„Ott egy műhold, ott egy másik, és köztük, ami nem mozog, az a Göncölszekér”

Abban nincs sok újdonság, hogy Budapestről nem érdemes nyaranta a csillagos eget bámulni, mert alig pár csillag fénye képes felvenni a versenyt a város éjszakai fényáradatával. De tavaly nyáron erős élmény volt, hogy az ország eldugottabb, nagyobb városoktól messzebb eső részén is mennyire megváltozott az ég képe. A csillagokból ugyan jóval többet lehetett itt látni, de az élmény mégsem volt zavartalan: szabályos vonalban közlekedő műholdak sora, vagy ahogy nevezni szokták, műholdvonatok haladtak az égen, szabad szemmel is jól kivehetően.

Hogy műholdak bukkannak fel az égen, azt már bőven lehetett időnk megszokni: az elsőt, a Szputynik-1-et 1957. októberében lőtték fel a szovjetek, a rákövetkező évtizedekben pedig egymást érték az állami műhold-programok, szép lassan elkezdtük belakni a Föld körüli űrt. Az elmúlt években azonban valami megváltozott: az állami szereplők mellett hangsúlyosan megjelentek a magánvállalatok, ez pedig léptékváltást jelentett.

Ebben a történetben a legfontosabb szereplő az Elon Musk vezette SpaceX, melynek Starlink-projektje 2019-es indulása óta 3300 műholdat állított már pályára, ez pedig az összes pályára állított aktív műhold közel felét jelenti. Idén januári információk szerint további 7500 műhold fellövésére van már engedélyük, a távlati tervek pedig további mintegy 30 ezer műholdról szólnak. És ugyan az internetet a világ minden szegletébe műholdak révén eljuttatni igyekvő Starlink jelenleg piacvezetőnek számít, de lehet tudni, hogy ez nem lefutott meccs: Kínában 13 ezer műholdból álló hálózat fellövését tervezik, közben folyamatosan hallani további amerikai és egyéb szereplőkről, akik szintén látnak fantáziát a kereskedelmi alapon működő műholdhálózatok felállításában.

Elsősorban az alacsony Föld körüli pályáért zajlik majd a verseny, és különféle előrejelzések szerint már az évtized végére többszörösére nőhet a pályára állított műholdak száma: az Európai Déli Obszervatórium például 75 ezer műholddal számol, amíg a Nature-ben 2020-ban megjelent tanulmányukban csillagászok 100 ezerre tették ezt a számot.

Ha a műholdtelepítések tényleg ebben az ütemben zajlanak majd tovább, az alapvetően befolyásolhatja azt, ahogy a csillagos éghez hozzáférünk. Igaz lehet ez a mezei égbámulókra, akik nyaranta szeretik ámulva kémlelni az eget, és azokra is, akik tudományos célból, profi eszközökkel kutatják az űr titkait.

Ez a változás persze már meg is kezdődött. 2019-ben, nem sokkal a Starlink-projekt indulása után a Magyar Csillagászati Egyesület honlapján Fejes Zsolt Vértesboglárról csodálkozott rá az átalakuló égre:

„Reggeli kávémat szürcsölgetve északnyugati irányba tekintve felfigyeltem egy műholdra. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Majd még egyre. Ha valaki összeszámolja, hányszor írtam le, akkor huszonötig fog eljutni. Csaknem tíz percen keresztül vándoroltak át az égbolton.”

Ebben a cikkben két irányból közelítünk a kérdéshez, hogy milyen változásokat hozhat a rengeteg új műhold a Föld körül: egyrészt, hogy mit jelent mindez gyakorlati szinten, a csillagászat szempontjából, másrészt, hogy hogyan befolyásolhatja azt, ahogy általában a csillagos égre gondolni szoktunk.

Mintha rövidebbek lennének az éjszakáink