Több volt ez, mint egy költő meggyilkolása

November 9. Radnóti Miklós meggyilkolásának kvázi hivatalos dátuma. Nincsen rá bizonyíték, hogy tényleg ezen a napon lőtték 21 társával együtt Abda mellett, a Rábca patak partján egy tömegsírba. Az Állambiztonsági Levéltár által őrzött, és 1997-től kutathatóvá vált Abdai gyilkosok fedőnevű dosszié – ami egy 10 évig tartó titkos nyomozás elsüllyesztett anyagait tartalmazza – november 4-re teszi a halál időpontját. Csapody Tamás, a téma legelismertebb kutatója valahol 4 és 12-e közé rakja Radnóti halálát. Ami biztos, hogy a költő utolsó verse, a 4. Razglednica alatt az október 31. Szentkirályszabadja dátum és helyszín szerepel. Ami ezt követően történt, arról lehet, hogy sosem lesz mindenre kiterjedő ismeretünk.

A halál pontos dátuma nem a legjelentősebb bizonytalanság Radnóti Miklós meggyilkolásával kapcsolatban. Ezzel a bűnténnyel már majdnem nyolcvan éve nem tud dűlőre jutni az emlékező közösség, és nem is egyszerű ezt elrendezni magunkban, mert itt nem csupán egy költő haláláról van szó. Többről.

A 444 legújabb kiadványa a Radnóti-gyilkosság elsüllyesztett aktájáról ITT megrendelhető.

Ahogy Ferencz Győző, a kiváló Radnóti-kutató mondja: a költő életébe és halálába besűrűsödik a magyar nacionalizmus 1867-től 1944-ig tartó fejlődéstörténete: „A 19. század elején született egy szlovák fiú, mamája, Hrúz Mária szlovákul beszélt. A jóisten tudja, hogy milyen nyelven szólt hozzá, ringatta őt, de valahogy megtanult magyarul. Arany János rácsodálkozott, hogy milyen jól beszél. Ez a szlovák fiú elhatározta, hogy magyar költő lesz. A születő nemzet a pajzsára emelte, verseit népdalként énekelték, elment a magyar szabadságért harcolni, ahol meghalt. Ez már-már mártírium, és ő lett a nemzet költője. Senkit nem zavart, hogy a neve magyarosított. Csak a zsidóknál szokás még manapság is néha zárójelben odaírni, hogy Kis (született: Klein). Eltelik hatvan év, és világra jön egy magyar anyanyelvű fiú, akinek a felmenői speciel asszimilálódott zsidók, és ő is magyar költő akar lenni, de neki már nem engedik.”

Radnóti Miklós magyar költő akart lenni. Méghozzá nagyon. Magára sosem egyszerűen költőként hivatkozott, hanem mindig úgy, hogy „magyar költő”. Az abdai tömegsírból előkerült versesfüzetének első oldalára is ezt írta fel öt nyelven: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza.”

Gervai Sándor, író, újságíró, bori túlélő visszaemlékező cikkében arról írt, hogy a bori munkatáborban is emiatt került bajba: „Egy péntek délután a Borban lévő Wien lagerben alkalmunk volt néhány óráig tétlenül lopni a napot, és ő akkor előhúzta a legújabb verseit. Mi közrefogtuk őt, és elkezdett olvasni. Ezek voltak a bori eklogák. Annyira figyeltünk rá, hogy észre sem vettük, amikor közénk rontott Császár főtörzs, s igen dinamikus megfogalmazásban számon kérte tőlünk, hogy milyen összeesküvést szövünk mi itt? Radnóti Miklós kezében volt még a papír, s hogy a további kérdezősködésnek elejét vegye, kijelentette, hogy a verseit olvasta fel nekünk, semmi összeesküvést nem szőttünk. Császár főtörzs egészen meglepő, de a mi helyzetünkben magától értetődő kérdéssel csapott le Radnótira: – Minek kell egy zsidó munkaszolgálatosnak verseket írni? Radnóti Miklós erre önérzetesen ezt válaszolta: – Főtörzsőrmester úrnak alázatosan jelentem, én magyar költő vagyok. Császár főtörzs erre két olyan hatalmas pofont kent le Radnóti Miklósnak, hogy kis híján majdnem elesett. A papír kiesett a kezéből, leesett a sárba, és ekkor Szalai rátaposott, nehogy Császár főtörzs észrevegye és széttépje. Azt a zamatos káromkodást, amivel Császár főtörzs kifejezte Radnóti Miklós magyarságára vonatkozó álláspontját – az izraeli sajtótörvény megtiltja közölni.”

Radnóti Komlós Aladárnak 1942-ben (!!) írt híres levelében részletesen fejtette ki, hogy miért is sokkal inkább magyar költő ő, mint zsidó. Komlós kéziratot kért tőle egy magyar zsidó almanach, az Ararát évkönyv számára. Radnóti így utasította vissza a felkérést: „Hogy is kezdjem… A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simkó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy a »rokonod?« Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János stb. Rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a »belső valóságon« nem változtathatnak törvények.

Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is. [...]”

Miközben Radnóti, mint egy Stockholm-szindrómás kapaszkodott magyarságába, addig a magyar állam szisztematikusan szorította ki őt a nemzetből, majd ezt követően az élők sorából.

Radnótit rövid élete során a honfitársai előbb megfosztották alapvető jogaitól, pert kreáltak ellene, elítélték, ellehetetlenítették, nélkülözésbe kényszerítették, megalázták, bélyeget nyomtak rá, volt, hogy az utcán elkapták, összeverték, majd az állam eladta őt rabszolgának egy külföldi bányába. Végül a háborús téboly közepette két hónapon át hajtották Szerbiától Abdáig, ott a végső kimerülést követően valószínűleg tarkón lőtték, és ráhánytak némi földet, és ott hagyták egy jelöletlen, nedves, sekély tömegsírban elrohadni.

Egy olyan embert ölt meg a magyar állam, aki az egész életét arra tette fel, hogy hozzátegyen valamit a magyar kultúrához. Összehasonlíthatatlanul többet tudott és tett a hazájáért, mint azok, akik kiközösítették és megsemmisítették.

Radnótit utolsó, és talán legjelentősebb „kötetével” együtt lőtték a Rábca partján megásatott tömegsírba. Persze ők valószínűleg nem tudták, hogy egy költőt gyilkolnak meg, de ha tudták volna, sem számított volna.

Nem is romantikus túlzás, hogy nem egyszerűen az írót, hanem a költészetét, a magyar kultúra egy fontos szeletét próbálták megsemmisíteni. A gyilkosok pedig nem idegenek voltak, hanem azok, akik a magyarság, Magyarország és a magyar emberek védelmére esküdtek fel. Örkény István írta 1955-ben Radnótira emlékezve: „Amikor egy embert megölnek, egy szempillantásra megtorpan örök folyásában az idő. Amikor egy embert megölnek: eggyel több lesz a földön a gyilkosok száma, s eggyel több az áldozatoké. De amikor egy költőt ölnek meg, elnémul egy hang is, az emberiség összhangjából kihagy egy szólam, kevesebb lesz a fény, egy vonásnyival hidegebb a tél, s mélyebb, öblösebb, reménytelenebb a csönd. Akik egy költőt megölnek, mindig az emberséget gyűlölik benne; beléeresztik a golyót, hogy magvát szakasszák az emberség szavának, mintha egy viselős anyát ölnének meg azért, mert egykor majd, nemzedékek múlva, ivadékaival benépesednék a föld.”

Ép ésszel nehéz felfogni, hogy volt képes Radnóti az utolsó hónapjait egészen a haláláig versbe szedni, hogy volt képes abban a tébolyban, amikor tényleg napra nap fölötte fútt a fertelmes halál, így alkotni. Az pedig egy valóságos csoda, hogy ezek az írások a föld alól, a sárból, az egymásra halmozott testek gubancából majd két évvel a halálát követően előkerültek. A Bori notesz nem egyszerűen Radnóti utolsó, saját maga által szerkesztett verseskötete, hanem szakrális tárgy. A füzet lapjai átitatódtak a Rábca árterének nyirkos földjével, a költő vérével és lebomló testének nedvével. Nincs még egy ilyen tárgya a magyar kultúrtörténetnek, amiben alkotó és alkotás, költő és vers fizikailag is ennyire eggyé vált, egymásban így feloldódott.

Azt gondolhatnánk, hogy ezek a versek, mint a föld alól kiforduló vádiratok, tetemre hívták a gyilkosokat. De nem, aki elolvassa ezeket az írásokat, egy szemernyi gyűlöletet, haragot, vádló szándékot, sérelmet nem találhat bennük, csupán rettentő szépséget:

4. Razglednica

Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Igy végzed hát te is, –

sugtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

Több volt ez gyilkosságnál, kulturális önpusztítás volt. Nem csoda, hogy máig nem sikerült szembenézni vele. Eléletlenedett kifejezés ez a szembenézés. Közhelyes is, érthetetlen is. Elég lenne annyi, ha magunknak és a világnak elmondanánk az igazat. De Radnóti Miklós halálát évtizedeken át tudatosan hamisították meg, és hamisítják ma is. A róla szóló nyomozati anyagokat kitartó munkával tüntették el, süllyesztették el, dugták el a nyilvánosság elől. Sokszor azok, akik leginkább szerették őt. Erről a nagy hazugságról szól a 444 új kiadványa, a Nem tudhatod.

A kiadvány ITT megrendelhető.

A címlapkép: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni a népszigeti Duna-parton, 1937. július 22-én Kép: MTA KIK Kézirattár, Ms 2660/134