Krusovszky Dénes: Könnyebb kultúrharcos mítoszokat gyártani, mint elfogadni, hogy nem voltam elég jó

• Új könyvvel jelentkezett az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar irodalmi sikerének szerzője, Krusovszky Dénes.
• A Levelek nélkül című regényben egy magyar kisvárosban egyszercsak ledobják a fák a tavaszi leveleiket.
• Krusovszky Dénest az érdekelte, hogyan változnak az emberek viszonyai egy világban, ahol olyan válságok jönnek egymás után, mint a covid és a klímakatasztrófa.
• Őt magát is erősen foglalkoztatja, milyen kompromisszumokat lehet, és miket nem szabad megkötni egy országban, ahol már könyveket fóliáznak le.
• A kortárs magyar irodalomban szerinte nem jelennek meg eléggé a vidéki középosztály történetei, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy a választások után sokan azt érzik: nem értik az országot.
• A kultúrharc jobboldali narratíváját ugyanakkor önfelmentő mítosznak tartja.

A könyveid olyan környezetben jelennek meg, ahol állandó verseny zajlik az emberek figyelméért. Az első regényed, az Akik már nem leszünk sosem után többen is megjegyezték, hogy milyen tudatosan törekszel az olvasói figyelem fenntartására. Van ennek köze ehhez a technológiai-kulturális kontextushoz? Az volt a cél, hogy az olvasó ne kezdje el inkább a telefonját nyomogatni néhány oldalanként?

Nem az volt a kiindulópont, hogy látom a befogadói figyelemért folytatott küzdelmet, és akkor én is megpróbálok azokkal az eszközökkel élni, amikkel az éppen sikeres modellek, mint a sorozatok. Ennyire nem volt tudatos a technikaválasztás.

Inkább arról van szó, hogy alapvetően ilyen az irodalmi és narrációs érdeklődésem. Nagyon bugyután fogalmazva olyan szövegeket szeretnék írni, amiket én magam is szívesen olvasok. Tehát mondjuk unalmas, az nem szeretnék lenni. Bár az már képlékeny, hogy kinek mi az unalmas.

Tényleg emlegették cikkekben a Netflixet az első regényed után. Ezek szerint ez nem is jutott eszedbe írás közben? Nem voltak a szemed előtt popkulturális példák, csak irodalomiak?

Ezt nem a Netflix találta fel, hanem Homérosz. Mindig is kérdés volt, hogyan tudod fenntartani az olvasó figyelmét. A történetmondás technikájának van egy folyamatos körforgása. Eszközöket újrahasznosítanak, újragondolnak, újra felfedeznek, aztán elengednek az irodalomban. A XIX. század vége és a XX. század eleje például a regény aranykora volt, akkor sok regény Magyarországon és külföldön is folytatásokban jelent meg. El kellett érni, hogy az olvasók követni tudják a történetet.Ha mondjuk, Mészöly Miklós vagy Esterházy Péter posztmodern szövegeihez hasonlítasz egy mai regényt, akkor nyilván érezheted azt, hogy van egyfajta visszalépés a klasszikus megoldásokhoz, illetve azok újragondolása történik. A kortárs irodalomban látványosan tetten érhető a történetek elmondhatóságának újragondolása. A posztmodern megkérdőjelezte a történeteket, magát a beszédet is, most megint a történetek érdekesebbek. Ez nem a posztmodern elutasítása, csak annak átszűrése a mai helyzetre.

Ennek van egy izgalmas társadalmi kontextusa is, ezzel a post-truth korszakkal, amiben élünk. Ebben a helyzetben az kezd érdekessé válni, egyáltalán hogyan lehet felépíteni történeteket, vagy hogyan manipulálnak történeteket. Ez pedig a nyelvi dekonstrukció helyett a történetmesélés alapkérdései felé visz.

Az egy dolog, hogy mit mondanak a kritikusok, de ennél fontosabb, hogy mit mond a közönség. Az első regényed megjelenése óta részt vettél egy csomó író-olvasó találkozón, sok személyes visszajelzés juthatott el hozzád. Ez alapján hogy érzed, mi fogta meg az olvasókat?

Kiderült, hogy nagy volt az éhség egy ma játszódó, mai problémákkal foglalkozó regény iránt. Ezt én sem láttam előre és engem is meglepett, de amikor megjelent a könyv, akkor teljesen egyértelművé vált. Sokszor visszatérő magyarázat volt az olvasóktól, hogy azt szeretik benne, hogy nagyon mai.

Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt még az volt a visszatérő kérdés, hogy hol van a nagy rendszerváltás-regény. Akkor arról beszéltünk, hogy biztos azért nincs ilyen, mert a rendszerváltás története sem volt elég regényszerű. Talán a NER-ben való életünk sem regényszerű. Ez pedig mintha sokakat nyomasztana, mert van egy olyan élményünk a klasszikus irodalomról, hogy társadalmi tablóként tud működni. Ha mondjuk a Napóleon utáni Franciaország hangulatát akarod megismerni, akkor nem elsősorban történelmi tanulmányokat kezdesz el olvasni, hanem Balzacot. Minden korszaknak megvoltak a nagy regényei, a mai világ meg mintha annyira széttartó lenne, hogy az regényszerűtlenné válik. Az olvasóknak okozott egy heuréka élményt, hogy mégis meg lehet regényesíteni. A regény kevert műfaja is sokakat megfogott. Volt generációs regény-beütése, szólt vidék és nagyváros átjárhatóságnak kérdéseiről. Volt benne családtörténeti szál, de közben volt történelmi beütése is. A tüdőszanatóriumos történetszál külön is nagyon érdekelte az embereket. Szóval többféle elvárást ki tudott szolgálni azzal, hogy viszonylag vegyes zsánereket mozgatott.

Ha már a műfajok keveredésénél tartunk. Egyszerre vagy főállású újságíró és író. Miben különbözik az, amikor leülsz megírni a Magyar Narancsba annak történetét, hogyan vásárolta meg az MCC a Librit, és amikor nekiállsz megalkotni egy fiktív világot?