márciusában 14-én – mert a szüleim azt hallották, hogy 15-én balhé lehet – kiköltöztünk Barcelonába, és valamivel később az El Corte Inglés nagyáruház zeneosztályán megvettem kazettán. Az iskolám görhokipályája mellett ülve – a hagyományos görkorcsolyás kvázi katalán nemzeti sportról beszélünk – beraktam a walkamenembe, és még annál is jobb volt, mint ahogy elképzeltem.